Ha te lennél a gyerekünk, mit választanál?

kösz, 39, őszinte leszek, nem fáj, apám három lakást is vehetne nekem holnapután, és azért csak akkor mert válogatós vagyok és nehezen választanék, de akkor se értem miért az ő feladata lenne ezt IS beszerezni nekem.

nevetségesnek és gyerekesnek tartom amúgy kérdező társadalomfüggő "minek fog jobban örülni a szomszédnéni" mentalitását, azt meg borzasztónak, hogy egyesek azért mondanak le a megálmodott családról, mert akkor a gyerekeknek majd felnőttként kell élniük felnőttkorukban, mások meg becserélnék a testvéreiket egy ingatlanra...

#41

30-as vagyok. Mikor kezdtem a gimit, nagymamámnak agyvérzése volt amiért elég sokat kellett gondoskodni róla (etetni, fürdetni, pelenkázni, stb).

Volt egy időszak, mikor az egyik (már nyugdíjjas) nagynéném minden reggel eljött hozzánk kávézgatni mamámmal. 9 körül beállított, megitta azt a kávét amit anyám reggel munkába indulás előtt lefőzött, fél órát beszélgetett mamámmal, majd hazament. (+okoskodott egy csomót)

Majd a faluban valahogy elterjesztette a hírt, hogy ő akkor reggelit visz, meg eteti a beteg anyját, mert mi még arra se vagyunk képesek, pedig valami segélyt is kapunk (amit amúgy nem).

Hát köszi szépen, inkább ne kapjak semmit se, mint egy ilyen testvért. Az hogy a ház és a testvér közt lehet választani, nem pedig a semmi és a testvér közt, már csak bónusz.

Bocsánat előre is, hogy ilyen hosszú, de érzelgős hangulatba jöttem😅:

Én középső gyerek vagyok, apának és anyának is volt gyereke már, mikor összejöttek, így nem volt választásom, lesz-e testvérem, élből volt már 2. 3 évvel később pedig lett egy 3.

Igazából az egyik nagyobbikkal teljesen semleges a kapcsolatom. Kb, mint Svájc a világháború alatt. Ritkán látom, alig beszélünk, de emiatt sosem veszekedtünk és csak felületesen ismerjük egymást, talán a másik szülinapját sem tudjuk, igaz, külön házban is éltünk mindig.

A másikkal folyton martuk egymást és most is néha, annyi sokszor sírtam miatta és sírt ő is miattam, hogy 50 kezem se elég rá megszámolni szerintem. Rengeteg dolgot mondott nekem és másoknak, illetve mondtak mások nekem miatta, ami miatt rosszul éreztem magam, másodrendűnek, szerethetetlennek, egy felesleges, ronda, butább koloncnak, az ő árnyékának, akinek az anyai, tanári és romantikus figyelem jobban kijut, mint nekem. Volt, hogy azt kívántam bár ne léteznék vagy ő bár ne létezne. Minden héten előfordul, hogy negatív gondolatok keringenek a fejemben vagy vele vagy magammal vagy amblokk velünk kapcsolatban. Próbált ő is, én is javítani a kapcsolatunkon, de mindig visszaesik a gödörbe, amint kiszedtük onnan. A legjobb megoldásnak a kontaktkerülés bizonyult, így látszólag jól megvagyunk, de időnként kiabálunk (főleg én://) egymással így is.

Kisebb testvérem viszont, mivel a nagyobbak nem voltak pozitív élmények, adott valami értelmet a létezésemnek. Egy időben, mikor ki akartam nyírni magam, arra gondoltam, hogy neki, és 1-2 másik embernek, talán számítok és hiányoznék. Szeretek anyáskodni felette és a haverjaival is egész jóban vagyok. Bár már középiskolás, a szívem mélyén még mindig egy 10-12 éves kisfiúként tekintek rá néha, és meglepődöm, milyen nagy. Ha ő nem lenne, talán pszichiátrián kezelnének/drogoznék/elkallódtam volna/megöltem volna magam... stb, mindenesetre az biztos, hogy rosszabb lenne az életem. Így azt érzem, lehetek gyerekes nyugodtan, de muszáj valamelyest felelősségtudatot vernem a felelőtlen, 1 híján 20 éves fejembe, hogy legyen egy elfogadható példa előtte és, hogy a szüleim büszkék legyenek rám és a vele való kapcsolatomra. Lehet hülyeség, de úgy érzem, hogy azzal, hogy ő van nekem, gyakorlom az anyaságot így előre és beleláthatok egy más világba, megimserem, milyen érzés, ha heti többször ki kell szednem a szennyest, mosogatnivalót más szobájából, ha órákon át/napi többször, percekig olyan dolgokról beszélnek neked, ami holt nem érdekel, ha finomat főzöl és reflexből jön a kérdés, hogy "csinálsz nekem is?", végül míg te 20 percet tökölsz és 10 percig nyammogsz, ő másfél perc alatt betolja és azt mondja: "finom volt" vagy éppen folyton az életét akarja kockáztatni és belül mindig meghalsz egy kicsit, mert félted, hogy baleset éri. Emelett ott vannak a késő esti beszélgetések, sorozatnézések, a "titkos" tanácskozások, vízibomba csaták, a Nintendo játékokkal töltött órák talán ezrei...

Lehet ez most úgy tűnik, szerelmes vagyok a tesómba, de szó sincs erről, egyszerűen csak tényleg, mindig jóban voltunk. Amióta tud kúszni, bár verekedtünk párszor, sokat voltunk együtt. Illetve, mikor azt mondta egy párszor, hogy a másik tesóm jobban szereti, elég rosszul éreztem magam, mert úgy gondoltam (és gondolom most is), hogy én raktam a vele való jó kapcsolatba a legtöbb energiát, én hallgattam meg a legtöbbször, játszottam vele a legtöbbet, figyeltem rá, hogy ne essen le a magas helyekről és fusson ki az úttestre a kocsi elé, nem a 2 másik.

Ha választanom kéne az egykeség + ház vagy a tesó, de nincs ház közt, akkor nyilván a másodikat választanám. Bármennyire is megviselt az egyik nagytestvérem, úgy érzem, ez az én kihívásom/traumám, amin túl kell lendülnöm és a kisebbet pedig nem cserélném le egy lakásra (amit nem is én választottam valószínűleg és fogalmam sincs hol van (oké, el lehet adni, fel lehet újítani de na, értitek😅)), s talán az ő jelenléte is egy azok közül a tényezők, személyek közül, akik később segítenek majd egészségesebb felnőtté válni, a másik 2 tesómmal meg vagy jobb vagy jóval lazább kapcsolatom lesz szerintem, meglátjuk.

A jó testvéri kapcsolat a szülőn múlik.

Ha tudod, hogyan nevelj belőlük jó testvéreket, akkor legyen tesó.

Ha gőzöd sincs róla, hogyan csináld, akkor inkább ne legyen.