Vajon a szüleim miatt nem tudok kibontakozni? Kellett valakinek ezzel megküzdenie, jár más is ilyen cipőben?

28 éves vagyok. Nemrég kezdtem el dolgozni. Eddig eléggé hullámvasút volt az életem. Úgy tudnám összefoglalni, hogy nagyon intelligens és jó képességű ember vagyok, akinek sose volt gondja a tanulással és mindenhol meg tudta állni a helyét, de érzelmileg nagyon instabil vagyok, állandóan aggódtam és szorongtam mindenen már kiskamaszként is és nagyon rossz az önértékelésem.

Nekem az az érzésem, hogy a szüleimmel való kapcsolatom miatt van ez. Úgy érzem, és ez sokszor bebizonyosodott már, hogy adottságilag minden megvan bennem ahhoz, hogy sikeres ember legyek, és tudom, hogy a szüleim jót akarnak (és hozzá kell tennem, hogy anyagilag mindig is támogattak), de egyáltalán nem érzem azt, hogy hinnének bennem. Bármit találok ki, anyám állandóan aggódik, nem hisz bennem, és tudom, hogy nem direkt csinálja, de olyan, mintha érdekelt lenne abban, hogy minél tovább a függésükben maradjak és középszerű legyek. Vagy csak egyszerűen nem látott elég példát az ellenkezőjére, én nem tudom, de amennyire emlékszem, kb. gyerekkorom óta mást se hallok tőle, mint hogy miből lesz pénzem, miből fogok megélni, mikor tartom majd fenn magam, mikor lesz valaki mellettem, stb. Egyszerűen nincs lehetőség a kockáztatásra, a spontán életre. Az, amire igazán vágyom, hogy egy időre csavarogjak, digitális nomád legyek, önkénteskedjek, vagy nyelvtanításból vagy alkalmi munkából tartsam fenn magam, ahogy sok fiatal teszi manapság, és eközben tapasztalatot szerezzek és megismerjem az életet, az szerinte és apám szerint nagyjából elfogadhatatlan. Olyan, mintha csak az lehetne egy döntésem alapja, hogy megnyugtassam vele az állandóan mindenen idegeskedő anyámat. Mintha nekem az lenne a dolgom, hogy beálljak valahova csinovnyiknak, mert anyám akkor fog megnyugodni, hogy van munkám. Nem látom rajta se a megelőlegzett bizalmat, se annak a megértését, hogy azzal tenné a legjobbat, ha egyszerűen békén hagyna, ha már biztatni képtelen.

Apám nem ilyen, de sok biztatást tőle se kapok, ő egyszerűen nem figyel rám. Mindkettőjükről azt tudom elmondani, hogy nem ismernek valójában, egy gyereket látnak bennem, talán azt is akarnak. Sose hallom tőlük azt, hogy többre lennék képes, vagy hogy kövessem a vágyaimat, és kutassam, hogy mi tesz boldoggá. Ami azt illeti, nem is nagyon figyeltek arra soha, hogy miben vagyok tehetséges, mi okoz örömet. Anyám részéről csak a szorongást és a bizalmatlanságot kapom, apám meg kivonul az egészből, ő a maga részéről csak annyit akar, hogy hagyják békén. Egy olyan idősebb felnőtt nem volt soha a környezetemben, aki inspirált volna és felkarolt volna, vagy akár csak biztatott volna, hogy ez a szorongás, amit anyám belém oltott, eltűnhessen belőlem. Mert úgy érzem, hogy miatta lettem ilyen, és ettől szenvedek a mai napig.

Járok pszichológushoz, aki arra biztat, hogy felejtsem el a szüleim hibáztatását és próbáljam megszeretni magam, de szerintem nem lehet őket megkerülni ebben a kérdésben. Hisz még mindig hatással vannak rám. Úgy látom, hogy nem vették a fáradságot, hogy kiismerjenek és nem akarják, hogy kibontakozzak, ha az nem azzal jár, amit ők elképzelnek.