Vajon a szüleim miatt nem tudok kibontakozni? Kellett valakinek ezzel megküzdenie, jár más is ilyen cipőben?
28 éves vagyok. Nemrég kezdtem el dolgozni. Eddig eléggé hullámvasút volt az életem. Úgy tudnám összefoglalni, hogy nagyon intelligens és jó képességű ember vagyok, akinek sose volt gondja a tanulással és mindenhol meg tudta állni a helyét, de érzelmileg nagyon instabil vagyok, állandóan aggódtam és szorongtam mindenen már kiskamaszként is és nagyon rossz az önértékelésem.
Nekem az az érzésem, hogy a szüleimmel való kapcsolatom miatt van ez. Úgy érzem, és ez sokszor bebizonyosodott már, hogy adottságilag minden megvan bennem ahhoz, hogy sikeres ember legyek, és tudom, hogy a szüleim jót akarnak (és hozzá kell tennem, hogy anyagilag mindig is támogattak), de egyáltalán nem érzem azt, hogy hinnének bennem. Bármit találok ki, anyám állandóan aggódik, nem hisz bennem, és tudom, hogy nem direkt csinálja, de olyan, mintha érdekelt lenne abban, hogy minél tovább a függésükben maradjak és középszerű legyek. Vagy csak egyszerűen nem látott elég példát az ellenkezőjére, én nem tudom, de amennyire emlékszem, kb. gyerekkorom óta mást se hallok tőle, mint hogy miből lesz pénzem, miből fogok megélni, mikor tartom majd fenn magam, mikor lesz valaki mellettem, stb. Egyszerűen nincs lehetőség a kockáztatásra, a spontán életre. Az, amire igazán vágyom, hogy egy időre csavarogjak, digitális nomád legyek, önkénteskedjek, vagy nyelvtanításból vagy alkalmi munkából tartsam fenn magam, ahogy sok fiatal teszi manapság, és eközben tapasztalatot szerezzek és megismerjem az életet, az szerinte és apám szerint nagyjából elfogadhatatlan. Olyan, mintha csak az lehetne egy döntésem alapja, hogy megnyugtassam vele az állandóan mindenen idegeskedő anyámat. Mintha nekem az lenne a dolgom, hogy beálljak valahova csinovnyiknak, mert anyám akkor fog megnyugodni, hogy van munkám. Nem látom rajta se a megelőlegzett bizalmat, se annak a megértését, hogy azzal tenné a legjobbat, ha egyszerűen békén hagyna, ha már biztatni képtelen.
Apám nem ilyen, de sok biztatást tőle se kapok, ő egyszerűen nem figyel rám. Mindkettőjükről azt tudom elmondani, hogy nem ismernek valójában, egy gyereket látnak bennem, talán azt is akarnak. Sose hallom tőlük azt, hogy többre lennék képes, vagy hogy kövessem a vágyaimat, és kutassam, hogy mi tesz boldoggá. Ami azt illeti, nem is nagyon figyeltek arra soha, hogy miben vagyok tehetséges, mi okoz örömet. Anyám részéről csak a szorongást és a bizalmatlanságot kapom, apám meg kivonul az egészből, ő a maga részéről csak annyit akar, hogy hagyják békén. Egy olyan idősebb felnőtt nem volt soha a környezetemben, aki inspirált volna és felkarolt volna, vagy akár csak biztatott volna, hogy ez a szorongás, amit anyám belém oltott, eltűnhessen belőlem. Mert úgy érzem, hogy miatta lettem ilyen, és ettől szenvedek a mai napig.
Járok pszichológushoz, aki arra biztat, hogy felejtsem el a szüleim hibáztatását és próbáljam megszeretni magam, de szerintem nem lehet őket megkerülni ebben a kérdésben. Hisz még mindig hatással vannak rám. Úgy látom, hogy nem vették a fáradságot, hogy kiismerjenek és nem akarják, hogy kibontakozzak, ha az nem azzal jár, amit ők elképzelnek.
válasza:Ugyanezt érzem én is.
Mintha rólam meg az én szüleimről írtál volna. Még az életkorunk is megegyezik. Nekem is gyakran az az érzésem, hogy nem néznek ki belőlem semmit, hogy képes vagyok rá és csak azt akarják, hogy minél tovább függjek tőlük.
válasza: válasza:Megértelek, de én is csak azt tudom mondani amit a pszicho mókus.
