Hogy éljek azzal a tudattal, hogy édesanyám akármikor meghalhat?

17 voltam, amikor Apukám beteg lett. Rákos volt, már másodszorra. Nem lehetett műteni. Állandóan szédült, elküldték koponya CT-re. Én mentem a háziorvoshoz az eredményéért, velem közölték, hogy fél éve van hátra, mert agydaganata van.

Először fel sem fogtam, kitámolyogtam az orvostól, aztán kint leroskadtam egy padra és órákon keresztül sírtam.

Borzasztóan nehéz lesz, főleg miután elmegy. Én hetekig nem fogtam fel, mindig vártam, hogy telefonál a kórházból (ezért vettünk neki egy mobilt, sosem felejtem el, hogy Anyum mesélte, hogy csillogott Apu szeme, mikor meglátta). Vártam, hogy látogatjuk, hogy a folyosón vár, hogy vele leszek.

Ennek több, mint 5 éve. A mai napig megsiratom hetente legalább egyszer. Amikor leérettségiztem, elvégeztem 2 OKJ-t, a vizsgáim napján is sírtam. Mert nem tudtam elmondani neki, hogy "Apa, megcsináltam."

Tölts Anyukáddal annyi időt, amennyit csak tudsz. Minden nap mondd el neki, hogy mennyire szereted. (Engem a mai napig gyötör az, hogy hátha Apukám úgy ment el, hogy nem tudta: mennyire szeretem.)

Rengeteg erőt és kitartást kívánok Neked. Ha szükséged van valakire, akkor írj rám nyugodtan!

23N

Tudom, hogy szörnyű kimondani, de van rosszabb. Én is 16 éves voltam, mikor csengettek. Két rendőr állt az ajtóban. Azt jöttek elmondani, hogy abba a kocsiba, amelyikbe apukám és a bátyám élt belehajtott egy részeg állat. Egyikőjüket sem tudták megmenteni. Esélyem sem volt arra, hogy elbúcsúzzam tőlük, mai napig nem emlékszem pontosan, melyek voltak az utolsó mondatok, amelyeket nekik mondta.

Neked azt javaslom, hogy tölts anyukáddal annyi időt, amennyit tud. Beszéljetek a múltról és a jövőről is. Hátha ez is erőt ad neki. Nagyon nehéz, de neked most nagyon erősnek kell lenned. Ha anyukád azt látja, hogy szenvedsz, ő is szenvedni fog. Persze azért a félelmeidről is beszélhettek és akár együtt is sírhattok. Én apuék halála után ezt csináltak kb két évig. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a sokk után, anyu újra visszatérjen az életbe. Közben persze jártam iskolába, nem is tanultam rosszul. tanulmányi versenyeket nyertem ( Igaz közben anorexiás lettem, de már annak is vége!) Szóval, iszonyú nehéz napok jönnek, amelyeket viszont megszépíthetsz+ nálad még van remény ! Nagyon sok erőt kívánok neked! Én tudom, milyen nehéz hirtelen felnőni!

Te "szerencsés" vagy, mert tudod, hogy meg fog halni, van időt elbúcsúzni, megédesítheted az utolsó éveit, hónapjait, úgy váltok el, ahogyan szeretnétek, gyűlölettel, vagy szeretettel, csak rajtatok múlik.

Én 13 voltam, mikor édesanyám meghalt. Ő is súlyos beteg volt, de itthon senki nem mondta, h készüljek fel rá, ő már nem jön ki a kórházból. Még akkor sem közölték, mekkora a baj, mikor intenzívre került. Azt hittem, jó, átmeneti dolog, erre másnap suli után azzal fogadott apa, hogy anya meghalt.

Ekkor már 3 hete nem is láttam, mert a kh-ba nem mehettem be. Aznap akartak vinni...

Valahol bánt, valahol nem, mert így nem a legyengült, gépekre kötött anya képe van bennem, hanem a mosolygós (bár már akkor iszonyat fájdalmai lehettek), vidám anyáé.

Pontosan. Minél többet legyél anyukáddal, beszélgessetek.

És valóban még sok minden lehet!....ha 2-3 évről írsz,akkor akár még jóra is fordulhat a dolog....csak bízzatok benne mindketten!