Vert már meg a férjetek/párotok?

Megkérdeztem a férjemet, hogy mi lenne az az eset, amikor megütne. Heves fejrázás, majd fél óra múlva jött oda, hogy eszébe jutott két helyzet, amikor megtenné:

1. A gyerekét fizikailag bántanám.

2. Megtámadnám és így tudná csak elhárítani.

Engem nem, remélem, soha nem is fog. Nem nézem ki belőle, de tudom, az apja ütötte már meg az anyját.

Egy kolléganőm a már itt említett áldozat típus. Egy kis nyikhaj senki volt a férje, mégis durván verte. A kollegina alig 50 kg, picike, a férje sem volt több sztem 60-nál, tipikus aktakukac feje volt, mégis olyan durván összeverte őt; mesélte. Később is volt egy párja, aki verte. Mindkettőnél közös vonás volt, hogy pénzesek voltak, ő hozzájuk képest aprópénzt keresett, úgy érezték, emiatt felette állnak, bármit megtehetnek.

"1. A gyerekét fizikailag bántanám.

2. Megtámadnám és így tudná csak elhárítani."

Ezek az okok maximálisan elfogadhatók! Én is így gondolom! Egyszer írt ide egy apuka GYIK-re, hogy a felesége fel akarja jelenteni meg válni akar, mert ő megütötte. Miért? Mert az a földre lökte és rugdalta a kisgyereküket, mert épp bekattant. Na, az ilyen ocsmány féreg nőt én nem egy pofonnal intézném el...

Sziasztok!

Tudom, már régi kérdés ( de úgy tűnik kiemelted) de azért úgy gondoltam írok, mert valamennyire engem is érint a dolog. Olvasgattam a válaszokat, azt hiszem, mindet elolvastam. Először is nagyon örülök (már ha lehet ezt ilyenkor mondani), hogy láttam valaki még az elején írta, hogy most is a fejéhez emeli a karját, ha a párja elnyúl mellette valamiért. Engem az apám vert régen minden nap (most is itthon vagyok kénytelen lakni, de egy ideje már visszaütök így csak dulakodunk és anyámmal ketten megpróbáljuk leállítani). Szóval mindig rettentően szégyelltem magam, mert az összes férfitől, fiútól féltem, amikor felém nyúlt, pl. akár a boltban is ha vásároltam és elnyúlt mellettem (nagyon közel) valamiért egy férfi összerezzentem (de nem tudom miért írom múlt időben, hiszen most is így van szerintem) vagy becsuktam a szemem és kicsit elhúztam a fejem. Tehát az emberek kb. hülyének nézhettek, volt aki azt hitte drogozom. Pedig annyira azért nem durva, csak ha nagyon férfias az illető és hirtelen mozdulat akkor van, hogy kis hangot is adok ki és szinte félre ugrok, aztán magyarázkodom, hogy elnézést csak megijesztett. Mindegy, csak azt szerettem volna leírni, hogy nagyon jó tudni, hogy nem csak velem van ez így, mert eddig ezt még nem hallottam mástól, nem olvastam itt sem az oldalon hasonló helyzetben lévő nőktől.

Engem más férfi még nem ütött meg, csak az apám. Vagyis volt, hogy volt kisebb verekedés idegenekkel vagy pl. még iskolában belém kötöttek és nem hagytam magam. De soha egyik párom sem vert meg, még egy pofon sem csattant el köztünk soha sem.

Szerencsére mindig is a "nőiesebb" férfiakhoz vonzódtam. Azokhoz a kifinomult, elegáns, rendes, kedves, érzelmes férfiakhoz, akikkel tartalmasan el lehet beszélgetni és alapvetően nem agresszívak. Azért írtam, hogy nőiesebb mert így utólag már látom, hogy külsőre is azok voltak...

Érdekes, mert már óvodában és általános első osztályaiban is így volt, pedig akkor azt hiszem még nem vert apám (bár veszekedések már biztos voltak itthon akkor is, erre nem emlékszem). Egyébként nem volt minden partnerem ilyen, némelyik teljesen férfias volt külsőre, inkább csak a személyisége volt másabb. Nem is tudom, náluk az első perctől fogva éreztem, hogy sosem bántanának engem.

