Miért nem értik meg a döntésemet? (terhesség)

en megertelek. no vagyok, megertem minden mondatod. de megis, en ellene vagyok az abortusznak. szerintem ha mar egy elet megfogant, ott mar nincs min donteni. En megertem a ferjed is, rossz lehet hogy hiaba mond barmit, a vegso dontes nem az ove. Szerintem kicsit ki van csavarva mar az emberek lelki vilaga hogy egy mar letezo fejlodo emberrol ugy gondolkoznak hogy teljesen termeszetes hogy kesobb dontik el hogy elhet-e tovabb vagy nem. Nem hibaztatlak teged emiatt, nem te tehetsz rola hanem a vilag amiben elunk.

soha nem tudhatod egyebkent hogy egy esetlegesen beteg gyerek mit tett volna hozza az eletedhez. lehet megtanitott volna rengeteg jora. halara, oszinte onzetlen szeretetre, szanalomra, odafigyelesre, megertesre, stb. nem lett volna feltetlenul rossz. en megertelek ettol fuggetlenul teged, probald kicsit te is megerteni oket es ne hagyd hogy ez kozetek alljon.

FÓRUMOZÓK!

NEM BETEG A BABA! CSAK LEHET, DE LEHET, HOGY NEM! Volt értelmes orvosnál, aki valóban ért is hozzá? Egy találgató nőgyógyász, ha egyáltalán így volt, szavára ne adjunk!

Most ne haragudj kérdező, de egy szakembernél sem jártál? Miért nem? Mert nem akarod a picit. A nőgyógyászodat meg addig b...d, míg rámondta, hogy lehet baja.

szerintem meg el kellene gondolkodnotok az egész kapcsolaton, mert nem normális, hogy egyedül hozol meg egy ilyen döntést. Nyilván semmi veszed a férjedet a házasságotokban, ha még csak eszedbe se jutott, hogy talán vele is kellene beszélned előtte.

Ez alapján még az is elképzelhető, hogy már csak kényszerből vagytok együtt.

"normális esetben a férjnek kevesebb a joga beleszólni,mert A NŐ TESTE. és kész. amelyik hímsoviniszta ezt nem tudja elfogadni, szüljön ő. sok sikert."

Normális esetben elvittem magammal az orvosaimhoz a páromat is -epilepsziás vagyok, gyógyszereket szedek- , és elmondták a várható kockázatokat, és együtt döntöttünk.

Édesanyám 39, apám 41 éves volt, amikor születtem. Eléggé benne voltak már a korban. Negyedik gyerekként érkeztem, koraszülötten, másfél kg-mal, több, mint 2 hónappal korábban a kelleténél. Születésem után nem sok hiányzott, hogy meghaljak. Elmondanám az előnyei és hátrányait az életemnek:

- anyám folyamatosan azon aggódott, hogy nem lesz-e valami bajom, nem vagyok-e vak, süket, tudok-e majd járni, beszélni, stb. Koraszülötteknél gyakori problémák ezek.

- 40 évesen, két szinte felnőtt (18 és 17 évesek voltak az idősebb nővéreim születésemkor) és egy kamasz gyerek mellett (bátyám 12 volt) nem akartak egy pici, nagy valószínűséggel beteg gyerekkel is foglalkozni (véletlen csúsztam be, anyám sokáig el akart vetetni, de végül is nem tette)

- szépen fejlődtem, nagyon szépen tudtam járni, óvódában beszélni, később írni, jó tanuló is voltam, egyedül a matek gyakorlati részével álltam hadilábon, de hát ehhez nem kell különösebben betegnek lenni :)

- 12 évesen volt két epilepsziás rohamom, gyógyszert kellett szednem, amitől aztán majdnem gyógyszermérgezésem lett, mert rosszul állították be (én hiába mondtam, hogy nem volt teljesen epilepszia az az epilepszia, az orvosok azt mondták, hogy az volt, és kész, elmagyarázták, hogy mit éreztem akkor, noha köze nem volt hozzá... valószínűleg mivel nem kellett volna a gyógyszer, vagy nem ilyen adagban (napi 3), ezért kaptam gyógyszermérgezést majdnem. Szerencsére amikor egyik nap foylamatosan szédültem, estem-keltem, leálltunk a gyógyszerrel, és aztán semmi bajom nem volt. Mentünk vérvételre, és másnap telefonált a doki, hogy azonnal le kell állni a gyógyszerrel, mert még nincs teljesen kész a lelet, de az látszik, hogy mérgezés-közelben vagyok. Akkor már leálltunk.