Nyilván szar a múlt, és hogy nem kaptad meg azt ami "jár" egy normális szülő-gyerek kapcsolatban. Viszont 28 éves felnőtt ember vagy, nem lehet örökké másokat hibáztatni, hanem tovább kell lépnünk.
Nekem ez alapvetően akkor siperült, mikor apám meghalt (alkoholista volt) és anyámtól is elfordultam egy beszélgetés után.
Már apám halála után voltunk, amikor én is elmondtam anyámnak miket te az első bekezdésben. Értelmes, dolgozó ember vagyok, de nekem az ismerkedéssel, kapcsolatok kiépítésével, fenntartásával van bajom. Amikor ennek okaként apámat és a gyerekkori traumákat neveztem meg, akkor anyám rám förmed, hogy "te már rég elköltöztél, rég túlléphettél volna" meg nyugtázta hogy "te mindig ilyen voltál".
Ott fogtam fel, hogy egyedül vagyok és senkire nem számíthatok, csak magamra. Onnantól, hogy ezt realizáltam, elkezdtem a magam életét élni teljesen, magam céljait, leépítve az addigi mérgező családi kapcsolataimat.
És onnantól, hogy elkezded megismerni, kiismerni magad, elkezded azt az utat járni amit te akarsz, elkezdenek megjelenni az életedben azk az emberek, akik ezt értékelik és hasonlóan gondolkoznak. Nekem így alakult ki a baráti, munkatársi köröm.
válasza:28 eves vagy, csak most kedztel el dolgozni, es - ha jol gondolom otthon laksz, ugye?
Mikozben azon nyavajogsz, hogy miert neznek gyereknek, es azon aggodnak, hogy “miből lesz pénzem, miből fogok megélni, mikor tartom majd fenn magam”? Hat megis, hogyne aggodnank, amikor 28 eves korosban kezdtel el dolgozni es ok tamogatnak anyagilag is. Hat nincs teljesen igazuk?
Szomorkodsz, hogy miert nem mehetsz, hogy “nomád legyek, önkénteskedjek, vagy nyelvtanításból vagy alkalmi munkából tartsam fenn magam, ahogy sok fiatal teszi manapság, és eközben tapasztalatot szerezzek és megismerjem az életet”? 10 eve felnott ember vagy, mehetnel ahova szeretnel, kiprobalhattal volna mindent, dolgozhattal volna barmit, de kozben a szuleid tartottak el, es te csak panaszkodsz, hogy gyereknek neznek?
Egy oriasbebi vagy, aki panaszkodik, hogy jajj de jo lenne onallonak lenni, de kozben SEMMIT nem teszel erte, csak ulsz es ujra es ujra panaszkodsz.
A nagy kockaztatas egy ures lozung a reszedrol, ulsz a kenyelmes eltartottsagban, anya most-foz, te meg hoborogsz az ures levegobe, hogy “szabadsagot nekem!”...
Ismerős sztori. Nekem gyerekként épült az be fejben, hogy nem vagyok elég jó. Enyhe diszlexia(átszoktattak balkézről jobbra az oviban véletlen), raccsoltam kb 10 éves koromig, emiatt logopédushoz nagyon sokat jártam. Egy tantárgyból 3as voltam, emiatt fejlesztő órákra jártam. Fitymaszűkületi műtét 8 évesen, küzdés a saját testemmel ami számomra nem volt szép utána.Az egészből az lett, hogy a jóindulat ellenére, bezárkóztam, eltávolodtam mindentől és mindenkitől, és ez nem lett jól kezelve. Szenvedős szomorú, magányos tini kor, középsuli. Persze voltak barátok, de inkább az alter, fura srácok között, akikben sokszor magamat láttam. Nem tudom mit akarok érzés állandóan. A kérdéseimet feltettem családban, közösségben idősebb akkor általam tisztelt embereknek, akik nem értettek, nem látták meg a bajom, így úgy éreztem teljesen egyedül maradtam, az érzelmi elszeparálódásom folytatódott. A családban nem láttam szakmákat, alternatívákat, ami volt az meg nekem nem jött be. Egyetem másfél évig, aztán gyomor ideg minden reggel.
Végül abbahagytam. Elmentem melózni, sikerült otthonról eljönni, munka mellett egy szakát tanulnom.(Fűtés, gáz szerelő) Amint meglett a papír váltottam erre az irányra. Közben otthon egyedül a hobbiaimat csináltam amibe végre nem szólt bele senki, senki nem zavart, elmélyülhettem benne.
