Vajon a szüleim miatt nem tudok kibontakozni? Kellett valakinek ezzel megküzdenie, jár más is ilyen cipőben?

"Szerintem az is benne lehet, hogy a szüleid siker ideáljának szeretnél megfelelni, és nem a sajatodnak. A sikert nem csak pénzben lehet mérni, és karrierben. Ha 28 évesen küzdelem számodra, hogy ebbe a világképbe beilleszkedj, akkor talán egészen más dolgok fontosak neked."

Ez valóban igaz. Példa a mostani helyzetemre: rengeteg szégyen van bennem, amiért nincs még karrierem. Van egy egész jó diplomám, meg vannak képességeim, amivel elboldogulok a piacon, nincsenek adósságaim, de azért érzem, hogy nem ezt jelenti a kibontakozás. Én úgy gondolom, hogy már minimum a PhD-nál kéne tartanom szakmailag, és sokkal bátrabban és színesebben élni és több ismeretlen helyzetet bevállalni az élet egyéb területein. Ennyi idő alatt már nagyon sok mindent megalapozhattam volna. Rettenetesen bánt, hogy nálam sokkal átlagosabb emberek is már rég elhúztak mellettem, mert nem szorongtak ennyit.

"Dolgozz, levelezőn tanulj, terápiára járj! Különköltözés haverokkal. Ha most workawayezel tanulás stb. helyett, akkor mikorra lesz egzisztenciád, karriered családalapításra?"

Mintha anyámat hallanám. Tudod, mi a válaszom erre? Az, hogy fingom nincs, és nem is érdekel. Ugyanis nem azért élek, hogy anyám vagy te vagy a társadalom boldog legyen és lássa, hogy gyerekeim vannak, miközben én teljesen üres vagyok belül. Az eggyel komolyabb válaszom erre meg az, hogy ha maradok itthon és folytatom a csinovnyik-létet, akkor talán három éven belül felkötöm majd magam (jelenleg efelé haladok leginkább), és akkor soha nem derül ki, hogy mikor lett volna egzisztenciám meg gyerekeim. Egyszerűen úgy érzem, hogy megfulladok itthon; elegem van a családomból, elegem van ebből az országból, az aktuálpolitikából, a korrupcióból, ebből az egész kicsinyes, kisszerű kelet-európai létállapotból. Nem kell hosszú időre eltűnnöm, csak úgy fél évre. Vagy max egy évre. Csak legyek egy olyan helyen, ahol a természet közelében lehetek, ahol egyáltalán van olyan, hogy természet, ahol azzal foglalkozhatok életemben először, amivel szeretnék, ahol feltöltődhetek, ahol megismerhetek új embereket és ahol tét nélkül próbálgathatok dolgokat, ahogy húszévesen kellett volna. Ha ezt nem élem át, akkor egyszerűen soha az életbe nem fogok készen állni az apaságra, ez az igazság. Azzal köpöm le magam, ha ezt nem lépem meg. Nevezhetsz gyereknek, meg idealistának, meg álmodozónak, meg éretlennek, nem fog érdekelni, mert ha nem érted meg, amit írok, akkor hiába győzködlek úgyis, nyilvánvalóan nem voltál még ilyen élethelyzetben és nem tudod átérezni. Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs meg a kontroll a saját életem felett, nem ÉLEK, csak anyagcserefolyamatokat működtetek a testemben, levegőt szívok be és égetek el, és táplálékot fogyasztok és ürítek ki. Ha valaminek, akkor ennek semmi értelme sincs. Egy percig sem voltam boldog az elmúlt 8-10 év folyamán, csak akkor, amikor önállóan utaztam, és nem volt megszabott menetrendem, hanem hostelekben laktam, elképesztő arcokkal ismerkedtem meg és mindig aznap döntöttem el, mit fogok csinálni. Akkor éreztem úgy, hogy élek. Azért vagy ennyire szigorú velem, mert azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint a többi egészséges ember, akinek nehezek lehetnek a körülményei kívülről, de megtalálja a lelki békéjét, van kire támaszkodnia, és kiharcolja magának, hogy lazulhasson egy kicsit az életben, így önzőség és éretlenség lenne a részéről, ha most akarna még kamasz lenni. Hát én nem ilyen vagyok, hanem ennek nagyjából pont a fordítottja. Ha kívülről nézed, akkor tényleg minden lehetőségem megvolt, de el sem tudom mondani, mennyit szorongtam és szenvedtem. Mindig egyedül voltam és a legritkább volt, hogy egy picit is el tudtam lazulni.

