A kapitalizmusban csak az mondhatja magát a rendszer nyertesének, aki vállalkozó? Mindenki más egy kizsákmányolt lúzer?

Lényegi ki emelések a szakirodalmi szövegből.

Inkább azt jelenti, hogy a kapitalizmus olyannyira magába foglalta a kommunikációt, hogy az már nem kínálhat külső kritikát. A kommunikáció a tőkét szolgálja, például a termelőkkel és a fogyasztókkal való törődés affektív formájaként, vagy a munkahelyi „emberi kapcsolatok” eszközeként szolgáló megosztásként és kifejezésként, illetve hozzájárulásként a mindent átható média körforgáshoz.

akommunikatív kapitalizmus bekebelezi ademokráciát és ellehetetleníti annak képességét arra, hogy egy kritikai rést üthessen atársadalmi térbe.

akommunikáció atőkés kisajátítás és kizsákmányolás alapvető eszközévé vált. Anyelvi, érzelmi és tudattalan együttlétek, áramlások és folyamatok, melyek meghatározzák azemberi létet, atőkés termelés szolgálatába álltak.

A kommunikatív kapitalizmus mindent maga alá rendel, amit csak csinálunk. Nem csupán mediatizált interakciónikat, hanem az összes interakcióinkat a tőke nyers alapanyagává alakítja (Bilbao-Osorio 2014).

A pénzügyi tranzakciók, a GPS-helyadatok, az RFID-címkék, a lefényképezett vagy lekamerázott interakciók, és hamarosan a „tárgyak internetének” nevezett apró, mindenütt jelenlévő érzékelők által generált adatok életünk minden vonatkozását adattá változtatják.

Nem azszámít, hogy mi hangzott el, hanem hogy mondtak valamit. Egyik vélemény vagy ítélet sem ér többet, mint bármely másik (mindegyik egy kommentet jelent ablogomon, egy lájkot, egy tweetet). Mindegyik hozzáad valamit azáramlathoz. Válogatás nélkül cirkulálnak tények, elméletek, ítéletek, vélemények, fantáziák, viccek és hazugságok.

A kereséseink, hozzászólásaink, részvételünk által generált információtömeg csillagászati léptékű növekedése kommunikálhatóság nélküli kommunikációs környezetbe zár minket. Az érzelmiés információláncolat hozzájárulásaként kijelentéseink tartalma lényegtelen. Aszavakat szófelhőkben számlálják azalapján, hogy milyen gyakran ismétlődnek, nem pedig, hogy mi ajelentésük. Az emberek gondolatok helyett egyre inkább képeket terjesztenek, mivel bizonytalanok abban, hogy agondolatokat hogyan fogadják, interpretálják majd.

Akommunikáció alapvetően gazdasági formává alakulását mutatja jelentésközvetítő kapacitásának csökkenése, illetve annak ahiánya, hogy korlátozott társalgáson és azazonnali helyi kontextuson túl bármit szimbolizáljon. Akommunikatív termelés inkább azáramláshoz, mint ahasználathoz járul hozzá (figyelemfelkeltés, nem további megértés). Szavak és képek keringenek jelentésüktől megfosztva.

Hasonló elbizonytalanodás jellemző akülönböző faji, etnikai és szexuális identitásokra is. Ezek is jóval kevésbé számítanak stabil szubjektumpozícióknak mint korábban – még ha intenzív küzdelmek színterei maradtak továbbra is.

Lacani szóhasználattal élve azt láthatjuk, hogy aszimbolikus identitások helyére képzetes9 identitások lépnek. Aszimbolikus identitáshoz aszubjektumnak azonosulnia kell egy énideállal, vagyis egy olyan nézőponttal, ahonnan aszubjektum látja saját magát és atetteit. Aképzetes önmeghatározás arra aképre utal, amit aszubjektum magáról elfogad. Azt mondhatjuk, hogy aszimbolikus önmeghatározás megalkotja azokat akörülményeket, amelyek meghatározzák, hogy mely képek és hogyan jelennek meg, illetve hogy egyes képek miért tűnnek vonzóbbnak mint mások. Aképzetes önmeghatározás azonban csak asaját énképre vonatkozik.

…vagy imaginárius, Jacques Lacantól és Lacanról magyarul keveset lehet olvasni, lásd pl. Füzesséry (1993) vagy Farkas (1994) – aszerk.41

A kommunikatív kapitalizmus hálózati interakciói nem kínálnak szimbolikus iden-titásokat – olyan perspektívákat, melyek felől a kollektív cselekvés eredőiként láthatnánk magunkat. Ehelyett inkább lehetőségeket kínálnak arra, hogy új szerepekben képzelhessük el magunkat, valamint hogy életstílusok széles körét próbálhassuk ki.

