Vajon a szüleim miatt nem tudok kibontakozni? Kellett valakinek ezzel megküzdenie, jár más is ilyen cipőben?
28 éves vagyok. Nemrég kezdtem el dolgozni. Eddig eléggé hullámvasút volt az életem. Úgy tudnám összefoglalni, hogy nagyon intelligens és jó képességű ember vagyok, akinek sose volt gondja a tanulással és mindenhol meg tudta állni a helyét, de érzelmileg nagyon instabil vagyok, állandóan aggódtam és szorongtam mindenen már kiskamaszként is és nagyon rossz az önértékelésem.
Nekem az az érzésem, hogy a szüleimmel való kapcsolatom miatt van ez. Úgy érzem, és ez sokszor bebizonyosodott már, hogy adottságilag minden megvan bennem ahhoz, hogy sikeres ember legyek, és tudom, hogy a szüleim jót akarnak (és hozzá kell tennem, hogy anyagilag mindig is támogattak), de egyáltalán nem érzem azt, hogy hinnének bennem. Bármit találok ki, anyám állandóan aggódik, nem hisz bennem, és tudom, hogy nem direkt csinálja, de olyan, mintha érdekelt lenne abban, hogy minél tovább a függésükben maradjak és középszerű legyek. Vagy csak egyszerűen nem látott elég példát az ellenkezőjére, én nem tudom, de amennyire emlékszem, kb. gyerekkorom óta mást se hallok tőle, mint hogy miből lesz pénzem, miből fogok megélni, mikor tartom majd fenn magam, mikor lesz valaki mellettem, stb. Egyszerűen nincs lehetőség a kockáztatásra, a spontán életre. Az, amire igazán vágyom, hogy egy időre csavarogjak, digitális nomád legyek, önkénteskedjek, vagy nyelvtanításból vagy alkalmi munkából tartsam fenn magam, ahogy sok fiatal teszi manapság, és eközben tapasztalatot szerezzek és megismerjem az életet, az szerinte és apám szerint nagyjából elfogadhatatlan. Olyan, mintha csak az lehetne egy döntésem alapja, hogy megnyugtassam vele az állandóan mindenen idegeskedő anyámat. Mintha nekem az lenne a dolgom, hogy beálljak valahova csinovnyiknak, mert anyám akkor fog megnyugodni, hogy van munkám. Nem látom rajta se a megelőlegzett bizalmat, se annak a megértését, hogy azzal tenné a legjobbat, ha egyszerűen békén hagyna, ha már biztatni képtelen.
Apám nem ilyen, de sok biztatást tőle se kapok, ő egyszerűen nem figyel rám. Mindkettőjükről azt tudom elmondani, hogy nem ismernek valójában, egy gyereket látnak bennem, talán azt is akarnak. Sose hallom tőlük azt, hogy többre lennék képes, vagy hogy kövessem a vágyaimat, és kutassam, hogy mi tesz boldoggá. Ami azt illeti, nem is nagyon figyeltek arra soha, hogy miben vagyok tehetséges, mi okoz örömet. Anyám részéről csak a szorongást és a bizalmatlanságot kapom, apám meg kivonul az egészből, ő a maga részéről csak annyit akar, hogy hagyják békén. Egy olyan idősebb felnőtt nem volt soha a környezetemben, aki inspirált volna és felkarolt volna, vagy akár csak biztatott volna, hogy ez a szorongás, amit anyám belém oltott, eltűnhessen belőlem. Mert úgy érzem, hogy miatta lettem ilyen, és ettől szenvedek a mai napig.
Járok pszichológushoz, aki arra biztat, hogy felejtsem el a szüleim hibáztatását és próbáljam megszeretni magam, de szerintem nem lehet őket megkerülni ebben a kérdésben. Hisz még mindig hatással vannak rám. Úgy látom, hogy nem vették a fáradságot, hogy kiismerjenek és nem akarják, hogy kibontakozzak, ha az nem azzal jár, amit ők elképzelnek.