Most már elfogadtam ezt és nem is próbálok rajta változtatni, nem zavar, hogy ilyen az ízlésem (sokan szóvá tették, hogy a pasim nőiesebb vagy érzelmesebb, mint én stb.).

Persze ismerkedéskor találkoztam már olyan férfiakkal, akik 100000%, hogy ha velük maradok vertek volna. Eleinte kedves, rendes aztán ha javasol valamit (nem feltétlenül szexuális témában, hanem bármit) amire te nemet mondasz, amin aztán meglepődik és nem tetszik neki s bedühödik. Vagy kedvesen, tartalmasan beszélgettek aztán bedobja, hogy ő "kanos" és kb. várja, hogy csinálj valamit de mivel ez így nem túl szexi nem teszed... és akkor persze elkezd hisztizni, üvöltözni, esetleg verekedni vagy kényszeríteni a dologra.

Volt pár ilyen esetem, de ha visszagondolok mindig éreztem már az elején, az első pár mondat után, hogy "valami nem oké, valami hiányzik, ez nem "az" ". Azóta amikor ezt érzem rögtön zárom is le a dolgot. Francba az egésszel, nem de? Mármint ha az első perctől kezdve vannak fenntartásaim és kétségeim akkor szerintem nem kár érte, ott kell véget vetni az egész ismerkedésnek. Nem hinném, hogy így szalasztom el az esetleges "igazit".

Persze sokszor nem könnyű lezárni, főleg ha épp magányos vagy és nagyon jó lenne már valaki (én pont ilyenkor szaladtam bele ezekbe a férfiakba, de mivel annyira vágytam valakire elsiklottam a megérzésem felett és belementem az ismerkedésbe). De pl. volt olyan, hogy valaki nagyon rosszul bánt velem, megalázott, tönkretett, kikészített már. De szerettem, szeretni akartam, nem tudom... még nem vert meg, de biztos vagyok benne, hogy az következett volna mert kb. ugyanolyan szadista barom állat volt, mint apám szokott lenni. Aztán már nem is tudom mi történt, családi programjaim voltak, suli, munka, és nem értem rá vele lenni, rá gondolni. Akkor kaptam csak észbe, hogy milyen más úgy az életem, erős vagyok. Akkor jöttem rá, hogy mennyire megalázott és hogy én ezt többé nem engedem, mert ez nincs rendjén. + Kb. annyira szerettem (értsd: függtem tőle érzelmileg, magányos voltam), hogy mindent elviseltem neki talán még azt is elviseltem volna, ha megver. S noha ez nem történt meg, csak párszor bánt velem durván de konkrét megütés nem volt komolyan annyira ki voltam készülve, hogy még az is átfutott az agyamon, hogy azt is eltűrném ha verne, majd hozzászoknék, végül is attól még szeretne és én is szeretem. DE LÁNYOK, EZ MARHASÁG!!! Ez már nagyon a vége, nagyon durva még így utólag is, nem is értem, hogy tudtam erre gondolni. Pedig sokaktól olvastam már ilyesmit itt az oldalon is.

Na szóval (elnézést, hogy sokat írok és nehezen érthetően fogalmazok, de az ilyen témák amik ennyire mélyen érintenek, ilyen témákban nem tudok odafigyelni az írásomra mert felzaklat) azért említettem ezt meg, mert nálam azóta az a helyzet, hogy tudom, hogy ha összejönnék valakivel és mondjuk elcsattanna egy pofon simán megbocsátanék. Persze ismerkedési fázisban nem, akkor dühös lennék és nem tudom mit tennék, de ha már szeretem és kapcsolatban vagyunk akkor azt hiszem megbocsátanék és tűrnék ki tudja meddig, ki tudja mennyi mindent.

S mivel felismertem, hogy ilyenkor mennyire az érzelmeim irányítanak logikusan átgondoltam és arra jutottam, hogy lesz nálam egy szabály. Ha egy férfi, a párom egyszer is megüt akár csak egy pofonról is van szó akkor annak a kapcsolatnak ott vége! Érdekes módon sok pasival volt már kapcsolatom és mégsem ütöttek meg soha, pedig tényleg vannak nehezen elviselhető dolgaim és fárasztó tudok lenni. Szóval ha valaki agresszívan kezd viselkedni velem akkor rögtön szakítok. Persze nem akarom és nehéz és volt, hogy 2 hétig minden nap sírtam, hogy mennyire szeretem és most mi lesz de ki kell bírni, mert aztán elmúlik és érzem, hogy jó döntést hoztam.

