Mi lehet a megoldás ha a gyerekem utálja a párom?

A te lányod 14 éves, az enyém 29 és hidd el, ugyanúgy féltékeny a páromra, aki egyébként mindent megcsinál neki, de azért azt nem hagyja, hogy hülyét csináljon belőle.

Elmondta, soha nem fog belenyugodni, hogy elváltunk az apjával és mindig benne lesz a remény, hogy valaha újra összejövünk. Hiába mondom neki, hogy ez kizárt, a válásnak már 10 éve és eszünkben sincs újra összejönni.

A párom ezerszer többet megcsinál neki, mint a saját apja, mégis megkapja, ha valami nem tetszik, hogy nem vagy az apám. Ilyenkor én szoktam szóban helyretenni, szerencsére nem sokszor fordul elő. De nem akarom teljesen elvadítani magamtól. És ő már nem kisgyerek volt, amikor elváltunk.

Nem él már velünk, tehát viszonylag ritkák a konfliktusok, de ha hazajön a lányom a párjával, érezhető a feszültség, pedig ezerszer mondtam már neki, hogy kezelje tisztességgel, fogadja el, hogy ő a párom, mint ahogy én is elfogadom az ő párját. Egy darabig megy, utána kezdődik elölről.

Nem egyszerű az ilyet kezelni.

21: no offense, de miért csodálkozol? Van egy édesapja és egy édesanyja, akik szétmentek és jött egy új faszi, aki éket vert a szülei közé. Barmi történik valójában, bármennyire próbálják kímélni a szülők a gyerekeket, egy gyerek szemszögéből mindig így fog lejönni. Mindig. Ezért nem működik az új család, és ezért van mindig a levegőben feszültség, mert ezt egyszerűen nem lehet szépen rendezni a gyerek szemszögéből.

Neked felnőttként jogod van új kapcsolatba kezdeni, de a gyerek, ha úgy élte meg a szülei kapcsolatát, hogy az milyen jó volt, örökké fájdalmat fog okozni, ha ebbe érkezik egy új szereplő. Ezt így kell elfogadni és minden szereplőnek feldolgozni, ahogy képes rá, ennyi.

23-as! Azért csodálkozom, mert már 29 éves és elvárnék tőle annyi bölcsességet, hogy ha nem is szereti, de elfogadja a párom és nem gyomorgörcs van itthon minden alkalommal a feszültség miatt. Én gyakorlatilag nem teszek mást, mint valahogy tompítom a párom felé a tőle foghegyről odavetett szavakat. Mindenben teljesen elfogadó, okos, intelligens a lányom, de ebben nem tudunk zöldágra vergődni vele, pedig ezerszer átbeszéltük.

Hamarabb cselekszik és beszél, minthogy átgondolná és egyszerűen képtelen az apja helyet elfogadni a párom. De ez senkinek nem jó! Mégis mi lehetne a megoldás? Dobjam ki a párom, akivel minden szempontból teljesen jól megvagyunk és szeretjük egymást, csak azért, ha hazajön a lányom időnként a párjával, kellemesen érezze magát? Vállaljam a teljes magányt a kedvéért? Ugye, ezt nem gondolja senki komolyan?

A párod ezt alaposan elrontotta azzal, hogy utasítgatja a lányodat, akinek ő egy betolakodó idegen. Mindezt ráadásul a legérzékenyebb korában, amikor a saját szüleitől is sértésnek vesz ilyeneket egy gyerek. Képzeld magad a lányod helyébe: sehol nincs otthona. Az apjánál nincs szobája, az anyjánál egy idegen csszegeti, plusz az ő gyereki pozíciójába bekerült egy új kicsi, akinek utálja az apját.

A legjobb tanács, amit itt olvashattunk, a családterápia. Nem a lányodat kell megreparálni, ő teljesen a normának megfelelően reagál a saját helyzetében. Családterapeuta (nem sarlatán) segítségével meg kell tanulni az érzelmeket sértődések helyett a másik számára befogadható módon kommunikálni.

6 éves volt a kislány, amikor elváltak. Ebbe nőtt bele. Nem értem, miért kell vizionálni, hogy biztos abban reménykedik, hogy majd kibékülnek a szülők.

Én speciel elvált szülők gyereke vagyok, soha a büdös életben nem jutott és nem jutna eszembe, hogy újra összejönnének. Az is fura volt gyerekként, ha egy légtérben láttam őket.

Nem kellenek ide amcsifilmes klisék, a leányzó egyszerűen kamasz, rosszkor jött az életükbe az új pasi, plusz hozzászokott, hogy ketten vannak anyuval. Vszeg maga sem tudja megmagyarázni az érzéseit, ezért utálja ennyire a pasit. Családterápia megoldja.

Na azért nehogy már “cseszegetés”, “piti utasítgatás”, “bántalmazás”, “kötekedés” meg mit tudom én, mi legyen már az, hogy egy 14 évesre rá merészel szólni a pasi a SAJÁT (ha a fele az anyukáé, akkor is van benne része!) házában, hogy takarítsa fel az otthagyott vizet maga után a fürdőben, ne bssza a cipőjét az ajtó közepébe, hogy mindenki kerülgesse meg méltóztasson már kicsit visszavenni a hangerőből, mert a kistestvére egy baba, aki érzékeny a zajokra!

Ezek alap dolgok még egy óvodásnál is (ok, nála a takarítás még talán nem, de a kérdező lányánál már nagyon is). A hercegnő szépen vegye tudomásul, hogy ebben a házban TE ÉS A PÁROD ugyanolyan rangú, ha tetszik, ha nem. Amennyiben utóbbi, költözzön az apjához. Vagy pedig vegyen magából vissza.

Nem egy kisgyerekről beszélünk, aki nem tudja a határokat...

Értem én a 29-es válaszoló (meg a hozzá hasonló véleményen levő válaszolók) elképzeléseit, csak sajnos azt nem veszik figyelembe, hogy az ember a lelke mélyén egyáltalán nem racionális lény. Nagyon is az érzelmei vezérlik, csak a felszínen kreál hozzá egy racionálisnak tűnő magyarázatot. Ritka pillanat az, mikor tényleg racionális döntést hozunk - és észre se vesszük hogy nem ezt csináljuk.

Egy kamaszban pedig hatalmas érzelmi vihar dúl. Ő se érti, mit miért csinál, nem akarna mindenkit megsérteni, aki körülötte van, de mégis kényszert érez rá. A függetlenedés ezzel jár. De ettől még függetlenedni nagyon fontos.