Vajon a szüleim miatt nem tudok kibontakozni? Kellett valakinek ezzel megküzdenie, jár más is ilyen cipőben?

"Sajnos te a látott minta alapján ugyanazt a lúzer életet élted eddig, mint a szüleid."

Nem nevezném lúzer életnek. Ők vagyonos, sikeres emberek. Inkább azt mondanám, hogy megalkuvásokkal teli, és érzelmileg sivár élet.

Utolsó kettőnek: anélkül, hogy túl sokat árulnék el róluk (és magamról - bár van egy olyan érzésem, hogy már így is bőven eleget árultam el ahhoz, hogy ha valaki ismer, az beazonosíthasson...), annyit tudok írni, hogy van társadalmi elismertségük, és sok barátjuk. Csak hát történetesen olyan a családi hátterük, hogy nem hozták magukkal a szembenézés, az önreflexió, a dolgok feldolgozásának, kibeszélésének kultúráját, ahogy ez a "boomer"-nek nevezett generációra egyébként általánosan jellemző. Tudják, hogy hogy kell keményen, becsületesen dolgozni, belém nevelték azt, hogy mi mindent kötelesség megcsinálni az életben, hogyan kell felelősen gondolkozni, milyen nagy jelentősége van az anyagiaknak, de azt nem tanultam el tőlük, hogy MIÉRT érdemes élni, mi az, ami lelkileg egészségessé és megelégedetté tesz egy embert, és legfőképp, hogy hogyan kell jól működtetni egy családot. Ha normálisan funkcionáló család lennénk, nem kéne állandóan pszichológushoz mennem depresszióval, nem szenvednék önértékelési zavarban, identitásválságban, stb. A legrosszabb pedig az, hogy mindezt képtelenség elmagyarázni nekik: apám egyszerűen nem érti, miről beszélek - az ő fiatalkorában annyi volt az élet, hogy volt a kötelező munka, amit el kellett végezni, ha nem, akkor járt a pofon. Családi életről szó sem volt. Őszintén szólva csodálom, hogy ki tudta magát ráncigálni abból a közegből. Ami anyámat illeti, ő hiába képes ezeket megérteni, egyszerűen nem elég erős, hogy szembenézzen vele. Ha erről próbálok neki beszélni, akkor mindig az a vége, hogy én mindenért csak őt hibáztatom, soha, semmi iránt nem tanúsítok hálát, pedig ők mi mindent megtettek értem, és főleg, nézzek már rá más családokra. Na most, nem vagyok hülyegyerek, tisztában vagyok vele, hogy Mo.-n, meg ebben az egész régióban nagyjából lehetetlen normális családot találni, ami nem hordoz traumákat, csak az a baj, hogy én ezzel egy fikarcnyit sem vagyok kisegítve. Az zavar a legjobban, hogy nem érti meg, hogy nem azért nem kezdek dolgokba, mert a semmirekellő élet a kedvemre való, és mert direkt őt akarom idegelni ezzel, hanem mert nincs bátorságom, nincs hitem magamban, nem tiszta számomra, hogy mi a feladatom a család felé, és tele vagyok olyan szorongással, amit javarészt sajnos ő oltott belém. Ő és az apám, a következetlen nevelésükkel. Egyszerűen nem tudok olyan szabadon élni, mint mások, mert túlságosan eltanultam tőlük az élet realitásaira való fókuszálást (hozzáteszem, ez annyiban nem baj, hogy nincs pl. diákhitelem, legalábbis egyelőre, úgy, mint sokaknak ebben a korban. Én pl. baromi felelőtlennek érzem azt, hogy valaki úgy megy el egy nem piacképes szakra tanulni, hogy nem méri fel, hogy mire tud menni vele. Ugyanígy őrültségnek tartom azt, ha valaki nem tanul nyelveket, mert ez az ország geopolitikailag nagyon kitett, nagyon kicsi, és nagyon kiszolgáltatott az, aki szükség esetén nem utazhat el, vagy nem építhet ki nemzetközi kapcsolatokat.) Közben pedig érzem magamban, hogy nagyon is sok mindenben tehetséges vagyok, lennék. Hogy egy példát hozzak, talán feltűnik, hogy elég gyakorlott vagyok az írásban. Úgy általában a humán dolgok elég jól mennek, de a reáltárgyakkal se volt soha nehézségem. Mindenbe bele tudok tanulni, külföldön is megálltam már a helyem, és emellett van pár dolog, amihez kifejezett érzékem van, mint például a zene. Csak úgy nőttem fel, hogy ezekre senki nem figyelt, meg senki nem éreztette, hogy fontos lenne. Túlságosan mindig azon volt a hangsúly, hogy mi az, amit meg KELL csinálni. Nem nagyon látom, hogy a szüleim tudnának mit kezdeni a szabadidejükkel.

