Miért borult ki ennyire a hugom hogy lesz kistesónk?

jó, oké, ti akartok új kölyköt, attól neki még nem kell akarnia. most gondolj bele, az elkövetkező három-négy év konstans üvöltés lesz, barátokat nem hozhat magához, és az összes otthon töltött idejében ülhet kussban a szobájában, nehogy "felébressze a kicsit"

a tárgyait csak gondosan elzárva tárolhatja majd, minden olyan, (ha eddig egyáltalán volt) családi program, ami közös élmény volt, megszűnik, és majd öt- hat év múlva kezdődik "újra" játszóházlátogatással meg ilyesmivel, plusz gondolom elfelejtettétek megkérdezni, mit gondolna a dologról előre. tessék, most megisszátok a levét, hogy a háta mögött írjátok át az életét.

Középső gyerek vagyok. A húgom 6 évvel utánam született, a hírét úgy fogadtam, mintha anyám azt jelentette volna be, hogy munkahelyet vált. Oké, felőlem... ez nem igazán az én dolgom. Pozitív irányban sem érdekelt a dolog, de negatívban sem.

A csecsemő- és totyogós koráról konkrétan szinte emlékem sincs, annyira nem volt dolgom vele. Jóformán mintha ott sem lett volna. Annyira emlékszem, hogy csodálkozva néztem a köldökcsonkot, meg egyszer mikor anyám etette, kiköpte a banánpürét. Gondolhatjátok, mekkora "felfordulást" és "traumát" okozott az életemben, ha ennyi maradt meg belőle.

Sosem voltunk egymásra bízva, később mégis gyakran játszottam a húgommal, vele kiélhettem a megmaradt, de koromnál fogva már kicsit cikinek számító gyerekségemet. Persze sokszor zavart és idegesített is, de ezt olyasmi szintű megpróbáltatásként éltem meg, mint azt, hogy az iskolában van számonkérés. Szar-szar, de abba sem akar senki konstans belehalni.

Egyszer a gyerekkori legjobb barátnőmnél voltunk családostul. Mi ketten akartunk játszani, a húgom persze utánunk jött és nem hagyott minket békén, de megijesztettük egy játékfigurával, és kiszaladt (én magamban kicsit meg is sajnáltam, mert tényleg megrémült, kicsi volt még). Részemről az incidenst jelentéktelennek értékeltem, nem éreztem úgy, hogy a húgom ötperces próbálkozása miatt tönkre lett volna téve az egész délutánunk és játékunk.

Később a barátnőmet megkérdezte az anyja, mit szólna hozzá, ha neki is lenne kistestvére. Erre ő hisztérikusan visítani kezdett, hogy ő akkor inkább öngyilkos lesz.

Addig soha semmi rosszat nem gondoltam róla, de abban a pillanatban olyan elkényeztetett, ostobán önző és hisztis, talpig hülye p*c$ának láttam, hogy nem tértem magamhoz a döbbenettől. Nem értettem, hogy lehet ilyen, főleg annak fényében, hogy ő maga is kistestvér, és a nagyobb testvére elég f@$z volt vele, ahogy velem is az enyém. Pont ezért gondoltam, hogy úgy lenne logikus, ha ő kevésbé lenne elkényeztetett, és több jóérzést lenne képes tanúsítani egy kisebb iránt, mert tudja, milyen a helyében lenni. Hát nem.

Egyébként nem is volt komoly a kérdés az anyja részéről.

Nem tudok magyarázattal szolgálni, Kérdező. Úgy látszik, vannak akik ilyen ideggörcsnek születnek, hogy teljesen kiborulnak rajta, hogy rajtuk kívül más is létezhet a világon. A húgodban már az fárasztó, hogy világbajnok cirkuszt csinál, közben meg sem tudja normálisan mondani, hogy mi baja, mitől tart. Ezzel simán megüti bármelyik idegesítő hülyegyerek kistesó szintjét, amit ő annyira ellenez, csak az a gáz, hogy ő nem 8, hanem 16 évesen is képes ezt produkálni. Remélhetőleg majd belefárad és lenyugszik.

Miért kéne tapsikolnia hogy pont az érettségi évében lesz romboló, dackorszakos kedvében a kicsi és nem fog tőle tanulni?

Majd meglátod te is milyen szupi lesz ha nem tudsz aludni az üvöltő kölyöktől, meg tanulni se, mert később állandóan ott pofázik ahol te vagy.

Hab a tortán ha a szülők ingyen cselédnek használnak és neked kell foglalkozni a kölyökkel. Én jól megszívtam, utálom is.

Azert borult ki, mert 16 eves. Ez epp az a kor, amikor az átlag tini azt hiszi, körülötte kell hogy forogjon a világ, csak ő számít, senki és semmi más.

Szerencsére a gyermekvállalás -ahogy a házasság, válás, munkahely váltás, költözés és hasonlók- a nagykorú felnőttek döntései, nem a gyerekeké.