Ez a válto-zatosság és változékonyság szélsőségesen sebezhetővé teszi a képzetes identitásunkat – állandóan változik a referenciakeret, ami értelmet és jelentést ad neki; a többi ember, akik szétszaggathatják, és sikereikkel, eredményeikkel megkérdőjelezhetik az én sikereimet és eredményimet, bármelyik pillanatban felbukkanhatnak.

Nem csoda, hogy mindannyian a különleges egyéniségünket hangsúlyozzuk: a munkánk függ tőle.

A kommunikatív kapitalizmus társadalmi mezejét a verseny, a viszály és az egyenlőt¬lenség jellemzi. Ez nem egy olyan küzdőtér, amit leírhatnánk a racionális vita nyilvánossága és a demokratikus döntéshozatal fogalmaival.

Olyan küzdőtér ez, melyben a számok többet jelentenek a tartalomnál, ahol a „mennyi?” a „hogyan?” helyére lép, és ahol a korreláció kiszorítja az ok-okozati összefüggést.

Aközbeszédben is megjelenik ez azelképzelés, mint a„80/20-as szabály” vagy azúj gazdaságra jellemző olyan elvek mint „a győztes mindent visz” vagy „a győztes viszi alegtöbbet” és a„hosszú farok”11.

Ezekben apéldákban azegy, aki azelső helyre kerül, egy közös mező létrehozásának köszönheti pozícióját. Gondoljunk például egy versenyre, amely célja, hogy megtalálják a legjobb fogyókúrás vagy alegjobb városturisztikai applikációt.

Averseny létrehoz egy mezőt, ami kitermel egy győztest.

Minél több arésztvevő, annál nagyobb amező és így azegyenlőtlenség is, végeredményben pedig nagyobb akülönbség azegy és atöbbi résztvevő között. Amező kiterjesztése kitermeli azegyet.

Ha őszinték vagyunk, be kell vallanunk: aközösségi média mint olyan nem létezik.

Ahálózati kommunikáció nem számolja fel ahierarchiát, ahogy korábban hittük, hanem elmélyíti azt, ahogy asaját választásainkat magunk ellen fordítja.

A big data zsákmányul ejtése tehát nem az egyéni identitásunk feletti kontrollra vonatkozik. Inkább egyfajta időbeliségtől és egyfajta együttléttől vagyunk megfosztva. Ezeket kisajátították és tőlünk idegen célok használatba állították. Kétfajta időbeliségtől lettünk megfosztva: a pillanatnyitól és a jövőbelitől. Azért veszítjük el a pillanatnyit, mert minden tárolható nyomot hagy maga után.

A térben mozogva a mobiltelefon adatokat hoz létre. Adatok létrehozásával jár az is, ha megérintünk egy képernyőt, vagy csak rá-nézünk. A pillanatnyiság helyett a maradandóság jellemzi ezt a rendszert.

A tévedések, hibák és hazugságok ebben az időben együtt élnek a helyesbítéseikkel. A tanulóképesség és a megcáfolhatóság a jelentések jellemzői helyett a rendszerek, algoritmusok tulajdonsá¬gaivá válnak.

Az adatelemzés elsődlegesen előrejelző jellege miatt elveszítjük a jövőbeliség egy dimenzióját: a minták keresése a jövendőmondás és jövendőbefolyásolás érdekében történik, akkor is, ha a jövő csak néhány ezredmásodpercnyire van, ahogy ez a magas frekvenciájú kereskedés14 esetében történik.

Az adatelemzés a meglepetést próbálja kiiktatni, annak a lehetőségét, hogy valami a jövőbeliségtől elválaszthatatlanul megtörténhessen.

Ezen időbeliségek eltulajdonítása példázza és fel is erősíti a szimbolikus hatékonyság hanyatlását. Az eltárolt pillanatok kontextusa eltűnik, megannyi pillanatot igény szerint állítanak össze újra.

Hasonlóképpen a jövőbeliség elválik a lehetőségek narratíváitól: a tervek, amiket készíthetünk és a víziók, melyeket követhetünk, előrejelzések sokaságává alakul át, melyek a kormány és a pénzügyi szektor számára lesznek csak elérhetők, számunkra nem.

Az adatkisajátítás megváltoztatja az együtt töltött idő jellegét azáltal, hogy ez az idő elérhetővé válik mások kereskedelmi haszna számára.

A társas hajlamot – és nem csak a személyközit, de az ember állatokkal, környezettel és tárgyakkal való kapcsolatát is – bekerítették, a múltbéli mintá-zatokért elemzik, a jövőbeliekért pedig megtartják egy kis versenyelőny kisajtolása érdekében. A kommunikációt, a kultúrát és a gondoskodást megszerzik és felcímkézik.

Semmit sem tudunk csinálni, ami ne állna máris készen atőke számára.