válasza:" Törd meg a monotonitásod. Hogyan? egyszerű,csinálj olyat amit eddig még nem csináltál.Ha nem tudsz lovagolni,akkor tanulj meg!" Ezt nagyon tudom ajánlani. Írtam egy igen hosszú bakancslistát Taj Mahallal, Istár kapuval, kaviárral, mesterlövészpuskával, tangóval stb. Haladgatok vele. Közben rájöttem 1-2 dologgal magammal kapcsolatban. Pl. a homár ízlett, de nem lesz a kedvencem, a táncot többnyire már élvezem is. Sok mindent azóta kihúztam (pl. quenya), mert rájöttem, hogy már nem érdekel, másokat felírtam. Amióta van ez a lista, azóta eggyel több okom van, hogy dolgokat kipróbáljak, pénzt és időt fordítsak érdekes dolgokra.
Mit akarsz látni az életben? Grand Canyon? Mit akarsz megkóstolni? Fugu? Mit akarsz kipróbálni? Ejtőernyőzés, fiú-lány-fiú hármas?
Utolsó előtti: nem hagyhatom szó nélkül, hogy "csak ad is, nemcsak vesz, nem úgy, mint a szüleid", mert ez nagyon-nagyon távol áll az igazságtól. Nagyon sok mindent kaptam a szüleimtől, amit mások nem kapnak meg. Ezért hálával tartozom nekik. Emellett sok mindent nem kaptam meg, amit mások viszont megkapnak, amiket anno ők sem kaptak meg a saját szüleiktől.
Utolsó: nagyon sok minden van a listámon. Én csak "Listának" hívom, mert már azelőtt megvolt, hogy az a film kijött :) De önmagában ennek a listának a kipipálgatása még nem vezet szerintem boldogsághoz, ez csak egy kellemes része lehet az életnek. Az igazi élet az lenne számomra, ha beteljesíteném azt a potenciált, ami bennem van, kibontakoznék a tanulás, kutatás, színészet és zene terén és így meg tudnám mutatni magam a világnak, és hozzá tudnék valamit tenni. Ha ez megtörténne, azt hiszem, többé nem is félnék a haláltól. Most se a haláltól félek, az egyetlen, amitől félek, az az elvesztegetett élet és az értelmetlen szenvedés. Rettegek tőle, hogy csak egy beváltatlan lottószelvény maradok.
válasza:Az a baj, hogy igazából sosem éltem önazonosan. Valahogy túl korán ábrándultam ki mindenből. Nem kezdtem követni a gyerekkori vágyaimat, mert azt tanultam el apámtól, hogy csak a pénz ad valódi szabadságot, és ezért kialakult bennem egy olyan kép a felnőtt életről, hogy a legtöbb munka szar, a legtöbb ember rabszolga, a legtöbb pályaválasztás pedig naiv ábránd, ami kezdetben jó ötletnek tűnik, de az emberek később megbánják a diplomáikat, mert nem hozza el nekik azt az életet, amit remélnek tőle, de akkor már bizony késő lesz.
Tudom, hogy gáz 28 évesen újra és újra felhozni, hogy mi volt a régmúltban, de úgy érzem, emiatt nem tudok előrehaladni, és megőrülök tőle. Nem értem magamat, nem értem, miért nem tudok lelkesedni dolgok iránt, mikor más a fél karját odaadná, hogy olyan képességei és lehetőségei legyenek, mint nekem. Én nem tudok gondtalan lenni. Nem voltak gondtalan, fiatal éveim, amikor semmi nem számított, amikor azt éreztem, hogy bármi is lehet belőlem, és imádtam volna a barátaimat és változatos és ingergazdag életet éltem volna. Egyfolytában a jövő miatt aggódtam, meg amiatt, hogy hogyan láthatnak engem mások, meg hogy jó ember vagyok-e, meg ilyenek. Féltem a fiataloktól. Mindig úgy éreztem, hogy én nem vagyok közéjük való, és engem gúnyolni meg szekálni fognak. Nem vertek, nem kellett dolgoznom már 16 évesen, nem váltak el a szüleim, nem volt alkoholista az apám, viszont volt valami, ami ugyanilyen súlyos volt: NEM VOLTAM ÖNAZONOS. Elvesztettem a természetes énem, és úgy éreztem, hogy mindenhol szerepeket kell játszanom, és nem szabad követnem azt, ami valóban érdekel. És úgy érzem, nincs pszichológus, aki ezt helyretenné a fejemben, és ÉRTENÉ, hogy egyáltalán mi ez. Eggyel már eljutottam a "hamis szelf" fogalmáig, de annál tovább nem igazán. Úgy érzem, hogy olyan komplex a problémám, hogy rajtam kívül senki nem látja át, és rettentő lehangoló, amikor az óránként 10-15 ezret elkérő pszichológusok a rossz kérdéseket teszik fel, amikor látom, hogy lövésük nincs rólam, nem rakják össze a fejükben, hogy mit érezhettem, min mehettem át, miként lettem olyan, amilyen. Valahogy senki nem érzi, mire van szükségem, mi az, ami változtatna rajtam. Van egy hasonló cipőben járó, idősebb ismerősöm, akivel néha tudok erről beszélni, tőle kapom a legjobb tanácsokat, és nála érzem egyedül azt, hogy még túl is lát azon, amit elmondok neki magamról, és tényleg meglátja a lényeget. De vele se tudok eleget beszélni erről, ráadásul az ő élete sincs rendben.