Aztán munkát váltottam másfél év után, kicsit hasonló de mégis új munka. Mellette a hobbim lett a legfontosabb, abban képeztem magam. A lelkiállapotom viszont nem változott. Mi értelme mindezeknek, mit kezdjek az életemmel, mikor érzem azt, hogy jó élni? Végül elmentem a háziorvoshoz, hogy küldjön el pszichiátriára.(minden más teszt mellett elküldött) Ott egy távoli ismerősömbe futottam bele, ő ajánlott egy pszichológust. Új munkám mellett új szakmát tanutam, illetve tanulok, és elég jól megy. A terápiát 2 évig csináltam. Nem volt egyszerű. Sokszor fájdalmas volt, sokszor nem éreztem, hogy haladok, hogy használ, de nagyon sok mindent megértettem magamról, a családomról, és a szüleimről is.
Lassan egy éve van barátnőm, soha nem volt ilyen jó, soha nem gondoltam, hogy ilyen jó is lehet, persze a személye is hozzájárul ehhez, és az is, hogy én hogy változtam. A hobbimat csinálom, vannak nagy terveim, de ha nem jön be akkor sem érzem, hogy kidobott idő volt, mert a részemmé vált, önkifejezésem része.(Zene, szöveg írás)
A szülőkkel kapcsolatban pedig sok mindent megértettem.
Nekem a lényeg valami ilyen: A szüleidtől azt kaptad, amit adni tudtak. Azt tudták adni, amit ők kaptak a szüleiktől, párjuktól az élettől, és ehhez hozzáraktak, vagy elvettek belőle, jót, és rosszat. Lehet, hogy nem kaptál meg minden téren mindent amit szerettél volna, de nagy valószínűséggel már nem is fogod. El kell fogadd amilyenek, és nekik is el kell fogadniuk amilyen te vagy.(Ez lenne a család. ((Jó esetben.)) )
Ezeket elfogadva, magamat megértve, a múltat feldolgozva, nem eltemetve, ma úgy érzem, hogy ismerem magam elég nagy részletességgel.
Az, hogy sikerült függetlenednem 23 évesen, és beülni egy üres szobába egy asztallal meg egy ággyal, jó döntésnek bizonyult. Van három szakmám amiben jó vagyok. Szeretem a munkámat, 28 vagyok és úgy érzem végre szeretek élni. Nagyon hosszú útnak tűnik visszatekintve, és mostanában nagyon szalad az idő, csak úgy repülnek a hónapok erőlködés nélkül.
Amit a pszichológus mond az tényleg így van. Fontos, hogy a hibáztatásból, és dühből, elfogadás legyen. Az a múlt. Olyan volt, olyanok voltak amilyenek, ahogy te is. Nem pár hónap ez a folyamat. Nekem évek voltak, és még nem is múlt el teljesen minden téren a fájdalom.
Ami az én meglátásom, hogy otthon a szülőkkel nehéz változni. Ugyanabba a keréknyomba sodródik bele az ember minden nap elindulásánál, így nehéz új saját belső és külső világot építenie a fiataloknak. Viszont magasak az árak, olcsó, jó albi kevés van, így a gyerekek nagyon sokáig vannak otthon, ami kényelmes, és biztonságos is lehet, vagy lehet fojtogató és mérgező. Szerintem ez már egy nagy társadalmi probléma. Hálás vagyok, hogy nekem volt lehetőségem külön válni. 6 éve költöztem el, 3 éve kezdtem a terápiát, és egy éve tudom azt mondani, hogy most már látom talán, hogy mi a dolgom az életben. Formálni a saját életem, a körülöttem lévők életét, és talán egyszer véglegesen a páromnak adni az enyémet.
Kitartás, és fel a fejjel!
Nos, utolsó, amit te csinálsz, az a tipikus felszínes olvasata ennek az egésznek egy olyan embertől, aki még nem látott ilyen családi dinamikát, és nem ismeri az emberi lélektant.
"Mikozben azon nyavajogsz, hogy miert neznek gyereknek, es azon aggodnak, hogy “miből lesz pénzem, miből fogok megélni, mikor tartom majd fenn magam”? Hat megis, hogyne aggodnank, amikor 28 eves korosban kezdtel el dolgozni es ok tamogatnak anyagilag is. Hat nincs teljesen igazuk?"
