Te mit tennél egy ilyen helyzetben?

Látom azé n kommentjét met nem mindenki olvasta el. A történet a nagyszuleimrol szólt, csak az egyszerűség miatt írtam jelen időben es a magam nevében. A ferfi volt az, aki beteg lett - 50 évesen, 75 évesen halt meg. A nagyanyám a 25 ev ápolás utan idegosszeroppanassal a zárt osztályra került, ott is halt meg, anyám, aki szinten gondozta az apját es később az anyjarol is gondoskodott, depressziós lett, leszazalekolták.

En no vagyok, az esélyem a csaladi előzmények utan nagyon magas a kórra, ahogy anyámnak is, o egyenlőre tünetmentes. Mellesleg apám nincs, o lelépett, amikor szoba került, hogy öröklődhet a betegség - lazán lelépett a terhes anyám mellől.

A sok ítélkezőnek üzenem, hogy addig, amig testközelből nem tapasztalta meg, hogy milyen egy Alzheimeres beteggel élni, addig ne ítéljen el senkit, aki nem vállalja. Nem az a probléma, hogy lebénul, mozgatni, etetni, fürdeni, pelenkazni kell. Az a rettentően nehez, amikor mar a nyoma sincs annak a személynek, akit szerettél, tiszteltel. Sok Alzheimeres bizony nagyon agresszív lesz, az ember félti az eletet is. Na es beszélgetni se lehet vele, a vegstadiumban pedig mindenféle kommunikációra képtelen. Nagyszerű, hogy van, aki képes lenne vállalni az áldozatot - pláne látatlanban - de nem mindenki ilyen. En pl nem akarom senki eletet megkeseriteni, igy inkabb maradok egyedül.