Isten miért küldi Pokolba a "bűnösöket"?

Én jogosnak tartom a kérdést.

De hogy valamit írjak is: amennyiben Isten létezik, és ahogy mondják, igazságos, akkor az utolsó ítéletnél a tetteik alapján fogja megítélni az embereket, nem pedig a hitük szerint. Hívők szempontjából ez úgy néz ki, hogy nincs kézzelfogható bizonyíték Isten létezésére (akik százszázalékosan hisznek benne, azok a Bibliát pl. annak tartják).

Tegyük fel, hogy megadatik nekem olyan hatalom, hogy pl. Magyarországon mindenhatóvá válok. Valamilyen úton-módon a tudtára adom az embereknek, hogy létezem, és az elvárásaimat. Ha ezt teljesítik, akkor jó lesz nekik, ha nem, szenvedni fognak. Ez így sokkal reálisabb, mint ha csak egy több ezer éves könyvben lennék megemlítve, hiszen nyilvánvaló lenne a létezésem. Természetesen csak példaként hoztam fel ezt.

Szóval akkor miért is nem bizonyosodhat meg mindenki konkrétan az Úr létezéséről? Talán mert akkor mindenki rögtön hívővé válna? Szerintem sokan vannak, akik továbbra is folytatnák ugyanúgy a bűnös életüket.

Másrészt pedig,ha valaki világéletében bűnös ember volt, akkor az mondjuk megérdemelné az örök életet, mert el kezd hinni az Úrban. Amennyire ismerem a Bibliában leírt törvényeket, tízparancsolatot stb., az mind arra szolgál, hogy az emberek képesek legyenek egymás mellett békében élni. Ám ha valaki csak azért nem öl, lop, paráználkodik stb., hanem mert fél attól, hogy pl. mi lesz az utolsó ítéletkor, az az ember nem a szíve szerint cselekszik. Nem önmaga akaratából választja ezt az utat.

A pokol kérdésében egyetértek a kérdezővel. Egyébként van néhány ismerősöm (Jehova tanúi), akik szerint a pokol pusztán a sírgödröt jelenti- ezt ők mondták.

"Ha Isten mindenható, akkor csak rajta múlik, hogy van-e Pokol - azaz megtehetné, hogy az embereket nem küldi oda. Ő dönt. "

Ez nagyon igaz. Márpedig az igazságos és türelmes Isten nemigen hoz létre olyan helyet, ahol semmi lehetősége az embernek jó útra térni, mert minek?

A kárhozat katholikus tana az ész világánál.

Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda tekintetű ember szemében, és botránykő gyönge lelkek számára. Nemcsak materialistákról van itten szó, akár elméletiekről, kik nem akarnak tudni síron-túli létről, akár gyakorlatiakról, kik az érzékek mámorában szeretnék elhitetni magukkal, hogy «nincs mennyország, sem pokol». Hanem vallásilag komolyan érdekelt emberek is sokan megvesztegető szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, mint amely ellentétben áll a keresztény Isten-eszmével, nevezetesen Isten szeretetével, irgalmával, sőt igazságával. A hívők körében is akárhányan nem eszükkel, de szívükkel tagadják: lehetetlen hogy a kegyes Istennek gyarló emberek örök kínzásában teljék kedve.

Mindezeket a gondolatokat a kor lelkein annyira úrrá vált szubjektivizmus sugallja; sokan, kik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tárgyi tanúságain, és azt hirdetik igaznak, ami nekik valami oknál fogva kellemes. Az igazság előtt alku nélkül meghajolni kész hívő lélek számára ugyanis a kérdés el van intézve azzal a ténnyel, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan tanít; a testben megjelent örök Bölcsességgel szemben nincs helye válogatásnak: ezt elfogadom, mert rokonszenves, azt nem, mert nincs ínyemre. Nem egyszer dicséretes felebaráti szeretet, irgalmas jó szív az, ami az örök kárhozat dogmája ellen ágaskodik. Ennek a lágyszívű emberszeretetnek azonban tudnia kellene, hogy ha Isten egyszer a bűnösök számára akarja a kárhozatot, az embernek is akarnia kell; mert biztos, hogy emberszeretet dolgában a szeretet Istene nem fog teremtményhez járni iskolába. Persze a másik oldalról az oktalan buzgóságnak kell azt eszébe vennie, hogy Isten senkinek sem adott üres szelvénylapokat, melyekkel embertársait átutalhatja a kárhozatba. Ahhoz nem fér kétség, hogy a megátalkodottak, az Isten ellenségei ott vannak; de kik azok, nem tudni. Az ördög és az ő angyalai mindenesetre köztük vannak, sokan Judásról is biztosra veszik - Tekintettel Jn 17:12, Mt 26:24 ApCsel l:25-re. Egyébként az örök kárhozat igazsága azért van félreérthetetlen határozottsággal kinyilatkoztatva, hogy magunk üdvös félelemmel szüntelen szem előtt tartsuk, és nem azért, hogy másokat gondolatban vagy vágyban oda utaljunk.