Úgy érzem, rá fog erre menni az életem. Mivel nem voltam soha gondtalan, ezért most nincs hova visszanyúlnom lelki erőért. Ha arra gondolok, hogy ki vagyok, akkor csak olyanok jutnak eszembe, hogy magányosan mentem el túrázni, meg itthon ültem és számítógépeztem, nem mondjuk az, hogy kórusban énekeltem, vagy hogy egyetemen tdk-ztam. Szégyellem, aki vagyok, és minden gondolatom az, hogy hogyan pótoljam be ezt a gondtalanságot és hogyan legyek még így utólagosan az, akivé már válnom kellett volna. Nekem mindig is a tanulás, a tudás elsajátítása volt az erősségem.
válasza:Nagyon úgy érzem, hogy kezd elegem lenni az értetlen nyavajgásodból. Ezt érezhette 2 évnél a terapeutám is. Sajnos most még nem fáj neked eléggé a bajod, hogy tegyél ellene érdemben. Amikor ez bekövetkezik, akkor lesz változás. Azt tanácsolom, hogy ne várj vele 35-ig, mint én. Addig még van 7 nagyon jó éved, amit csajozásra, utazásra, önmagad megismerésére, élménygyűjtésre, az élet élvezetére fordíthatsz, és annyival előrébb leszel, mint én.
„Az a baj, hogy igazából sosem éltem önazonosan.” Akkor kezdd el, b@szod! Megtiltotta valaki?
„mert azt tanultam el apámtól, hogy csak a pénz ad valódi szabadságot” 1. A munkanélküli hajléktalan is szabad, csak másképpen. 2. Apád az otthonról tanul vagy átélt traumái nevelték ilyen biztonsági játékossá. Van lehetősége rá, de nem élvezi az életet.
„Tudom, hogy gáz 28 évesen újra és újra felhozni” Egy darabig nem. Egy idő után az, sőt unalmas. Járj pszichoterápiára, és dolgozz magadon! Pénzed van rá.
„de úgy érzem, emiatt nem tudok előrehaladni, és megőrülök tőle. Nem értem magamat, nem értem” Menj pszichoterápiára és dolgozz is magadon a terápiás találkozókon és főleg azokon kívül.
„Nem voltak gondtalan, fiatal éveim, amikor semmi nem számított, amikor azt éreztem, hogy bármi is lehet belőlem, és imádtam volna a barátaimat és változatos és ingergazdag életet éltem volna.” Emiatt részben kárpótolhatod magadat új élményekkel, részben el kell gyászolni. Járj pszichoterápiára, és dolgozz magadon! Pénzed van rá.
„NEM VOLTAM ÖNAZONOS.” AKKOR LEGYÉL AZ MOSTANTÓL!!!
„Úgy érzem, hogy olyan komplex a problémám, hogy rajtam kívül senki nem látja át” Menj pszichoterápiára! Ha a terapeuta sem látja át, akkor te sem csak behazudod magadnak, és vetítesz magadnak valamit, ami nem igaz, ami mentség, álca, pótcselekvés.
