Engednétek hogy a 19 éves lányotok külföldre költözzön úgy, hogy az adott országban nincs semmilyen ismeretsége?

13:19

Nem engednéd?

19 évesen nem kötözhető ki,ha menni akar,akkor Ausztráliába is mehet...

A felelőtlenség csúcsa lenne egy mentális problémákkal küszködő embert (akár férfi, akár nő, akár 19 éves, akár 29) EGYEDÜL elengedni egy teljesen ismeretlen helyre, pláne egy teljesen ismeretlen országba, ahol minden másként működik, semmi sem a megszokott. Olvass pszichológiai könyveket és megtudod milyen következményei lehetnek!

Ha lenne valaki, akire támaszkodhatna ott kint illetve nem egyedül vágna bele ebbe hanem barátjával/szerelmével/unokatestvérével/akárkivel, akkor természetesen, szó nélkül, áldásom adnám rá, így azonban nem.

Ha ki is megy, max 2 hónap és sírva fog hívni hogy haza akar menni. Még egy mentálisan ép, lelkileg erős embernek is komoly megpróbáltatás, nem hogy egy pánikbetegnek!

Felelős szülők gyülekezőhelye lett ez a kérdés úgy látszik, kicsit megdöbbentő hogy ennyire (nem) törődtök a gyereketekkel, hogy egy komoly mentális probléma mellett is csak úgy szélnek eresztenétek a nagyvilágban.

Igaz végülis, addig sem zavar nagy port otthon, nem igaz?

Kérdező, jól teszed hogy ellenzed, nem jó ötlet!

Álljunk meg egy szóra! Én a mai napig pánikbeteg vagyok. Hol jobban előjön, hol szinte tünetmentes. Nagyon nehéz betegség, elhihetitek, de azért lehet vele élni. Ráadásul közel sem biztos, hogy ez a költözés előhozza. Én is mentem egyetemre, tök egyedül, másik városba, akkor nem jött elő. Viszont amikor elkezdtem egyetem után dolgozni, és saját lakást béreltem, akkor meg iszonyat durván előjött. Volt, hogy fetrengtem fuldokolva az ágyamban, és csak a papírzacskóba lélegzés segített.

Ettől függetlenül nem bánom, hogy megléptem ezeket, a másodikat sem. Túl lettem rajta. Ennyi erővel akkor nekem is otthon kellett volna ülnöm egész életemben? Felnőtt ember a kérdező lánya, írja is, hogy ha gond van, akkor haza tud jönni. Azért a pánikbetegek pontosan tudják hogyan kell kezelni a betegségüket, szóval ne csináljunk már úgy, mintha egy szellemileg fogyatékos 5 évesről beszélnénk. Lehet lepontozni.

(leirom neked a tortenetem, bocsi az ekezetek hianya miatt, de telefonrol irok)

En 17 evesen lettem panikbeteg. Nem koltoztem kulfoldre, Budapestre mentem tanulni, megis baromi rosszul voltam, halasztanom is kellett rogton az elso felevet mert volt, hogy egy heten 3x hivta a szomszed hozzam a mentoket, olyan rosszul voltam, 1 az 1ben a szivinfarktus tuneteit produkaltam mindig.

Na mindegy, lenyeg hogy passzivaltattam es visszakoltoztem haza. Teljesen befordultam, nem jartam tarsasagba, otthon ultem a 4 fal kozott, volt hogy hetekig ki se mozdultam, de meg az udvarra se, a szobambol is csak enni jartam ki.

Aztan a TVben lattam egy musort, pont ott is babysitterkedesrol & au-pair melorol volt szo. Nem tudom miert es hogyan de akkor es ott bekattant az agyam hogy na akkor en most au pair leszek. Januar 10en lattam a musort, 29en mar a gepen ultem. Eletem legjobb dontese volt, onallosodtam, sok embert ismertem meg + a mostani ferjem akinek koszonhetoen mara mar csodasan tudom kezelni a rohamaimat, nagyon sokat segitett nekem, leirhatatlanul sokat.

Anyu nem szivesen engedett ki, persze hogy feltett, az elso par hetben sokat is sirt, de aztan latta hogy jol vagyok, boldog vagyok es o is elfogadta a helyzetet es maximalisan tamogatott.

Szerintem engedd ki, ki tudja, lehet o is ott talalja meg a megoldast a betegsegre, nagy karriert fut be vagy ott bukkan ra elete szerelmere! :)