Most pedig nézzünk szemébe annak az állításnak, hogy az örök kárhozat katholikus dogmája ellenkezik az Isten eszméjével. — Amit a kárhozat titkából a kinyilatkoztatás nyújt, elég üdvös félelemre, de nem elég teljes betekintésre. Az örök kárhozat igazságát nem lehet a magára álló elméből levezetni, amint nem lehet az örök boldogságot; mindkettő természetfölötti tény. De a hit nyomdokain alázattal járó elme meg tudja mutatni, hogy a kárhozat a kinyilatkoztatás fölséges Isten-eszméjével nemcsak nincs ellentélben, hanem egyenest következik belőle. Nem mintha a kárhozat közvetlenül Isten műve volna. Isten föltétlen szentségénél fogva nem akarja, nem akarhatja a bűnt, és csak azért akarhatja másodlagosan a kárhozatot. Az ugyanis nem egyéb, mint a bűnnek, az Istentől való lázadó elpártolásnak logikus megérése. Az kárhozik el, aki megátalkodott a halálos bűnben, aki örökre lázadó pártütő Istennel szemben. Már most

1) Isten szuverén fölsége követeli, hogy a teremtményekkel szemben való minden vonatkozásban övé legyen a végső szó, az ő törvényei és szempontjai föltétlenül érvényesüljenek. De ha Isten végre is kénytelen volna a mennyei hajlékokba fogadni a bűnöst, vagy irgalomból, vagy mert unja annak folytonos huzakodásait, akkor a bűnös diadalmaskodhatnék Isten fölött: meg nem törten, büszkén lépné át annak a mennyországnak a küszöbét, melyért nem fáradott, és ülne le annak a királynak fejedelmi asztalához, akivel szemben csak megvetés és lázadás él lelkében.

2) Az Isten bölcsessége megköveteli, hogy szent igazsága immanens kibontakozásban diadalmaskodjék. Isten nem hatalmi szóval, nem erőszakkal intézi a világ sorát, és érvényesíti a maga örök igazát, hanem «a lágy esti szellő fuvalmában». Hogy mi a bűn, mennyire tehetetlen Isten nélkül és Isten-ellenesen a teremtmény, mennyire üres az Istent kivető lélek, és mennyire hívságos és gyötrelmes az Istennek elébe helyezett és tőle elszabadított természet, annak a bűn csiráinak teljes kiérlelésével kell nyilvánvalóvá lennie a vétkezők számára és az egész mindenség előtt; ámde ez a kárhozat; semmi más! Ez a cél teljesen meghiúsulna, ha Isten a bűnösöket megsemmisítené. Az Isten-ellenes lázadásnak nem az az elintézése, hogy a bűnös a semmibe menekülj és egyszer s mindenkorra kisiklik az igazságszolgáltatás és az Isten előtti meghódolás elől. Ezen a módon nem is tűnnék ki Isten fölsége és bölcsessége: zsarnok emberek teszik meg, hogy kivégeztetik a fölségsértőket; Istenhez az illik, hogy térdre kényszerítse őket vagy alázatos hódolat vagy remegő félelem alakjában.

3) Isten szentsége megköveteli, hogy a jó és rossz, az Isten-szeretés és az Isten-ellenes lázadás, az odaadás és hűtlenség lényeges különbsége megföllebbezhetetlen és eltörölhetetlen kifejezésre jusson. Ha már most a kárhozat nem volna örök, akkor jó és rossz végre is egy célhoz jutnának. S minthogy minden dolog a végén csattan, a közbenső úton sem lehetne az az átlós ellentét a kettő között, melyet a meg nem vesztegetett lelkiismeret talál és vall. Isten szentsége és az ember erkölcsi egyéniségének méltósága megkívánja, hogy egyszer végleges döntés történjék az ő rendeltetését és végső célját illetőleg; ezzel azonban elvben adva van a nemleges elhatározás lehetősége, vagyis az örök kárhozat.

