Vajon a szüleim miatt nem tudok kibontakozni? Kellett valakinek ezzel megküzdenie, jár más is ilyen cipőben?

Utolsó: gratulálok, ezt tényleg jó volt olvasni! :) Tény, hogy nagyon magasak az elvárásaim, és azok tesznek boldogtalanná. A barátaimhoz mérem magam, akik közül szinte mindegyiknek van külföldi diplomája vagy valamilyen különleges végzettsége, tapasztalata.

Rengeteget gondolkodtam ezen, és azt figyelem meg magamon, hogy nem tudom magam valahogy úgy motiválni, mint ők. De olyan, mintha ennek nem a tanuláshoz lenne köze, és itt jönnek képbe a családi dolgok, amikről a kérdés is szólt. Most csak arról írok, amit érzek, nem arról, amit gondolok: valahogy olyan érzés van bennem, hogy ha a szüleimtől nem kapok figyelmet, akkor semminek semmi értelme. Vagy ha nem a szüleimtől, akkor "a világtól". Bejutottam pl. nagyon jó egyetemekre, de ott is azt éreztem, hogy valami elemi dolog hiányzik az életemből, aminek nincs köze a tanuláshoz. Talán az, hogy valaki kíváncsi legyen rám, akarjon megismerni, figyeljen rám, és szeressen azért, aki vagyok.

Én úgy látom, hogy ebben az országban ennek nem nagyon van hagyománya. Itt mindenki sérelmeket és családi traumákat hordoz és mindenki érzelmi elhanyagoltságtól szenved. Ezt csak olyan értheti, aki már járt nyugaton, lehetőleg Európán kívül, ahol egyrészt magasabb az átlagos életszínvonal, másrészt alacsonyabb a népsűrűség és legfőképp nincs ennyire megterhelve az ország történelmi traumákkal és politikával. Az emberek kedvesebbek, közvetlenebbek és tényleg van idejük figyelni egymásra meg empatizálni egymással. Itthon csak az elfojtás van. Tele van az ország depressziós, elégedetlen, zátonyra futott életű emberekkel. A szüleim kivételek, de nekik az a trükkjük, hogy minden energiájukat a munkába és az üzletfeleikre fordítják, így a családra egyáltalán nem jut. Vagy csak nem hoztak ilyen mintákat, én nem tudom. Van x-generációs rokonom, teljesen más világ vele beszélgetni. Azt látom, hogy neki és a párjának van válasza arra, hogy mi teszi őket boldoggá, és sokkal bölcsebben élnek. Családközpontúak, figyelnek egymásra, rendkívül sok munkát tesznek bele a gyerekeikbe, ez alatt nem ajnározást, hanem nevelést értve. Ég és föld a különbség. Érzem is, hogy sokkal jobban megértenek, amikor velük beszélek.

Nem akarok egyébként minden felelősség alól kibújni: tény, hogy voltak lehetőségeim, amiket elpuskáztam. Csak próbálom megérthetővé tenni, hogy miért alakult ez így, mert nem akarom, hogy úgy lássanak az emberek, ahogy a családom teszi, hogy én brahiból direkt elrontok mindent az életemben, aztán jól a szüleimre kenem, mert én egy alapvetően gonosz ember vagyok. Jól írta az utolsó előtti, hogy nagyon nehéz levetkőzni a családi mintákat. Igazából az a nehéz, és ezt nem tudom még mindig megoldani, hogy egyszerre akarom másolni őket és megfelelni nekik és teljesen máshogy csinálni a dolgokat, mint ahogy ők tették. Félek attól, hogy ha hátat fordítok nekik és mindenben az ellenkezőjét csinálom, amit tanácsolnak, akkor egy senki leszek. Nem egy mozdonyvezető, aki jól keres és elégedett az életével, hanem valaki, aki elkallódott. Félek, hogy nem teljesülnek az álmaim, nem lesz pénzem és csak szürke egér lesz belőlem. Viszont azt is érzem, hogy rettentő veszélyes közel maradnom hozzájuk és érzelmileg a hatásuk alatt maradni, mert akkor felnőni nem fogok soha.

Egyébként még annyit, hogy visszautasítanám részben, amit a 41-es írt, mert az én anyám nem egészen ilyen. Inkább azt mondanám, hogy elég pesszimista, nem nagyon van válasza arra, hogy hogy kéne élni azon kívül, ami az ő életútjuk, de az meg látványosan egy rengeteg hátránnyal és lemondással járó életút. Nincs meg benne az az optimizmus, ami értelmiségi hátterű barátaim családjában, hogy "tanulni kell fiam, gőzerővel, amíg csak lehet, és amilyen jó helyre csak tudsz, juss be és építs kapcsolatokat, a többi meg majd jön magától, neked az a dolgod, hogy fiatalon minél inkább megtaláld magad és minél több mindent próbálj ki".