A másik, amit nagyon belém oltottak, és rettentő károsnak érzem, az a látszatra túl sokat adás. Mit fognak szólni mások, hogy fog ez kinézni, ki hallott már ilyenről. Ezt érzem talán a legmérgezőbbnek. Például, így utólag baromira jót tett volna nekem, ha gimi után kihagyok egy évet és önkénteskedek külföldön, csak hát az hogy nézett volna ki, meg ki csinál ilyet. Hallani se akartak volna róla. Néha úgy érzem, mintha még mindig egy faluban élnénk, ahol az a legfontosabb, hogy a buta, irigy, szűklátókörű közösség mit lát belőlünk, mit gondol rólunk. És nagyon nehéz ezeket levetkőzni, főleg úgy, hogy egyedül vagyok vele.

A másik, ami miatt mindezt nagyon nehéz levetkőzni, hogy nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy a szüleim negatív példát jelentenének. Mindent összevetve végülis működik az életük. Nem vagyok hülye, tudom, mi megy Mo.-n, sokkal-sokkal nyomorultabb helyzetekben vannak emberek jelzáloghitelekkel, alkoholizmussal, vagy egész egyszerűen csak élethosszig tartó értelmetlen robotolással, ami a legtöbb embernek végül kijut. Az, amit én számonkérek, és amire vágyom, az egy szűk, fővárosi elit életútja. Csak az a baj, hogy úgy érzem, hogy karnyújtásnyira van, de valahogy nem érem, vagy eddig nem értem még el.

1. Jártam egyetemre. Most nem akarom visszaolvasni, mi mindent írtam, de úgy emlékszem, leírtam: elvégeztem egy olyan egyetemet, amit nem kellett volna, mert nem tudtam, mit akarok, és ahelyett, hogy kihagytam volna egy kis időt, hirtelen döntve mentem el egy jól hangzó, nem sok mindenre jó szakra. Azóta pedig több szakba belekezdtem, és otthagytam.

2. Van nyelvtudásom, két felsőfokúm van. Azokkal tudok jelenleg elhelyezkedni.

3. Nincs csajom, de amikor volt nemrég, akkor teljesen támogató volt, nem zavarta a "tengés-lengés", megértette. Most nincs, de nem is érzem szükségét. Semmi értelme nem lenne most, amikor én sem vagyok rendben. Majd ha tudom, ki vagyok, és mit akarok, akkor készen állok rá, de akkor már olyat szeretnék találni, akivel az életemet is leélhetem. Ezt a félkész, bizonytalan, szorongó valakit, aki most vagyok, nem akarom rátukmálni senkire. Meg nem is lenne praktikus, hiszen utazni akarok.

4. Munka: egy SSC-ben dolgozom, egy multiban. Korrekt feltételekkel, korrekt fizetéssel, itthonról. Nincs semmi baj vele igazából, azt is mondhatnám, hogy szerencsés vagyok, hiszen otthonról dolgozom, csak épp egyáltalán nem érdekel, amit csinálok, és nem állítok elő értéket.

5. Terápia: a harmadik pszichológushoz járok terápiára (emellett több olyan volt, akihez csak benéztem). Nem érzem túlzottan hasznosnak. Lehet, hogy velem van a baj, de valamit mindig hiányoltam. Talán leginkább a módszerességet és a megértést. Például annak feltérképezését, hogy hogyan alakult ki ez a helyzet a családban, mely pontokon kanyarodott kedvezőtlen irányba az életem, mi történt ekkor, miért hoztam rossz döntéseket. Megérteni, milyen káros és valótlan hiedelmek munkálnak bennem, amik miatt nem tudok előrehaladni. Ezekkel nem foglalkozunk, hanem csak általánosságban beszélgetünk. Viszont kezdem azt hinni, hogy egy illúziót kergetek, és egy terapeutától sem várhatok el ennél sokkal többet. Nekem egy mérnök vagy egy orvos hozzáállására lenne szükségem, aki összegyűjti az adatokat, elemzi őket, eligazodik köztük, és rámutat a problémás pontokra. Pl. nem kapok olyan információkat, amik ilyen családi dinamikáról szóló könyvekben megtalálhatóak, hogy mit jelent a mérgező szülő, milyen fajta traumák vannak, stb.

6. Gap year: ez ok, csak nem tudom, miből lesz pénzem utána a tanulásra. Önfenntartani tudnék ilyen helyzetben, de félretenni nemigen.

Érettségi: teljesen egyetértek, már az ötévesnél is égett a pofám, mint a Reichstag, bár akkor még nem számítottam annyira cikinek. Most, hogy mindenkinek látom a világ körüli utazásait meg az ilyen-olyan külföldi diplomáit, tényleg csődtömegnek érzem magam.