Tehát a kinyilatkoztatásnak mérhetetlenül gyöngéd és fölséges Isten-fogalma, a Szentháromság titkában kifejeződő abszolút hatalom, bölcsesség és szeretet alkotta a poklot, mint biztos theologiai érzékkel megállapítja Dante híres pokol-fölirata (Inf. III): Fecemi la divina Potestate — La sommá Sapienza e'l primo Amore. És nem lep meg, ha a gazdagabb életű pogány vallások és bölcselők is rásejtetlek az örök kárhozat logikájára.

Nehézségek. 1. Isten igazságosságával ellenkezik, hogy egy pillanatnyi bűnért, vagy akár egy hosszú bűnös életért, mely végre is csak arasznyi lét, az örökkévalóságon keresztül büntessen. — Megoldás, a) Bűn és büntetés között nem kell tartam tekintetében egyenlőségnek fönnállnia, a földi igazságszolgáltatás eszménye szerint sem, még kevésbé az élet igazságszolgáltatása szerint: egy elszalasztott kedvező pillanatért könnyen egész életére koppan az ember szeme; aki egy szerencsétlen percben eldobta magától az életet, örökre elvesztette a visszatérés lehetőségét; pillanat műve lehet az a fertőzés, mely egy hosszú életre elnyomorít, b) A bűn mint Isten-sértés bizonyos értelemben végtelen, amennyiben t. i. a végtelen fölségnek megsértése; s mivel a megfelelő büntetés nem lehet intenzive végtelen (a befogadó alany végessége miatt), extenzív fokban kell végtelennek lennie, vagyis öröknek. c) Isten igazsága azt követeli, hogy mindenkinek megadja a magáét. Ámde a kárhozottak mint megátalkodott bűnösök örökre kívánják az Isten-nélküliséget és az Istentől elvonatkoztatott teremtményeket; tehát ha ezt örökre meg is kapják, nem esik sérelem az igazságon: volenti non fit iniuria. Az igazság azt kívánja, hogy érdem és sors kiegyenlítést nyerjen. Ez nem történik meg a földön, a földi lét próba-jellege miatt; tehát ott kell történnie, hol egyedül a föltétlen örök szempontok irányadók.

2. Isten irgalmas. Nem méltányos, hogy az irgalmas Isten egy örökkévalóságon keresztül oly súlyosan büntessen gyarló embereket; nem is illik Isten szentségéhez, szeretetéhez, hogy örök kínzásban lelje kedvét. — Megoldás, a) Isten irgalma mindenesetre határtalan, és ennek megfelelő tanúságát is adja a megtestesülés, megváltás és kegyelem rendjének alkotása által. Sőt a hittudósok általános nézete szerint ezt nem tagadja meg a kárhozatra nézve sem, jóllehet ott az igazságé a végső szó: a megérdemelt mértéken alul büntet, miként a mennyországban a megérdemelt mértéken fölül jutalmaz, b) Isten irgalma nem egyoldalú; kiterjeszkedik nemcsak a bűnösökre, hanem az igazakra is. Amint már most a legnagyobb kegyetlenség volna békés polgárokkal szemben a kormányzó hatalomnak az az irgalma, mely rájuk szabadítaná a legnagyobb gonosztevőket, éppúgy irgalmatlanság volna egyformán kezelni a bűnösöket és híveket, c) Isten irgalma nem más mint igazsága, és ez megint nem más mint szentsége. Minden ténye a teremtményekkel szemben irgalom és igazság egyszerre. Ez készteti arra, hogy eléjük adja szent akaratát, mely számukra az egyetlen lehetséges életföltétel. Ha a szabad akaratú teremtmények azonosítják magukat vele, megélnek; ha ellenkeznek, a második halálba mennek, melynek neve kárhozat; ugyanaz a szent isteni törvény irgalom és igazság egyszerre. Istennek nem telik kedve a kínokban. Azokat nem ő csinálja, hanem a bűnös; neki csak a megvesztegethetetlen szentségben telik kedve.