Csak úgy lesz belőlem valaha valami, ha megértem, hogy miért jó élni, és visszatér az életkedvem, és arra nem az a válasz, hogy kövessem anyám meg a te tanárnénis tanácsaidat, álljak csak be a sorba, alkudjak meg az élettel 28 évesen, legyek én a tízmilliomodik frusztrált magyar kisember, aki 30 év múlva is majd csak azt fogja tudni a fiának, hogy "belőlem is lehetett volna ....., csak hát az volt a helyzet akkor, hogy". Mi? Mi a helyzet? Mikor utazzak és tapasztaljak, ha nem most? Mikor kockáztassak, ha nem most, amikor nincs is igazán vesztenivalóm? Azt hiszed, engem érdekel, ha fél évig csövesként fogok élni Indonéziában? Vagy ha Nem érdekel, ismerek ilyet, az egyik legszabadabb, legjobb fej ember, akivel valaha találkoztam. Mert neki van valamije, amije a legtöbb embernek sosem lesz: mert a szívére hallgatni és felfogta, hogy nem tartozik senkinek az életével. Igaz, nem beszélt az anyjával vagy egy évtizedig, de cserébe nem arról szólnak a történetei, hogy "mi lett volna, ha", hanem olyan sztorijai vannak az életéből, hogy arról könyvet lehetne írni.

Egész eddigi életemben szorongtam anyám félelmeit átvéve, és a döntéseim a szorongásból fakadó döntések volt. És most hol tartok? Kérdéseket írok ki erről vadidegeneknek a gyk-ra, jobb híján. Mikor lehetek kicsit felelőtlen, ha nem most? Ennél már csak több felelősségem lesz... ha eljön a családalapítás ideje, akkor már végképp nem lesz idő, alkalom önismereti utakra. Ha valami, hát az fog csak igazán leláncolni. Ismerek olyan nőt, aki négy felnőtt gyerek anyja, mintaházasságban élt, szigorú, de következetes szülő volt, megadott mindent a gyerekeinek, majd, amikor az utolsó gyereke is kirepült, első dolga volt, hogy elvált, és "megkattant". Elkezdett utazgatni a világ körül, mint egy tinédzser. Kiderült ugyanis, hogy már jó hosszú ideje boldogtalan a házasságuk, és már rég el akart válni, csak az anyaszerepe kötelezte, nem akarta, hogy a gyerekek életét egy válás terhelje, amíg rájuk vannak utalva. Most pedig egy más országban él, a világ túloldalán.

Nevezhetsz éretlen kamasznak, de az érzéseimet nem tudom meghazudtolni. Így vagy úgy, akár életszerű, amit akarok, akár nem, akár érett érzések ezek, akár nem, de ez a vágyam, és ez nem fog változni. És őszintén szólva nem is hiszem, hogy változnia kellene. Az egész világnak azzal teszek szívességet, ha magamra találok és boldog, önazonos felnőtt leszek. Ez, hogy egyik szorongásból adódó döntést hozom meg a másik után, és közben utálom magamat, meg bogyókat kell szednem, meg fél napokat alszom, mert legszívesebben elmenekülnék magam elől, ez nem élet, ezzel aztán nem használok senkinek. Ez az út, a vágyaimról való lemondás, az úgynevezett "nőj már fel"-mondás szerint élés nem a kiegyensúlyozott felnőttkorba fog vezetni, hanem alkoholizmusba vagy idő előtti megöregedésbe. Én ebben biztos vagyok. A "nőj már fel" csak annál működik, akinek volt alkalma fiatalnak lenni. Én nem Will vagyok az Egy fiúról c. filmből, aki negyven felé tartva még mindig egy éretlen aranyifjú és képtelen az elköteleződésre. Én az vagyok, aki már 13 évesen úgy kellett, hogy tegyen, mintha felnőtt lenne, magányos volt, szorongott és soha nem engedte meg magának, hogy a valódi vágyait kövesse, mert egész életében arra figyelt, hogy mit gondolhatnak vajon a szülei, meg mit gondolhat a világ.

