Minek házasodnak/illetve vállalnak gyereket az emberek,ha utána ,úgy is csak a szenvedés jön?

Sokszor a nagy rózsaszínfelhőből, rövid ismeretsèg után házasodnak. Majd jön a gyerek, ami mindent megváltoztat. Ha nincs stabil alap, akkor nehéz megtartani a kapcsolatot.

Mi 10év után vállaltunk gyereket, így is nagyon nehéz, de már sok mindent megéltünk együtt, láttuk egymást jó és rossz passzban. Kitartunk egymás mellett, mert a hullámvölgyek után mindig jön a jó időszak. Csak át kell vészelni együtt, sokan erre nem képesek és inkább válnak.

"köztudott,hogy olyankor"

Rohadtul nem.

Hadd említsem meg nagyszüleim példáját! Mai szemmel nézve fiatalon házasodtak, és a házasságuk első 10 évében született 3 gyerekük. Ezután nem, hogy nem tört meg a család, hanem ettől kezdve működtek igazán családként. Halálukig boldogan éltek, szerették egymást, közben pedig mindhárom gyerekük felnőtt, és született 6 unoka.

Normális körülmények között ez így zajlik. A gyermekvállalás nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete. Miért kéne, hogy ez szenvedés legyen?? Sokaknak ez pont, hogy a legszebb időszakuk. Nem, hogy nem szenvednek, de kimondhatatlanul boldogok.

Persze, tény, hogy ehhez egy normális társ kell, akivel egy normális párkapcsolatot ki lehet alakítani. Amit te felvázoltál, az azokra a "kapcsolatokra" jellemző, ahol valami nagyon félresiklott. Ha elhamarkodottan vágnak bele olyannal, akivel nem is igazán ismerik egymást, vagy felszínes szempontok alapján jöttek össze, netán egy befásult, önző, erőszakos, érzelmileg unintelligens alak egyikük, vagy akár mindkettejük.. akkor igen, akkor lehet, hogy nem lesz jó vége. De ezen esetekben nem a gyermekvállalás a probléma, hanem a rossz házasság.

Érdekes megközelítés. Ha ezt ennyire erős tendenciának látod, akkor érdemes megkérdezned magadtól, hogy miért éppen ezt látod meg a körülötted lévő világból.

Amiről írsz, az mindössze arról szól, hogy sokan nem tanulták meg élvezni az életüket, ezért élik meg szenvedésként. Látásmód és hozzáállás kérdése minden.

Én a környezetemben azt látom, hogy leginkább társadalmi nyomásra csinálják ezt az emberek. Elérik a huszonéves kor közepét és mivel olyankor már a legtöbb ismerős házas, ezért nagy a nyomás, hogy ők is fel tudjanak mutatni (akár a közösségi médiában is) egy gyűrűt.

Aztán felveszik a hitelt a 3 millió forintos esküvőre, de már "szorítja őket az idő", hogy 2 éven belül gyereket kell vállalniuk, mert így helyes.

Nem ismerték meg egymást rendesen előtte, nem éltek, nem szórakoztak együtt sokat. Aztán jönnek a mindennapos problémák, a csekkek, a rezsi, a munkahely, a terhesség, utána egy 0-24-ben üvöltő gyerek. Anyuka frusztrált lesz, mert nem mehet sehova, be van zárva, apukán vezeti le, aki inkább túlórázik, csak ne kelljen hazamennie.

Mondom, én ezt a KÖRNYEZETEMBEN látom, ettől még biztos vannak olyan családok is, ahol nem ez megy.

Szerintem az emberek kb. 95 százaléka ezt látja a környezetében, amit a kérdező leírt. Csak éppen mindenki azt hiszi, hogy ők mások, az ő kapcsolatuk kivételes, NEKIK sikerülni fog.

Aztán jön a pofáraesés (kivétel az 1-2 százalék).

Megfelelő párt kell találni, ha az egyik félnek csak minimálisan is kételyei vannak akkor az halott ügy.

Én viszont a mai napig hiszek a boldog házasság és család fogalmában. 12 éve vagyunk házasok a férjemmel, 2 tündéri gyermekünk van. Küzdünk minden nap, hogy ne csak dolgozók, ne csak szülők, hanem férfi és nő is legyünk egymásnak. De megéri, minden percét. Sosem tudtam úgy gondolni a házasságunkra hogy szenvedés lesz. Benne volt a pakliban hogy elválunk akármi miatt is, jelenleg is benne van. De nem erre kell gondolni, hanem hogy a sok negatív példa között ott legyen a mi pozitív példánk. Aztán ha ne adj isten mégsem jön össze és elválunk? Nos én a magam részéről mindent megtettem a boldog házasságért és a családért. De eddig a férjem is, maximálisan!

Szerintem meg nagy igazság van abban, amit a kérdező felvetett. A legtöbb párkapcsolat, házasság tönkremegy. A gyerek születése a legjobb kapcsolatokat is megingatja sokszor (ezt nem én találtam ki, Vekerdi előadáson hozták a pontos statisztikákat, valami 80% körül van a szám). A legtöbb ember nem rendelkezik kellő önismerettel, önbecsüléssel, így nyilván nem is tudnak jól funkcionáló párkapcsolatot kialakítani.

A válási arány is több mint 70%, nagyon jó lehet egyedülálló szülőnek, meg hétvégi szülőnek lenni.

Kár idealizálni a helyzetet. A környezetemben sem azt látom, hogy a gyerekesek olyan hú de boldogok vagy kiegyensúlyozottak. Inkább azt látom, hogy rohadtul ki vannak égve, fáradtak és megviseltek. Ha a legtöbb válaszoló csak elvétve lát ilyet, hát esküszöm valami utópiában élnek.