Igazából úgy tűnhet ellentmondásos amit írok, mert engem a partnereim még nem vertek meg, inkább olyan fordult elő, hogy már majdnem vagy épp megerőszakolni akartak. Érdekes módon ilyenkor rögtön bedühödök és ellenállok, a végsőkig képes vagyok elmenni, ha kell rendőrt hívok vagy akár le is ütném a kezem ügyébe kerülő tárggyal ha nagyon muszáj. Azt javaslom mindenkinek, hogy már az elején lépjenek fel, ne hagyják magukat. Tudom nehéznek hangzik, de sokkal könnyebb!!! Később már az embernek kétségei vannak, nem meri stb. Az elején meg kell mutatni, hogy nem, veled ezt nem lehet megcsinálni és kész.

Egyébként az almás eset és amit az előttem szóló írt, hogy fél órát töprengett a párja aranyos volt. :)

Ahhh... elnézést kérek, hogy sokat írtam képzelem mekkora komment lesz majd mikor elküldöm. Ritkán beszélek erről a témáról, de olyankor elöntenek az érzelmek és mivel alapvetően fiús lány vagyok és minden barátaim férfi (amit amúgy nem bánok) jó néha ilyenkor, nagy ritkán kiírni ezeket magamból.

Igazából apámból kiindulva azt hiszem én sem tudnék felnézni többé egy olyan emberre, aki megüt. ( Bár mint már fentebb kifejtettem ha érzelmileg olyan állapotban vagyok akkor simán eltűrném és bújnék hozzá. De erre van a "ha elcsattan egy pofon vagy csak agresszív velem, viszlát!" szabály, amit akármit érzek betartok. ) Az én szememben apám, vagy az olyan férfi aki nőket ver egy legutolsó senki, egy ... nem akarok csúnyákat írni ide. Ha 30 centivel magasabb, és erős férfi lennék szétverném az ilyeneket. Amikor apám nekemjön vagy anyámat akarja bántani legszívesebben fellökném, de hiába lököm meg, nem történik semmi, pedig én hiába vagyok 160 körüli, elég kövér vagyok (sajnos). Szóval hiába, egyszerűen nem tudok semmit sem tenni mármint semmi ilyesmit, nem tudom átlökni a szobán, max. ha nagyon részeg és szinte magától is eldől.

Az a legrosszabb, amikor próbál megütni és elkapom a kezét és teljes erőmből próbálom eltolni vagy leszorítani vagy ilyesmi, de nem megy. Azt a pillanatot nem kívánom senkinek (bár lehet sokan átélték már), amikor már az összes erődet beleadtad és mégis kevés és sírnál belül, mert annyira érzed, hogy tehetetlen vagy. Ráadásul ő kb. csak szórakozik nem is teljes erőből csinálta. Ugyanez van ha nagyon dühös vagyok is és szinte már elborul az agyam akkor is úgy érzem hogy most el fogom lökni magamtól teljes erőből és nem érdekel ha elesik és beveri a fejét, megteszem és mi történik? Hátralép egyet és meglököm kb. 40 centire... na mindegy, szemét roha.dék.

Csak az fáj, hogy amikor nem iszik és pl. mamámhoz megyünk (az ő anyjához) akkor normális és lehet vele nevetni, együtt nevetünk és olyankor nem félek tőle. De itthon már akkor is félek ha látom, hogy hazajön sőt egy ideje többször rákérdeztem anyámtól, miután hazajött, hogy már részeg-e, de mondta hogy nem, pedig már akkor is agresszív volt és mondta h ne idegesítsem mert megüt. Persze őt minden idegesíti nem is kérdezhetek tőle semmit, mert irritálja a hangom vagy ne legyek ott ahol ő van, ne beszéljek annyit, ne nyávogjak a macskákkal stb. Szóval állítom, hogy az ilyen emberekkel alapból valami probléma van, nem csak az ital okozza ezt.