Egy szó, mint száz, szerintem minél hamarabb lépem meg ezt, annál jobb. Tanulni 30 fölött is egyre gyakrabban kezdenek manapság, ez nyugaton egyáltalán nem ritka; amellett, ha minden kötél szakad a jelenlegi diplomámból is meg tudok élni, ha kell, hiszen anno a vágyaimat figyelmen kívül hagyva, a szüleimtől meg a képzelt realitásoktól való szorongástól vezérelve olyat választottam, ami univerzálisan felhasználható, így munka nélkül úgysem maradok. Nem látom be, hogy mit kockáztatnék. Nekem úgy tűnik, hogy csak egy faktor van, amit nem lehet megkerülni, az pedig a pénz. De ha workawayre megyek, ott nem lesz szükségem pénzkeresésre, itthon meg van egy kiadható lakásom. Tanulni pedig diákhitelből is lehet, nem szégyen. Inkább a tanulás mellett dolgozás az, ami ilyenkor már nehezíti a dolgokat.

Nem mondtam, hogy nomád életmódot akarok. Azt mondtam, hogy természetközelben akarok lenni. Elmenni mondjuk egy biofarmra, hogy egy kicsit tanuljak az ottani módszerekről, és állatok, erdők közelében legyek, mert arra van szükségem.

Jelenleg irodai munkát végzek itthonról, és alig várom minden egyes nap, hogy végezzek. Majommunka, egy betanított munkás is tudná csinálni, de nem kizárt, hogy egy értelmesebb csimpánz is. Tényleg attól kell a legjobban félnem, hogy ezt eldobom? Ez volt az, ami miatt annyira fontos volt, hogy mindenből jó legyek gimnáziumban? Azt sikerült nagyon belém verni, hogy hogyan vegyem mindig nagyon komolyan azt, ami muszáj, meg mi az, ami KELL, meg mit vár el tőlem a társadalom, meg mi illik, de nem emlékszem arra, hogy akárcsak egyszer elbeszélgettek volna velem arról, hogy ki vagyok én, mi munkál bennem, hogyan ismerjem meg magam, miben vagyok igazán jó, mi tesz majd boldoggá, mi legyen a hivatásom, a munkám, ami miatt minden nap érdemes felkelnem, amiben hozzá tudok tenni a világhoz. Ez valahogy kimaradt.

Eltértem a tárgytól. Azért akarok annyira a természet közelében lenni, mert többek között ez érdekel és ebben vagyok jó. Én úgy érzem, hogy az, hogy most elmenjek innen, és ne lássam a családomat lehetőleg egyáltalán, élet-halál kérdés számomra. Megőrülök a fafejűségüktől, a reflektálatlanságuktól, és attól, hogy az ő narratívájukon keresztül kell látnom magamat.

Egyébként meg honnan a fenéből tudjam, hogy mik az erősségeim, ha nem megyek olyan helyre, ahol kiderülhetne? Egy olyan munkában, amit most végzek, soha az életben nem fog kiderülni. Épp ezért akarok kimenni az életbe. De nem ebben az országban, mert ezt már untig ismerem, és utálom.

"Azt gondolom, hogy neked tényleg szükséged van arra, hogy megismerd önmagad, és fejleszd a személyiséged, de nem olyan úton, amiről írsz. Neked arra lenne szükséged, hogy dolgozz és állíts elő valami értéket."

Egyre válaszolj nekem, légy szíves: hogyan dolgozzak és állítsak elő értéket, ha egy olyan diplomát tudok csak felmutatni, amit úgy végeztem el, hogy minden percében ott akartam hagyni, de nem mertem, mert szégyelltem magam a családom előtt? Nem tudok olyan munkát végezni, amit szeretnék, mert nem olyan a végzettségem. Legelőször is arra lenne szükségem, hogy egy olyan emberrel beszélgethessek el, aki egyszerre családterapeuta és pályaválasztási tanácsadó, hogy egyáltalán értse, hogy mi a problémám.