Utolsó: nem tudom, te mikor tűzted ki a céljaidat, de 200e az semmi. Azzal csak éhenhalni lehet. Én pl. azért nem vagyok elégedett magammal, mert nincs PhD-m és nemzetközi kapcsolatrendszerem, zenetudásom és még millió dolog. Elméletileg lehetett volna ezekre lehetőség, de egyszerűen nem bírtam olyasmikbe beleállni, amikről úgy éreztem, hogy nem érdeklik a családomat és az embereket. Tudom, hogy nem racionális, de mindig is úgy éreztem, hogy annyit ér egy hobbi vagy egy tudás, amennyi elismerés jár érte. Amivel egyedülmaradtam meg nem tudtam megmutatni, meg nem érdekelt semmit, azzal előbb-utóbb felhagytam. Asszem, ma is így működök még. Tök jó, hogy ezt leírtam, mert ez így most fogalmazódott meg bennem először. Legalább bevihetem terápiára.

Valszeg amúgy ezeket már nem fogom tudni teljesen bepótolni, így jó eséllyel örökké elégedetlen leszek. Nem is nagyon tudom szeretni magam.

Utolsó, bocs, hogy minősítelek, de az ilyen kommenteknek még annyi értelme sincs, mint az én "picsogásomnak". Honnan veszed, hogy nincs akciótervem egyébként? Pont azért vagyok most elég szar állapotban, mert az egyik jövőre vonatkozó tervem veszélybe került, és lehet, hogy nem lesz belőle semmi.

Van tervem, szeretnék továbbtanulni. A gondom a gyakorlati akadályokkal van, úgymint: vagy megdolgozok a pénzért a csinovnyik állással, ami rohadt sokáig fog tartani, és csak kevés pénzt tudok félretenni apránként, és ezzel még több megy el az amúgy is értékes időből. Vagy diákhitelt veszek fel, de ehhez nem fűlik a fogam, úgy általában mindenfajta hitelnek még a gondolata is szorongással tölt el. Vagy marad az, hogy a szüleimhez fordulok segítségért, vagy kölcsönért, de nem tudom, ez mennyire etikus vagy helyes vagy praktikus.

Az a baj, hogy ez egy ördögi kör, mert ahhoz, hogy jó munkád legyen, ahhoz tovább kell tanulni, de ahhoz, hogy a továbbtanuláshoz szükséges pénzt megkeresd is kell egy normális munka.

Másik bajom, és ez az igazi bajom: szorongok attól, hogy amit választok, az megtérül. Mert oké, hogy tetszik nekem adott szak, és rövid távon (amíg az egyetemen foglalkozom vele) jól érzem magam benne, de mi van, ha utána semmire nem megyek vele? Példa egy jó barátom, aki elvégzett egy igen drága képzést egy másik országban, és most itthon nem talál vele munkát. Ő jól érezte magát, miközben elvégezte a szakot, én erre nem lennék képes, mert én az egyetemre befektetésként tekintek, és ha nincs megválaszolva az, hogy miképp fogok vele továbblépni, akkor szorongani fogok, és nem fogom végigcsinálni. Irigylem azokat a barátaimat, akik csak mennek a szívük után, de honnan tudhatják, hogy nem fogják megszívni ezzel a hozzáállással? Ők is csinovnyikok, mint én, max többe került nekik Én azt tanultam, hogy a felnőtt életben elsősorban a pénz számít, az határozza meg a szabadságod mértékét. De ha meg pusztán a pénzkeresésre állok rá, akkor meg abba a csapdába esem, hogy nem leszek boldog. Ezért szeretném, ha ebben egy nálam bölcsebb ember, aki mellesleg engem is jól ismer, kiokosítana. Mert ezt a tudást, hogy mi éri meg igazán, csak a korral lehet megszerezni.

Szóval megértek mindenkit, aki azt írja, hogy idegesítő vagyok, mert van választásom lépni, csak nem teszem. Ez igaz. A valódi gond az, hogy nem tudom, mit válasszak. Megnyugtatna az, ha látnék egy olyan hiteles embert, aki hasonló helyzetből indult, mint én, és talált egy reális egyensúlyt, hogy tehetős is legyen, de közben szeresse is, amit csinál. Azért huszonéves koromban kezdődött ez az egész mizéria, mert addig nem voltam valódi döntési helyzetben, csak csináltam, ami elő volt írva. De a mostani döntéseimmel a jövőmet írom. Honnan fogom tudni, hogy mi a jó döntés? Lehet azt mondani, hogy ne gondolkozzak annyit, csak hallgassak az érzéseimre, de az emberek óriási baklövéseket követnek el ilyen módon. Nem akarom adósságokba verni magam, vagy egy haszontalan képzésbe belefektetni, sem megcsömörleni (jelenleg mondjuk efelé haladok, tehát eddig úgy néz ki, nem a biztonságos stratégia a nyerő).