3. Isten bölcsessége azt kívánja, hogy ésszerűen büntessen. A büntetés célja a javítás; a kárhozatban pedig a javulás ki van zárva; tehát céltalan az örök büntetés. — Megoldás. Hogy a büntetés egyetlen célja a javítás, napjainkban sokat hangoztatott divatos fölfogás; azonban nem födi a valóságot. Ebből az elméletből többek közt az is következnék, hogy a megátalkodottakat a földi igazságszolgáltatásnak nem szabad büntetni; pedig épen ezek sorából kerülnek ki a legnagyobb bűnösök, kikre nézve az emberi igazság-érzet leghangosabban kívánja, követeli a büntetést. A büntetés végső célja és értelme az erkölcsi rend szentsége és sérthetetlensége: a bűnös számára készíteni azt a sorsot, amelyet megérdemel: Csak így van biztosítva Isten fölsége és a jónak föltétlen uralma a mindenségben. Persze ez gyönyörűbben érvényesül, ha a bűnös bensőleg is meghajol, vagyis bánattal és megtéréssel meghódol az isteni fölségnek. De szabadságánál fogva van lehetősége ezt meg nem tenni; s ebben az esetben a büntetésnek másodlagos javító célja ő nála nem valósul.

A kárhozat theodikéjének ez a sarkallója: a kárhozat csak az ördögnek és az ő csatlósainak készült, azoknak, kik megátalkodnak az Isten-ellenes lázadásban. Senki sem kerül a kárhozatra pusztán azért, mert szerencsétlen volt idő előtt vagy a kereszténységen kívül születni, istentelen környezetben fölnőni, korán vagy pap nélkül meghalni. A külön-ítélet teljességgel összeegyezteti a gondviselés objektív útjait és az ítélet alá kerülő halandónak erkölcsi beszámíthatóságát. S csak az lesz kárhozat fia, aki a döntés idejének végéig megmaradt az Isten-ellenesség szándékában és állapotában.

De miképp lehetséges, hogy a természettől fogva változó teremtmény változatlanságba esik, hogy az annyira hajladozó emberi akarat megmerevedik, megrögződik a gonoszban? Nagy Szent Gergely azt mondja: A kárhozottak, ha a földön élnének, örökké vétkeznének. Miképp lehetséges ez olyan teremtményeknél, melyek természettől fogva az igazságra és jóságra állnak nyitva? Ez a kérdés a kárhozat pszichológiájába utal, és valószínűleg ebben csúcsosodik ki a kárhozat titka, a mysterium iniquitatis, melyre kielégítő feleletet ez idő szerint hiába keres a hívő elme. A kinyilatkoztatás csak a tényről biztosít; a mód titok, mely végelemzésben elvész a szabad akarat titokzatosságában. Szent Tamás így iparkodik közelébe férkőzni: a) A bukott angyalok azért rögződnek meg, mert amit a tiszta szellem az értelmével megfog, azt változhatatlanul fogja meg. Ilyenné válik az ember is a végleges állapotban. Ott már nincs útban a cél felé, hanem a cél szférájába jutott, s ezért végső cél dolgában az akarata éppúgy nem változhatik, mint a földön az általános jó akarásában. b) A másvilágon a megtérés azért is lehetetlen, mert a jelen üdvrendben kegyelem nélkül nincs megtérés. De a kegyelmet Isten már nem adja meg azoknak, kik a próba idején elvetették. Szent Tamás tehát elutasítja azt a fölfogást, mintha a megátalkodás oka az egyetemes isteni közreműködés megvonása volna; ez ugyanis Istent tenné meg a bűn, illetve a megátalkodás szerzőjévé. Attól a hiedelemtől is távol van az ő okoskodása, hogy a halállal mechanikusan következik be a megrögződés. Persze az ő megoldása sem lebbenti föl teljesen a fátyolt. Végre is alighanem azt kell mondani, hogy a másvilági megátalkodás Istennek pozitív rendelkezése; spekulatív megokolását azokban a gondolatokban kell keresni, melyekkel a próbaidőnek végeszakadását igazoltuk. — Suarez szerint a kárhozottakban megmarad a fizikai képesség a megtérésre, de erkölcsi lehetetlenséggé válik számukra: oly keservesen nyögnek büntetésük súlya alatt, hogy nem tudnak újra szeretni; oly súllyal nehezedik rájuk Istennek büntető keze, hogy képtelenek azt áldó kéznek elgondolni s megragadni; természetük szerint tudnák még szeretni Istent, de mert úgyis elérhetetlen számukra, már nem akarják szeretni.

Isten nem akarja csak úgy koldusadományként az ölünkbe hullatni az üdvösséget, hanem azt akarja, hogy az ő kegyelmeinek segítségével mi is dolgozzunk meg érte keményen. Aki meggondolja, mit jelent az; örök és végtelen boldogságot nyerni odatúl, az az életnek semmiféle erkölcsi harcát, áldozatát, törődését nem tarthatja túlságosan magas árnak érte.