A másik pedig ami nekem még rossz, hogy ha egy ilyen férfi karjaiba keverednék aki verne és hiába akarnék eljönni még az elején nem hagyná, b.szh.tnám mert apám nem véd meg, nem tudnék kihez fordulni. Apám egyébként sosem állt ki mellettem, ha valami barom lek.rvázott mert nemet mondtam neki és aztán mindenkinek azt mondta, hogy micsoda kis h.ülye senki, r.banc vagyok, meg kéne verni stb. apámat az sem érdekelte és mikor szóltam, hogy miért nem szólt rá az emberekre, hogy ne mondják azt mondta igazuk van (pedig nincs és anyám is megmondta apámnak, hogy nem normális, miről beszél, honnan veszi amikor semmi okot nem adok ilyesmi beszólásokra).

A barátaimra és az exeimre pedig szintén nem számíthatnék ilyen esetben, mert kb. életükben nem verekedtek az ápolt kis kezeikkel... :)

Na mindegy, azért csak találnék valakit, ha mást egy barátom bátyját vagy valami, persze remélem erre sosem lesz szükség. Csak szerintem ez így szörnyű, hogy ha valakit az apja vert és akkor esetleg párkapcsolatban is belefut ilyesmibe, nincs testvére sem és nincs akihez szaladjon. Persze ott a rendőrség tudom, de az más. Másrészt én elsírnám magam ha egy férfi bántana és kihívnám rá a rendőröket és akkor kb. megjelenne ott még 2 férfias férfi én pedig egyedül nőként. :D De amúgy tényleg.

Mondjuk gondolom annak sem könnyű, akit az apja nem bántott így teljesen váratlanul éri a p.kapcsolatában a verés és sokkolja, ráadásul nyilván az is megfordul a fejében, hogy nem akarja belekeverni a családját és nem szeretné ha az apja és az akkor már expasija verekednének.

Elnézést még egyszer, hogy sok lett évente pár alkalommal foglalkozom csak ilyesmivel, akkor adom ki magamból, egyébként már nem hagyom magam és rögtön az elején határozottan fellépek. Itthonról még nem költözhetek el, de apám már nem üt meg, csak próbál de ahhoz képest, hogy régen rugdosott és ököllel ütötte az arcom és a mellem és kb. ahol ért azt hiszem ez már jónak mondható. Anyám meg nem válik, hiába mondom neki több, mint 10 éve, kiskoromtól fogva. Persze nem is tudnánk hová menni. De4 ha őszinte akarok lenni szerintem ha tudnánk sem tenne semmit. Sokáig dühös voltam rá ezért, kicsit még most is de neki az apja is ilyen volt, meg velem sem volt kedves soha szóval szerintem érzelmileg nem tudom hogy mondjam, érzelmileg eléggé sérült, gondolom nem tudja elképzelni, hogy ő egyedül képes legyen létezni így inkább tűr. De k.rva jó (már elnézést a szóért), hogy nekem kell majd lépnem és muszáj kitartanom, hogy legalább én ne tűrjem ezt el életem végéig....... arra gondolni sem merek, sőt igazából mivel még nincs lehetőségem elköltözni örülök neki, hogy nem kell arra gondolnom mi lesz ha én elmegyek innen és ketten maradnak. Féltem anyámat, de mi sem vagyunk jóban vele sem tudnék élni. Ha nyernék a lottón (ami persze nehéz lenne, mert nem lottózom de máshogy nem menne) és tudnék anyámnak fizetni egy lakást akkor meg azon aggódnék, hogy mi van apámmal aki egyedül él. Persze megérdemelné, de valahogy mégsem tudom utálni. Undorodom tőle és gyűlölöm, szétverném a képét, amikor pedig bánt magamat akarom vízbe fojtani, hogy elmúljon az érzés, hogy meg akarom ölni de még így is mindezeket SÍRVA tenném mert nem tudom teljes(!) szívemből gyűlölni. Gondolom párkapcsolatban is ilyen lehet épp ezért ragaszkodom annyira a "szabályomhoz".

C.

Én 18 évesen jártam egy fiúval, aki néhányszor megszoritotta a karomat,meg egyszer megemelte a kezét, h pofon vágjon, de szerencsére ránk nyitott valaki. Azóta kiakadok, ha valaki megfogja a felkarom.