„és rettentő lehangoló, amikor az óránként 10-15 ezret elkérő pszichológusok a rossz kérdéseket teszik fel” Akkor keress másikat! De ha már az 5. fogorvos a 6. fogadat húzza ki, akkor lehet, hogy mégiscsak érdemes fogat mosni és fogselymezni.
„amikor látom, hogy lövésük nincs rólam, nem rakják össze a fejükben, hogy mit érezhettem” Mert nem mondod el? Rendesen.
„Úgy érzem, rá fog erre menni az életem.” Jól érzed. Ezt a nyavajgást tényleg érdemes lesz befejezni. Hasonló volt nálam tegnap a terapeutámnál, hogy 3 évig csak fostam a szót, mellébeszéltem, tereltem. Aztán elkezdtem komolyabban venni a dolgot, és hat(ott). Kérdeztem, hogy miért nem adott szóhánytató-köptető-hashajtót, amitől 3 év helyett 6 hónap alatt lement volna az. Azt mondta, sajnos nincs olyan.
Hagyd itt ezt a kérdést, menj terápiára, azon „legyél jelen”, dolgozz otthon is magadon. Lehet, hogy csak az 5. terapeuta lesz a megfelelő, lehet, hogy a 2. nem tudni, de csak azt mondhatom, amit tegnap a terapeutám, hogy „És milyen sokan vannak, azok terápiára sem mennek el, és futják állandóan ugyanazokat a köröket az életük végéig.” Van értelme századjára is felülnöd a körhintára, ha már az 5. körnél is hánytál tőle?
Bizton állíthatom, hogy ha a második következő válaszodban nem arról írsz, milyen volt a terápián, a p|csába letörlöm a kérdést a figyeltek közül, te meg rohadj meg magadban lassan!
válasza:"Sokat olvasok a nevelésről, mit hogyan kéne.."
Az jó, akkor te egy felelős szülő vagy.
"De ne haragudj meg: iskolapéldája vagy a túlzott segítő/féltő szülőnek."
Én miért haragudnék? Haragudjanak a szüleim, ha kritizálod őket. Nem mintha nem érdemelnék meg. Én nem választottam őket, nem választottam, hogy csak a munkára figyeltek mindig, nem a gyerekükre, nem választottam, hogy anyám megterhelt érzelmileg 11 évesen a saját krízisével és a férje szerepébe tett. Nem választottam azt sem, hogy borderlineos lettem, sem azt, hogy gyógyszereket kell szednem. Nem tudom a megoldást. Ha tudnám, akkor már megléptem volna. Sajnos a megoldás nem annyi, hogy "éld a saját életed, b*szod, vagy rohadjál meg", mert még mindig tele vagyok terhekkel, amiket nem tudtam letenni és félelmekkel és hiedelmekkel magammal kapcsolatban, amik ebben meggátolnak. És ezt nem annyi megoldani, hogy döntök, aztán jó napot. Ahogy egy kerekesszékes sem fog felállni attól, hogy nagyon hangosan kiabálnak rá, egy depressziós baját sem fogja az megoldani, hogy "élj pozitívan, vedd észre a lehetőségeidet, lásd, hogy a világban mennyi szép dolog van, ez a saját életed". Tudom, hogy idegesítő, mert mindenkit idegesít egy olyan ember, aki sajnáltatja magát, de nem azért csinálom, hogy másokat idegesítsek. Sokkal szívesebben élnék egy boldog, teljes életet.
Egy nagy bajom viszont van, amiben érzem, hogy ludas vagyok: rohadtul nehezen nyelem le az érzelmi elhanyagolást és az oda nem figyelést, amit kaptam. Más szóval nem nagyon tudok megbocsátani a szüleimnek. A hanyagságuknak hála járhatok pszichoterápiára a fél életemen keresztül. Próbálom innen-onnan megszerezni azt a megerősítést, amit tőlük kellett volna kapnom, de ha az embernek nincs olyan rokona, aki ezt megadná, akkor, úgy látom, nem nagyon lehet megszerezni.
válasza: válasza: válasza:Kérdező, addig jutottam a szövegedben, hogy most kezdtél el dolgozni :DDDDddddd
Ennyi idősen szakadj ki inkább a családi körből, különben egész életedben rimánkodhatsz
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!