Eltudja fogadni egy szülő azt, hogy a gyereke egy kudarc? Hogy lehetne meggyőzni arról, hogy felesleges küzdeni a gyereke boldogságáért, hiszen az nem fog bekövetkezni?
A kevés jó a dolog 30. születésnapomban az volt, hogy rádöbbentem, minden felesleges és értelmetlen.
Két nagy hibát követtem el az életemben: megszülettem és amikor még elég bátor lettem volna hozzá, nem öltem meg magam. Alapvetően egy ostoba férfi vagyok, de arra még én is rájöttem évekkel ezelőtt, hogy nem működhet. Az én életem nem működhet, nem lehet sikeres. Nem lehet olyan, mint másoké. Nagyrészt, mert így akarták (isten, sors, hívjuk akárhogy), másrészt - nyilvánvalóan - én is sokat hibáztam. A két fentin kívül pl. abban, hogy rossz iskolákat választottam. Hogy elkezdtem pszichológushoz járni, "hátha" alapon - bíztam abban, hogy ha én lépek, a helyzetem is megváltozik. Nem így történt. Az időközben megjelent betegségem (illetve én inkább degenerációnak hívom) végképp elrendezte a dolgokat. Felesleges volt minden és felesleges lesz minden. Ezt a csatát nem nyerhetem meg.
Én ezt tudom. Már évek óta rájöttem. Persze, volt, hogy nem fókuszáltam erre. Olyankor próbálkoztam, pénzt tettem félre, bíztam, harcoltam. Az eredmény mindig ugyanaz volt. Kudarc. Vereség. Az élet/isten mindig megtanított, vagy legalábbis megmutatta, hol a helyem. A nyomorban. A vesztesek között.
Ezért váltottam stratégiát. A próbálkozás, harc helyett a (majdnem) teljes passzivitás lett/lesz az életem. Lemondok az álmaimról, a céljaimról. Nem próbálok karriert építeni (nem is lehetne, lásd fentebb). Hiszen felesleges. Mások jobbak, illetve nagyobb esélyük van a sikerre.
Arra rendezkedek be, hogy hátralévő időmet a lehető legkevesebb ember társaságában, egyedül töltsem. Ami után (közben) két nagy út fog előttem állni. Ha esetleg "rosszabbodik" az állapotom, talán képes leszek befejezni. Ha nem, akkor majd a természet megoldja - ilyen élményekkel, ilyen negatív, pesszimista hozzáállással, ilyen mértékű szorongással, idegeskedéssel, rossz emlékekkel nem sok esélyt látok arra, hogy évtizedekig húzzam. Talán. Hátha.
Nem is velem van a baj. Hanem a családommal. Illetve szüleimmel. Bár lehet, hogy nem kell a többes szám - én úgy érzem, Apám már évek óta tudja, látja az igazságot. Hogy a kisfia egy kudarc. Inkább Anyám a kemény dió. Ő még küzd. Próbál segíteni, tanácsokat adni, rajta látom, hogy - kettőnk közül egyedül - tervez. Bízik. Remél. Naívan. Nem irányít, ne értsétek félre. Csak hibásan úgy gondolja, többet is kilehetne hozni belőlem, illetve abból a sz..rkupacból, amit az életemnek hívunk. Nem látja, nem akarja látni, hogy a csatát elvesztettem. Soha nem is álltam nyerésre, az oddsok mindvégig ellenem voltak.
Vajon mi az, ami rávezetné, ami rádöbbentené arra, hogy nincs értelme küzdeni? Hogy ez (sajnos?) így alakult. Kellettem hozzá én is, a hibáim, meg persze a teljes elutasítás, amit az élettől kaptam. Nyilván rossz enkik látni, hogy haszontalan volt az egész. A sok rám fordított idő, a sok rám költött pénz. Mehet a kukába. De küzdeni értelmetlen. Nyerni nem lehet. Inkább beletörődök a vereségbe, mint 100x elkezdjek kimászni a gödörből és visszaessek.
válasza:Hallottál már arról, hogy "önmagát beteljesítő jóslat"? Ha folyton azt mantrázod magadnak, hogy neked úgysem jön össze semmi, akkor úgy is lesz. Olyan nincs, hogy valaki vesztesnek születik, mindenki a saját sorsának kovácsa, csak nem kell belemerülni az önsajnálatba, hanem fel kell állni, el kell indulni és tenni valamit magadért.
