Mióta megaláztak, érzelmileg bezárkóztam. Mit tehetnék?

Én is így jártam, azzal a különbséggel, hogy én tényleg szerettem őt, ő volt az egyetlen srác, akit valaha szerettem. És nekem is nagyon fáj még mindig.. De próbálok nem foglalkozni vele. Most gondolj bele komolyan: nem történt akkora tragédia, egy csomó nővel megesett már előtted is, és utánad is, és ezután is meg fog, hogy olyan pasival vesztették el, aki nem érdemelte meg, Tudom, rossz érzés, de őszintén: ez a bunkó ér neked annyit, hogy miatta edd magad? Szerintem nem.

Próbálj meg ismerkedni másokkal, biztos találsz valakit, aki jó lesz hozzád.

"Az ilyenek valószínűleg soha nem helyezték még a maximális bizalmukat egy másik ember kezébe, aki azt utána könnyelműen összetörte."

Valóban nem. Nem vagyok az a "mások kezébe helyező" típus (soha nem is voltam) szerencsére. :)

"Temessem el az emléket? Köszönöm nem, ettől válna feleslegessé az egész szenvedés."

Akkor te szenvedni akarsz. Szenvedj, mást nem tudok írni.

"Bagatellizáljam el? Aki ilyet ír, arra valószínűleg várat még egy vagy több hatalmas csalódás, attól függően, mikor ismeri be magának: emberi anyagból van, tehát sérülékeny, és súlyosan meg lehet alázni."

:) Aranyos szöveg. Tudod, megalázni csak azt lehet, aki ezt elhiszi magáról. De azt nagyon, és "bármivel". Épp ez a lényeg!

"A kudarcokból építkezni kell"

Éppen ezt írtam!

A gyerek elveszítése meg azért NAGYON más kategória. :)

Nem arról van szó, hogy nem osztom meg az érzelmeimet. A hangsúly a "hogyanon" van.

Nem azért nem osztom meg, mert csalódtam. Azért nem csalódtam, mert nem úgy osztottam meg, ahogyan te. :)

Ez nem baj, de próbálj építkezni belőle, lelkileg edződni- ez NEM érzelemnélküliséget jelent! :)

"mára épp olyan közömbös, hideg és üreslelkű lehetsz, mint én"

Nem. :) Egyáltalán nem ilyennek ismernek. :)

Nem arról van szó, hogy mára üreslelkű lettem- hanem arról hogy sosem voltam a másokra hagyatkozó típus.

Többek között ez segít hozzá, hogy éppen érzelmi támaszt tudjak nyújtani az arra szorulóknak.

DE mindig arra biztatom őket, hogy erősödjenek meg, ne legyen szükségük rá. :)

"Más kategória a gyerek elveszítése, de érzelmi szempontból ugyanaz, mint az én esetem. Mindkét esemény kiszakít belőled egy olyan darabot, amit utána nem lehet már pótolni."

Dehogy ugyanaz... Kicsit durva, hogy egy szűzhártyának nevezett jelentéktelen dolog elvesztését, egy gyerek elvesztéséhez hasonlítod. Elgondolkodtál már ezen? Megviselt érzelmileg, oké. De nem kell ekkora feneket keríteni neki. Tudod mi ez, amit most csinálsz? Nagyfokú önzőség, semmi más. Amíg le vagy ragadva ennél a dolognál, addig nem is leszel soha boldog. Fogadd el, hogy ez történt és lépj tovább. Az önsajnálat sehová nem vezet, csak tönkreteszi az életet.

Írtam már privátot is, de ide is írok. Nézd, mindig mindenkinek épp az adott probléámja a legnagyobb. Ez így van rendjén.

Most épp elbukva érzed magad, de erre két megoldás van. Vagy ott maradsz fekve és az emberek elhaladnak melletted, vagy felállsz, megtörlöd az arcod és továbbmész. Lehet, hogy minden lépés kínszenvedés, lehet, hogy nem is tudod, merre rakod a lábaidat. De ha túljutsz rajta, már egy valami miatt büszke lehetsz magadra: túúlélted, megcsináltad, zsebre rakod tapasztalatként. Tudom, mennyire fájhat. Én is nézegettem a kocsikat, hogy vajon alájuk tudnék -e ugrani, de még ekkor is voltam annyira tiszta, hogy tudtam: nem, soha, én nagyon is szeretek élni. Csak ezt akkor ott nem érzed. A mélyponton.

A völgy legaljáról sose látod a tájat, ahhoz fel kell mászni a hegytetőre. Jó mászást kívánok, azokka la turistákkal akik megköpködnek nem törődni. Akik szólnak hozzád jó szót, azokét megjegyezni.

Hajrá kiscsaj.