Nincs. Ugyanis ők abszolút cinkostársak ebben, hogy úgy mondjam. Értsd: ha őket valóban annyira zavarta volna, hogy önállótlan vagyok, és felállítottak volna egy olyan szabályrendszert, hogy hamarabb kelljen dolgoznom, akkor már rég megtettem volna. Az én szüleim gazdagok, nem megterhelő nekik - legalábbis anyagilag -, és igazából soha nem éreztették egyértelműen, hogy ők ezt nem akarják. Értem, amit írsz, és igazad is van elméletben, de azért árnyalnám annyival a képet, hogy kétértelmű jeleket adtak ezzel kapcsolatban mindig. Nem ösztönöztek az önállóságra, inkább mindig arra bátorítottak, hogy vegyek részt a családi bizniszben. Őket valójában nem az tenné boldoggá, ha elhagynám a fészket, hanem ha bővíteném a fészket. Ezért nekem se érződött ez a helyzet soha annyira visszásnak, mint ahogy ez kívülről látszik, sőt, olyan, mintha ők a mai napig a feladatuknak éreznék, hogy gondoskodjanak rólam, miközben anyámból időről időre kitör, hogy nem bízik abban, hogy önálló leszek. Én azt gondolom, hogy nekik azt kellett volna tenniük ezért, hogy keményebben meghúzzák a határokat, cserébe viszont érzelmileg támogatnak. Ők pont az ellenkezőjét tették. Az eredmény pedig egy olyan mérgező működés, ahol valójában mindenki profitál abból, hogy még mindig függésben vagyok tőlük, de azért ha vita van, akkor elő lehet venni ezt a kártyát.
Tudom, hogy ez olcsó magyarázkodásnak tűnik, de nagyon nehéz ezt olyannak elmagyarázni, aki nem az én életemet éli. 18 évesen nem felnőtt még mindenki, sőt. Jóval később sem. Én 20 éves koromig jártam ötévfolyamos gimibe. És utána is sokáig nagyon esetlen voltam pont emiatt a kétértelmű nevelés miatt. Időbe tart, mire ezt levetkőzi az ember. Még most is nagyon nehéz megállnom a sarat az anyám véleményével szemben, pedig csak arról van szó, hogy elmegyek önkénteskedni valahova.
válasza:Szerintem az is benne lehet, hogy a szüleid siker ideáljának szeretnél megfelelni, és nem a sajatodnak. A sikert nem csak pénzben lehet mérni, és karrierben. Ha 28 évesen küzdelem számodra, hogy ebbe a világképbe beilleszkedj, akkor talán egészen más dolgok fontosak neked.
Siker lehet ha vannak nagyon jó barátaid, vagy egy párod, vagy akár csak egy hobbid amiben tényleg igazán el tudsz merülni és örömet okoz.
Szóval a szüleid hibáit félretéve, szerintem érdemesebb a múlton való ragodas helyett arra koncentrálni, hogy te milyen ember szeretnél lenni, neked mi az értékrended, és téged mi tesz boldoggá.
válasza:7., nem vedtem a szuleidet, viszont rajtuk te nem tudsz valtoztatni, akarmennyit panaszkodsz, igy a tovabblepes szempontjabol TELJESEN LENYEGTELEN, hogy hogyan-miert jutottatok ide, csak az szamit, hogy TE mit tudsz csinalni.
Megint irtal egy olyat, hogy “pedig csak arról van szó, hogy elmegyek önkénteskedni valahova”. Igy pontosan hogyan kepzeled a fuggetlenedest, hogy tovabbra is otthon laksz, eltartanak? Megint mast mondasz, mint amit allitasz, hogy szeretnel.
Ket lehetoseged van:
Fuggetlenedni szeretnel? Menj, legyel digitalis nomad, csavarogj, tartsd fent magad, ahogy irod, hogy szeretnel. Eld a sajat eletedet, kovesd a sajat donteseidet.
Csak elnel anyadekkal es elvezned, hogy eltartanak? Valaszthatod ezt is, a te eleted, de akkor hagyd abba ezt a fennkoltnek szant nyavajgast, hogy “teged nem hagynak kibontakozni”. Sokan elnek ilyen ures, sehova nem vezeto eletet, sokukat nem is zavarja, nem is ertik, hogy ez miert lenne baj.
Ilyen egyszeru a dontes. Ja, hogy az egyszeru nem mindig jelent konnyut? Nincs is sehova leirva, hogy az eletnek konnyunek kell lennie...
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!