A férfiak miért használják ki a nőket? Sok nőt kihasználnak, vagy annak mindig oka van, ha valakit kihasználnak?

Köszi a válaszokat, és köszi, hogy próbáltok segíteni. Hát, picit elfajultak a dolgok :S. Na, ez előfordul, ha az ember depressziós, annak sok következménye van. Megtanultam valamit az utóbbi pár hétben, hogy a depressziónak is lefolyása van. Lehet, hogy nem tudom feldolgozni a velem történteket, és az is lehet, hogy évekbe fog telni ezt feldolgozni, ami nagyon valószínű, de nem leszek évekig depressziós ilyen szinten. Mert én is elérkeztem a lejtőre, és hát, akkor ott én is elindulhattam volna lejtmenettel lefelé, már látom, hogy el is indultam, de megálltam úgy egy hete. Valójában semmi annyira komolyra nem kell gondolni, csak én is már nyugtatókat szedtem, sőt egy időben, ami miatt igazán dühös voltam, muszáj volt innom keveset, egészségügyi okokból, és hát szomorú voltam, és megnyugtatott :S, hát, ez borzalmasan letört. Mert én évente egyszer ittam csak, akkor is egy pohár pezsgőt, vagy kettőt, és kis pohárka csokilikőrt, amit szeretek, ennyi. Bulizni nem járok. A pia sose vigasztalt meg. Nem aggódtam, csak letört voltam :S. Aztán tegnap nézegettem Csernustól videókat, és ott említette, hogy a reaktív depresszióban épp ez áll fenn, hogy az ember elkezdi valahol, mondjuk nyugtatóknál, de ezek csak felszínes problémákat oldják meg, addig nem oldható meg a probléma, amíg az ember nem tudatosítja, hogy semmi baj sincs. Aztán a nyugtatók helyett jöhet más is, vagy utána. Cigiznek mások. Én nagyon utálom a cigit is, és még az is megfordult a fejemben. Talán egy hete lehetett az a három nap, amikor a legrosszabbul voltam, ilyen szempontból. Szószerint nem voltam rosszul, csak szomorú voltam. Szóval én nagyon elszégyelltem magam, mert én nekem nem magas, de nem is alacsony az iq-m, de az érzelmi intelligencia terén borzalmasan gyéren teljesítek, vagy teljesen rosszul. Már jó ideje gondolkodtam rajta, és végeredményben én már döntöttem, hogy ezentúl egyedül akarok maradni. Mindenkinek a maga döntéseit kell meghoznia. De választhatok két utat: az egyik, hogy tovább fiúzok, és kiteszem magam annak, hogy esetlegesen megint megszeretek valakit, amit egyébként kétlek, sztem pszichésen lennék rá képtelen, és bevállalom azt, hogy lehet, hogy nyomorult egy életem lesz, mert lehet, hogy folyton megaláznak, folyton rosszul érzem magam, vagy azt választom, hogy inkább magányosan maradok, és teljesen bezárulok, mint régen, és akkor én valahogy ki fogom bírni az életet, akkor valahogy mindent feldolgozok. De azt mégegyszer nem akarom senkinek se megengedni, hogy engem bántson. Mert ez nem olyan, mintha egy óra elromlik, amit akkor meg lehet szerelni. Ez olyan, ami soha nem javítható. Bennem valami nagyon mélyen eltört, már régen, és ez csak tovább tört. Az az igazság, hogy már ismerkedni sem tudok, vagyis még csak a kedvem sincs meg hozzá. Engem mindig az vitt előbbre az életben, hogy ha nehéz is volt, mertem lépni, mert tudtam, hogy mire számítsak, tudtam, mit kockáztatok. De itt már nincs meg bennem ez az akarás, hogy lépjek, pedig tudom nehéz. Egyszerűen inkább nem lépek, inkább nem teszem ki magam minden fájdalomnak, izgalomnak. Másrészt pedig nem szimplán arról van szó, hogy én megszerettem valakit, mert már szerettem meg szerintem másokat is, ezt a fiút nagyon megszerettem. Ha találkozom valakivel, akkor persze, nekem okés lenne egy kapcsolat, de mivel ezt az utat választom, emiatt nem hiszem, hogy bárki akarna az én társam lenni, mert az egy nőn érződik, ha ő senkit se akar.

De mindenkinek a maga útját kell járnia. Nekem kész szenvedés lesz már így is úgyis az élet. De azért még biztos fogom magam jobban érezni. Próbálok picit feloldódni. Egyszer úgyis meghalok, és akkor végleg feloldódik minden fájdalom. Addig meg csinálni kell.

Na, kösz :D, egy ismeretlen barát segít elviselni :D. ÁÁÁ

Hát, igazából nincs kedvem írni, mert egyre rosszabbul vagyok, és gyomoridegem van egy hete. Aztán voltam tegnap a háziorvosnál, aki közölte, hogy az állítólagos betegségem pszichoszomatikus, és a legtöbbet akkor teszem magamnak, ha elmegyek egy pszichiáterhez. Én nem akarok, úgyhogy egyelőre magam küzdök. De kezd rámenni a munkám erre sajnos. De a büszkeségem erősebb ennél, persze lehet, hogy tényleg oktalanul viselkedem, viszont a saját bajom én látom. Megmondtam az orvosnak is, hogy ha a betegségem pszichoszomatikus, holnapra már semmi bajom sem lesz, aztán láss csoda, ma a torkommal tényleg jobban vagyok. Sztem két nap, és a torkomnak semmi baja se lesz, mert azért ez annyira könnyen nem múlik el. Na, most már olyan állapotban vagyok, hogy gondolkodni sem tudok, se a lelki fájdalmaktól, sem a fizikai szenvedéstől... Még kitartok, ha nem bírom már tovább, és nem rendeződik valamelyest a helyzet, akkor megyek pszichiáterhez.

Kösz azért a kommenteket, meg hogy segíteni próbáltok.

Igen, belehalni nem fogok, de egy életre megváltoztatott, és aztán legalább tudom, hogy nekem a párkapcsolat nem való, nem is kísérletezem vele. Ezt mégegyszer nem akarom végigcsinálni. Nem szeretem, ha gyöngének látnak, inkább akkor már maradok egyedül.