Előnyei és hátrányai magamat és a családomat tekintve:

- nővéreimnek volt kivel babázni, bátyámnak volt kit szekálni

- anyámék nem maradtak egyedül, amikor testvéreim elköltöztek, van és lesz segítségük

- hiába voltunk négyen testvérek, szinte egykeként nőttem fel, hiszen eltérő generáció. 6 és 8 éves voltam, amikor a nővéremék elköltöztek, bátyám csak pár éve költözött el, de őt meg alig láttam a munkarendje miatt

- nem vagyok teljesen egészséges, nem bírom a nagyobb fizikai vagy pszichikai megterhelést, ilyenek után sokszor érzem magam pont úgy, mint a rohamok előtt, és tudom, ha hagyom, rohamom is lesz. Szerencsére tudom szabályozni. Zavar a villanó fény, a hirtelen hanghatások, rosszul érzem magam ezektől.

Összegezve, hatalmas szerencse egyáltalán az, hogy életben maradtam, és az, hogy komoly betegségem sincs. Azt szoktam mondani, hogy mindenki életében van egy adagnyi szerencse, ami felhasználódik élete során, néha bejön valami, néha nem. Nos nekem sajnos szinte az egészet el kellett használnom ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjak, ezért meglehetősen szerencsétlen vagyok :)

Egy biztos, és ezt párommal is közöltem (nincs még gyerek). Ha az átlagosnál nagyobb az esélye bármi miatt ,hogy beteg legyen, elvetetem. Nem fogok tönkretenni minimum 3 életet, a sajátunkat és a gyerekét, van a környezetemben bőven olyan, aki beteg gyereket nevel, nem kérek belőle. Mnodogatják, hogy mennyi szeretetet tud adni. Hát van egy kortársam (25 éves most), egész életében tolószékben ül, mozogni nem tud, beszélni nem tud, alig lát, folyton bárgyú vigyor van a képén, és természetellenes pozíciókban van a teste minden tagja. Naponta itt tolja el az anyja a ház előtt. Soha, senkivel nem tudott kommunikálni semmilyen módon, ugyanilyen volt születésétől kezdve. Csodálom és sajnálom hogy még él, tönkretette a saját, a szülei és a testvérei életét is. Semmi szeretetet nem tud adni. Néha óbégat, nyögdécsel, de értelmes szó soha nem hagyta el a száját, még mutogatni sem szokott. Szinte kómában van. Ebből köszönöm, de nem kérek, és normál esetben senkinek sem szabadna. A szülei hibájából lett ilyen, a terhességkor már tudták, hogy beteg, de ragaszkodtak hozzá, miután megszületett, 3-szor kellett újraéleszteni, az orvos nem akart túlságosan harcolni érte, tekintve a betegségét, de a szülei ragaszkodtak hozzá. Most élhetnek vele boldogan...

Azt tanácsolom, hogy vetesd el. Ülj le, beszéld meg a férjeddel, majd a támogatásával vagy anélkül, de vetesd el. Meg fogja érteni. Utána esetleg (sietősen! :)) gondolkodhattok egy tervezetten gyereken. Tudod, bár nekem csak kisebb bajaim vannak, ezek pont elegek arra, hogy látható ne legyen, de én mégis rosszul érezzem magam, tehát a környezetem egészségesnek gondol, holott nem vagyok az. Sokszor kívánom, hogy bár vetetett volna el inkább anyám. Ez persze nem jelenti, hogy depressziós vagyok, vagy megölném magam, szeretek élni, de néha olyan szinten jönnek elő a problémák, ami már nem normális...

Várd meg esetleg a vizsgálatokat, és ha komoly esélye van a betegségeknek, vetesd el. Tönkreteszed az egész családod életét, és még az is lehet, hogy a férjed lesz az, aki nem bírja és otthagy titeket majd. Ne akarjátok ezt... tudom, hogy te nem akarod, de jó lenne jobb belátásra téríteni azt a férfiembert is. Bár tudom, nehéz lesz, főleg, hogy egy olyan kérdésről van szó, ami nagyon megosztja az embereket: vannak (itt is láthatod) olyanok, akik erőszakosan korteskednek az abortusz ellen. Én nem teszem, mert azt szoktam mondani, hogy oké, ne legyen abortusz, de akkor a sok korteskedő szépen segítsen felnevelni a beteg gyereket, vagy a semmibe beleszülető nincstelen éhezők gyerekét. Ha nem teszik, akkor fogadják el a döntést. Ráadásul ha éppen egyáltalán nem szeretne a szülő egy gyereket, úgy érzi, nem férne bele az életébe, legyen ez az ő szabad döntése. Ha mégis megszületik, sok esetben megváltozik a véleménye, na de sokszor nem. Ilyenkor egy barátságtalan, szeretet nélküli környezetben nőjön a gyerek, ahol érzi, hogy mindenért őt hibáztatják? Hány ilyen van?....

Döntsön mindenki maga a saját és közvetlen családja életéről, másoknak lehet eltérő a véleménye, de nem lehet elítélő.

Kedves 28!

Akkor te boldogtalan vagy, hogy élsz?