Felnevelnétek egy beteg gyermeket és válnátok?

Nem tartanám meg. Egyrészt a saját önző érdekünkből: láttam már családokat belerokkanni ebbe. Ha nem lép le az apa, vagy mindkét szülő, akkor ők fáradnak bele, mert lehet, hogy az újszülöttet a karjukban tartva azt mondják: "akkor is a gyerekem", de mikor a 30 éves gyereküket pelenkázzák, már megfordul a fejükben, jól döntöttek-e. Arról nem beszélve, ha van egészséges gyerekük - soha nem fog elegendő figyelmet kapni, mindig a sérült lesz az első. Ami nem fair, hiába logikus. Olyat is láttam, ahol a nagyszülők vették magukhoz, mert a szülők lemondtak róla - és mi lesz, miután meghal a nagymama? Intézet...

Ha pedig nem a saját oldalamat nézem meg a családét, akkor nézzük a gyerekét: ez emberhez méltó élet lenne neki? Igen, mindenkinek van joga az élethez - EMBERHEZ MÉLTÓ ÉLETHEZ!

Szerintem is a férfinek van igaza.

Nagynénémnek is megfogant egy gyermek és kiderült hogy beteg lett volna.El is vetették egyből.

Azután született 3 gyerekük akik teljesen egészségesek.

Nem kell elzárkózni a mesterséges megtermékenyítéstől sem.Ha akartok gyereket és természetes úton nem megy akkor majd a tudomány segít.

Én is a férjnek adok igazat, bár eltudom képzelni, hogy egy terhes nőt a hormonok annyira elárasztanak, hogy képtelen tiszta fejjel gondolkodni.

Egy beteg ember, aki képtelen magáról gondoskodni egy másik teljes embert kíván egy egész életen át. Mi lesz vele, ha az anyja már nem lesz?

Én éltem együtt beteg emberrel... nem gyerek volt, hanem az apám. 18 éven keresztül kellett etetni, pelenkázni...az utolsó években már beszélni sem tudott, csak artikulátlanul üvölteni. Nem kívánom senkinek... nekem így is borzalmas volt ezt végignézni, végigélni, abba belegondolni sem tudok, hogy milyen lenne, ha a saját gyerekemmel kellene ugyanezt végigélni.

Volt olyan is, hogy beteg gyerekre vigyáztam. Nagoyn értelmes volt a kissrác, de beszélni nem tudott habár értett 3 nyelven, köztük magyarul is, mert a Petőben is eltöltött 1-2 évet. A szülei mindent megtettek érte, de soha nem tudott sem önállóan járni, sem enni, sem inni, de még WC-ni sem. A szüleinek volt pénze gondozót fogadni mellé és járni vele a világot bízva a csodában, hogy egyszer majd meggyógyul, de így is sokat kivett belőlük. Ha ők nem lesznek, akkor mindenképp a testvérekre marad a gondozás, kérdés, hogy ők ezt hgoy tudják a saját családi életükbe beilleszteni.

Viszont ezt így végiggondolva, visszaemlékezve a kissrácra nem tudom, hogy én utólag azt tudnám mondani, hogy bárcsak ne született volna meg... viszont én csak hétvégenként voltam velük 2-2 napokat.

Ez egy írtó nehéz kérdés és teljesn megértem a nőt és a férfit is a történetben. Bárhogy is döntsenek, egyiket sem tudnám elítélni érte.

Nekem most 7 hónapos a lányom. Az első vizsgálatkor (AFP) nagyon rossz lett az eredmény, kellett menni genetikai ultrahangra de csak 2 héttel később kaptunk időpontot. Szörnyű volt az a két hét. Egyszer úgy éreztem, nem lennék képes elvetetni, máskor az abortusz mellett voltam. Amikor mentünk az UH-ra, úgy keltem hogy ha baj van, elvetetjük. Sírtam az úton, sírtam a vizsgálatra várva.

Ott megnyugtattak, hogy minden rendben.

Szerencsénk volt, a lányunk teljesen egészséges.

De ezt még egyszer végigcsinálni, "élesben" :-((((

Ennek ellenére én is elvetetném. Főleg most, hogy van már egy gyerekem. Ő érte ugyanúgy felelős vagyok, mint a leendő testvéréért, nem tehetem tönkre az életét.

Én megtartanám a babát.

Mi is beszéltünk erről a Kedvesemmel, mi elvállalnánk a babát, akár beteg akár nem.

Kedves Kérdező!

Leírod hogy mi a kérdés alapja?

Szörnyű, de a férjnek van igaza szerintem is. És az még oké, hogy amíg élsz, gondoskodsz róla, de hadd kérdezzem meg, hogy ha a gyerek túlél, (amire mondjuk egy olyan betegséggel, ami "csak" szellemi fogyatékosságot" okoz, jó esély van), akkor mi lesz vele? Mire hagyod itt öregen?

És mi az, hogy reagál a szeretetre? Hogy mire reagál, és mennyire, az végső soron csak születése után fog kiderülni. (Hogy magzati korban mozog vagy reagál ingerekre, ez sokat nem jelent...) Akkor meg már tök késő a döntés...

Mi megbeszeltuk parommal, hogy ha ilyen allna elo, azonnal megszakitanank a terhesseget. Ha masert nem is, erte. Gondoljon csak bele az ember, milyen fajdalmakon mehet keresztul az a gyermek...es az anyja, aki ejszakakon at sir az agya mellett? Mert nem tud segiteni, en mar attol kiborultam, mikor 2 honaposan hasfajos volt, vele sirtam, nem tudtam segiteni rajta, es borzaszto volt.

Ez a legfontosabb ok. Masik oka az, hogy tenyleg tonkretenne minket ez az eletforma, es a parommal valo kapcsolatomat is tonkretenne. Anyagilag meg ne is beszeljunk rola...ki birna kifizetni a gyogyszereket, az akadalymentesitest a hazban, pelenkazni egy 50-60-vagy akar 80 kilos embert.....

Meg ha akarnam se tudnam megtartani. Ilyenkor konnyebb egy "kivul" allonak dontenie. Az anya benne van ebben a helyzetben, hormonok hatnak ra, de a ferfire nem...ilyenkor o higgattabb tud maradni, realisabban latni.

Fajo szivvel, orok heggel, de lemondanek rola, es azzal nyugtatnam magam, hogy o mar egy jobb helyen van.

A nehezebb dontes akkor jonne, ha egesz terhesseg alatt nem tudnek rola, hogy beteg, csak mikor megszuletik, vagy mar mikor hazavittuk. Ha szuletese pillanataban derulne ki, hogy gyermekem beteg, ugyanezt kellene tennem...bar ne verne senkit ezzel az elet.