Miért borult ki ennyire a hugom hogy lesz kistesónk?

90!

Itt már van kettő. A harmadikáé fog éhen halni. Mindegy,meddő vita. Szerencsére nem mi döntünk meg nem is a kislány. Szia.

24-es vagyok. Nem gondolom, hogy az élet egyedüli célja a gyerek. Következésképpen azt sem gondolom, hogy az élet egyedüli célja az első gyerek, akinek az előnyei sosem csorbulhatnak, és sosem lehet semmihez alkalmazkodnia. Az előbb születés nem érdem, és nem tesz fontosabbá.

Rám soha nem irányult osztatlan figyelem, sosem forgott körülöttem minden, mert csak egy második gyerek vagyok, és mikor érkeztem, már ott volt a testvérem, aki szintén kicsi volt még, és foglalkozni kellett vele. Az első perctől alkalmazkodnom és osztoznom kellett. De az, hogy nem minden csak az én igényeim szerint van, olyan természetes is volt nekem, mint az, hogy az időjárás nem mindig olyan, amilyen nekem leginkább tetszene. Így azon sem estem hasra, hogy a húgom miatt változott kicsit a világ (gyakorlatilag annyiban, hogy ő meg a cuccai ott VOLTAK. Na bumm. És?) Ettől én még ugyanúgy szabadnak éreztem magam.

Amíg felnőnek, biztos hogy az egykéknek is bőven el kell jutni fejben idáig, különben minden társas helyzet nagyon megviselné őket. Ez az élet normális formája, nem az, ha körbe van nyalva seggünk, mert egyedül mi vagyunk a világ közepe.

A 16 éves "kislány" a nap nagy részében otthon sincs, mert iskolában van, egy csecsemő üvöltése pedig olyan mint egy közepesen hangos mosógép, be kell csukni az ajtókat, aztán aludhat. Abba meg bele ne haljon, hogy az anyjának szoptatni, pelenkázni meg fürdetni kell, és addig nem ér rá. Gondolom 16 évesen egyébként sem az anyján akar már lógni szabadidejében, hanem a haverjaival. Aki ennyitől úgy érzi, hogy összeomlott az élete, az nem tudom hogy él túl bármit.

Egy kollégium pedig nem borítja fel a megszokott életét? Ott aztán tényleg nincs magánélet, mert még saját szoba sincs, a közös helyiségek tucatnyi félidegennel közösek, és ha egyetemről van szó, akkor gyakoriak a bulik és az éjszaka ordítozva és vihogva az ajtó előtt mászkáló részegek. Akinek ez menekvés egy 0-3 éves gyerek elől, az gyakorlatilag bárkitől elvisel bármilyen a zavarást és korlátozást, csak a saját szülei gyereke iránt van zéró toleranciája, ami azt jelenti, hogy nettó féltékenységről van szó.

Az egy másik dolog, amikor a hülye szülők rásózzák a nagyobbra a kicsit, meg a kicsinek a végletekig minden szart elnéznek a nagyobb rovására, de azokat az életeket (a kicsiét is, akivel emiatt a nagy seggfej lesz) a hülye szülők cseszik tönkre, nem a gyerek. Akiknek itt pokol volt, mert csőszködni kellett meg kussban ülni, és senkit nem lehetett áthívni, de mindent el kellett tűrni, van egy rossz hírem: a szüleitek oltári f@$zok, és az, hogy az embernek van egy kisebb testvére, szükségszerűen közel sem ilyen durva, hacsak a gyerek nem tényleg mentálisan roggyant, de a legtöbb nem az. És szerencsére nem mindenkinek vannak ilyen paraszt szülei sem.

A kérdező húgának egyelőre gőze sincs, hogy náluk a szülei hogy állnak majd a gyerek neveléséhez, sőt azt sem tudja, milyen egy gyerek, csak elképzel magának valami horrort. Nincs is oka feltételezni, hogy neki majd folyton csőszködnie kell. Abból pedig már kinőtt, hogy a tutujgatást és a játékokat irigyelje a másiktól, vagy azon puffogjon, hogy nem vihetik anyáék vidámparkba. Már nem játszik, és nem a szüleivel jár szórakozni. Így nem értem, mire ez a felhajtás. Pont hogy olyan korban van, mikor már nem borítja fel az életét egy kisgyerek, mert a kettőjük érdeklődésének és tevékenységének nincs közös metszete, amiért meg kéne harcolniuk.

Nem, nem kell elájulni a "picibabától", meg örülni sem, de igazán tehetne az egészre, és lehetne nyugodtan, anélkül, hogy a földhöz veri a seggét, és játssza ezt a "nem szólok hozzátok" előadást. Megmondhatná, hogy nincs elragadtatva (esetleg rövid indoklással), aztán viselkedhetne továbbra is úgy, mint egy épeszű ember.

Nem is értem... elmondom, nálunk ez hogy volt.

Kiskamasz voltam, mikor jó, oké, jön a gyerek - wtf? -, meg a neem, nekem ugyanolyan marad az életem - bullsht.

Hogyne.

Az öcsém kicsiként folyamatosan pfázott, járt utánam mindehová, ha nem foglalkoztam vele, üvöltött, ha valami nem tetszett neki, összehazudott mindent, hogy verem! :D, meg ilyenek, amiért persze engem cs.sztek le tök indokolatlanul.

A barátnők sosem jöhettek át, az egyetemi szüneteim azzal teltek, hogy "dejó, itthon vagy, tudsz rá vigyázni", vizsgaidőszakban meg inkább a suliban dekkoltam (nem voltam kolis), csak tanulhassak tőle.

Semmilyen kapcsolatom nincs vele, mert szülők szépen elintézték, hogy utáljam, mint a franc. Maguknak csinálták, és én szívtam vele hosszú éveken keresztül.