És miért kezdtem vele járni, mikor ilyen agressziv volt? Mert még imerkedtünk egy angyalt láttam benne, a nagy őt. Magas, jóképű, diplomás, ambiciózus.

Előtte mindig azt mondtam,h ha egy férfi csak egy újjal is hozzám érne, kikaparnám a szemét, de már az első hivatalos együtt töltött napunkon megmondta kivel barátkozhatok, mit csinálhatok, de főleg azt, h mit nem, s mikor szembeszáltam vele, elkapta a karomat és fenyegetőzött. Ez igy ment mindig amikor találkoztunk, aztán egyik este fél órát késtem, mert a barátnőm 18-ik szülinapjáról nem volt kedvem éjfélkor elmenni. Orditott velem, a kezemet szoritotta, s mikor vissza akartam feleselni (pedig nem szoktam, utálok veszekedni) felemelte a kezét, hogy majd megüt, de jött az egyik haverja és sikerült egy kicsit lenyugtatnia. Ott eldöntöttem,h menekülök mig nem késő, s ha az az ára, hogy az este még megver, hát legyen,de nem tűröm tovább. Nagyon megfenyegetett, és őszintén, féltem is tőle, mert a szülei magas beosztásban dolgoznak, apukája politikus,s azt mondta, h tönkreteszi a családom életét, elintézi,h kirugják a szüleimet a munkahelyükről.

Szerencsére nem lett belőle semmi, és azóta még mindig a maga módján fenyeget és szerelmet vall egyszerre...de ha bennem ilyen mély nyomokat hagyott már csak az is,h erőszakos volt velem, akkor bele se tudok gondolni, hogy mit érezhetnek a bántalmazott nők.

És ne gondolja senki,hogy olyan könnyű elhagyni az agressziv pasit!

Nem saját példa, hanem a szüleimé.

Apám kis termetű ember és 3 fiútestvér közül a legfiatalabbik, szal gyerekkorában mindig minden rajta csattant. Anyám egy irányításmániás, rendszeresen, hidegvérrel és előre megfontolt szándékkal verő apától menekült az ő karjaiba. Eredmény: apám örült, hogy végre talált valakit, aki gyengébb, és végre nem ő marad alul, anyám meg vitte tovább a családi hagyományt, az áldozat szerepét. Kék-zöld-lila foltok, monoklik, kivert fog, eltört orr, mesék, hogy, jaj, rámesett valami a szekrény tetejéről, jaj elestem, állandóan hosszúujjú pulcsi, stb..

Tesóm és én közöttem 11 év van, ezeket ő mesélte, mert az én gyerekkoromban apám már nagyon ritkán verekedett. Én már (egy-két pofon kivételével) nem éltem meg, hogy kezet emeljen rám, de azt igen, hogy fröcsögő szájjal, magából kikelve üvöltsön ("Hát nem érted, hogy hülye vagy?!"), ne hagyjon felállni és elmenni, ha elegem van a meddő vitákból, hogy tányérokat vágjon (a fejemtől 10 centire) a falhoz, vagy a széket a földhöz úgy, hogy szilánkosra törjön, vagy, ha bebújtam a takaró alá fülig (pici voltam még, és azt hittem, az megvéd..) és szorítottam teljes erőből, cafatokban tépje le rólam..

Tesóm 20 évesen elmenekült külföldre, én évekig győzködtem anyámat, hogy álljon a sarkára, és tűnjünk el innen, végül 14 éves koromban sikerült.

Mondom, engem igazán nem vert meg sosem.

És mégis tele vagyok görccsel és félelemmel, és hosszú évek kemény munkája van amögött, hogy, ha a párom ellenkező véleményen van, mint én, ne felálljak és elmenjek, vagy begubózzak, és ne szóljak egy szót sem, attól félve, hogy olyanná lesz, mint az apám, hanem merjek érvelni és beszélgetni, hiszen ő nem arról akar majd meggyőzni, hogy mennyire egy életképtelen nyomorék vagyok.

Az ilyen emberek TÉNYLEG a sárba tiporják az ember önbecsülését, és TÉNYLEG egyetlen dolgot lehet tenni ellenük - menekülni.