Nekem sem volt könnyű életem, egyedül neveltem fel két gyereket, az apjuk feléjük se nézett. Közben sokszor voltam munkanélküli is, de soha nem adtam fel, nem fogtam a sorsra, istenre bárkire, mindíg megkerestem a megoldást, nem üldögéltem a gödör alján magamat sajnálva.
válasza:"Más istenhitem van, mint a legtöbb embernek, nem igazán kompatibilis pl. a kereszténységgel."
Úgy tűnik, nem sok hasznát látod. Dobd ki. És ne vallást keress, hanem az igazi Istent, azt, aki segíteni tud.
válasza:Ja, magánügy a betegség, értem. Még bekamuzni sem vagy hajlandó valamit, nehogy lebukj. Akkor neked tényleg jobb a halál, ahogy magad is mondod.
De akkor meg minek írtad ki a kérdést?
válasza:A 3. oldalig bírtam olvasni ezt a beteges picsogást, amit itt művelsz. A betegségedre nem vagyok kíváncsi, mert nagy összegű fogadást mernék tenni rá, hogy valami idegi alapon lévő gondod van.
Ráadásul mindegy is mi a bajod, semmi nem jogosít fel erre, amiben vagy. Ezt egyedül te csináltad magadnak, csak te fogod tudni megoldani. Mivel az önsajnáltatásban éled ki magad, ezért soha nem fogod akarni rendbetenni az életed. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy epilepsziásként immár 48 évesen elmondhatom magamról, hogy nagyon szuper életet építettem magamnak. Soha nem voltam ilyen, mint te. Mikor beteg lettem, talán egy ideig dacoltam az élettel, de hamar rájöttem, hogy az ember abból építkezik, amije van, és minden egyes új építőkőért keményen meg kell dolgozni. Én is láttam magam körül több olyan embert, akinek a siker az ölébe hullott, de az az ő élete, ez pedig az enyém. Ha ugyanarra a sikerre vágytam, hát addig talpaltam, amíg el nem értem.
Regényt írhatnék neked arról, miért nyílt ki a bicska a zsebemben az írásodtól, de inkább megyek vissza dolgozni.
válasza: válasza:#51: Szerintem itt leszek még egy darabig, sajnos...:/
#52: Tettem eleget magamért. Csak az eredmények maradtak el. Sajnálom, de csak ismételni tudom magam: levontam a konzekvenciákat.
#53: Ez egy jó kérdés. Anno, mielőtt pszichológushoz kezdtem volna járni, ez a téma egyszerűbb volt. Legalább annyira gyűlöltem magam, mint most. Képes voltam fájdalmat okozni magamnak (pl.: Vágások). Nyilván akkor is volt bennem félelem az öngyilkosságtól, de anno sokkal könnyebben megtudtam volna tenni.
Aztán elkezdtem pszichológushoz járni, hátha jobbra fordul az életem. Minimálisan meg is történt: a kedélyjavítók, ssri-k kicsit segítettek. Ugyanúgy elvolt szúrva minden, de kevésbé törődtem velük. Még a hangulatom is javult. Persze az igazi betegségemben ez sem tudott segíteni. Így kb 2 év után abbahagytam. De ezzel az a nagyon erős halálvágy, vagy ha úgy tetszik, az öngyilkossághoz való bátorságom nem tért vissza. Amit rendkívül sajnálok.:(
#54 Az igazi isten egy szadista, aki a nyomoromon (és másokén) élvezkedik.
#55: Szerettem volna választ kapni egy kérdésemre. Sajnos elkezdtem válaszolni nektek, azt tényleg elrontottam.
Nem kell elhinned a betegségem. Megértelek.
#56: Ez hozzáállás kérdése. Te valamiért nem vetted, illetve akartad észrevenni, hogy az élet veled is elbánt. És, hogy felesleges köröket sózott rád. Az igazán dícséretes és követendő, hogy küzdesz, de a helyzet az, hogy téged ugyanúgy gyűlöl az élet, mint engem. A különbség kettőnk között, hogy én feleslegesnek érzem harcolni, hiszen úgy is jön egy olyan vis major, ami lenulláz. Ezzel szemben te ezután is küzdeni fogsz és nem fogsz törődni a következö akadállyal. Ami, mint mondtam, dícséretes!
#57: Köszönöm!
#58: Tanács valóban nem kell, de válaszok a kérdésre jöhetnek.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!