Az örök tűz büntetése csakugyan az egész hittannak legmegrázóbb, legsúlyosabb tétele, amely csak úgy érthető meg, ha szem előtt tartjuk a következőket;

1. Isten nemcsak végtelenül irgalmas, hanem végtelenül szent és igazságos is, tehát végtelenül kell utálnia s annak esetén büntetnie is a bűnt,

2. Isten senkit sem kényszerít arra, hogy elkárhozzék, sőt minden embernek ad elégséges kegyelmi erőt arra, hogy a kísértéseket legyőzze, esetleg elkövetett bűneit bűnbánattal jóvátegye, az ő kegyelmét újra elnyerje s így üdvözüljön. Isten senkit sem kényszerít a bűnre, mint ahogy ezt Kálvin tanította, hanem mindenkit az igazság ismeretére s az üdvösségre akar vezetni. (1 Tim. 2, 4,) Aki tehát elkárhozik, az mind a saját hibájából kárhozik el.

Az örök büntetéstôl annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezôjét akarják bizonyítani. Részvétre és segítésre kész hajlamaink is rokonszenveznek a tagadással. Nem csoda tehát, hogy az ókereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott az origenizmusnak, figyelmen kívül hagyva a Biblia félreérthetetlen tanítását (lásd 127. §. 1. 1. pontot). És nem csodálkozhatunk, ha a ma embere is különféle formákban veti fel a kérdést: hogyan sújthat örök büntetéssel valakit Isten, aki maga a szeretet és irgalom?

Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért végnélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is végnélküli, hiszen azt megbánni és jóvátenni nem lehet. A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a soha jóvá nem tehetô sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. Voltaképpen nem utólag, megtorlásképpen rója ki Isten az emberre, hanem azt éli meg ott a teremtmény, amit maga szabadon választott.

a) De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg az ember?

Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítô erôvel, nem szünteti meg a személyes szabadságot. Az ember szuverenitását, vagyis önrendelkezését tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele.

b) Miért nem érvényesülhet a személyes szabadság a másvilágon, miért nem eszközölheti ki ott a megtérést és megbocsátást?

A metafizikai értelemben vett szabadság (vagyis a jó és rossz közti választás szabadsága mint képesség) hozzátartozik természetünkhöz, azért ez a másvilágon is megmarad. Az ún. egzisztenciális szabadság olyan formájához azonban, hogy azzal üdvösségre beszámítható tetteket vigyen véghez valaki, a metafizikai szabadságon kívül a kegyelem is nélkülözhetetlenül szükséges, -- mint ahogy a kegyelemtan bizonyítja. A kárhozottak azonban már nem kapnak kegyelmet, ennek következtében képtelenek a megtérést eszközlô üdvös cselekedetekre. Hogy miért nem kapnak kegyelmet a kárhozottak, nem tudjuk. A kegyelmi rend Istennek teljesen ingyenes ajándéka evilágon is. Kifürkészhetetlen akarata szerint ezt az ajándékot csak olyanok kaphatják meg a másvilágon, akik az evilágon számtalanszor felkínált kegyelmet nem utasították vissza, illetve nem ilyen visszautasítás állapotában távoztak a világból. ,,Mily kifürkészhetetlenek Isten szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! Vajon ki látta az Úr gondolatait, s tanácsot ki adott neki?'' -- írja Szent Pál, amikor errôl elmélkedik (Róm 11,33-34).

A kegyelem titkát nem tudjuk megérteni, de a jelen esetben némileg talán megközelíthetjük, ha arra gondolunk, hogy a megátalkodottsággal együtt jár, hogy az ilyen ember nem hajlandó belátni saját hibáját, tehát hiába kapna további kegyelmet, nem működne közre vele. A megátalkodást az hozza létre, hogy a maga ura akar lenni az ember, nem akar felelôsséggel tartozni senkinek, és nem akar más boldogságot, mint amit maga megszerezhet magának.

c) Nem ellenkezik-e Isten igazságosságával, hogy örökké büntessen egy pillanatnyi bűnért vagy akár hosszú bűnös életért, amely az örökkévalósághoz képest arasznyinak sem mondható?

Bűn és bűnhôdés közt tartam tekintetében nem kell fennállni egyenlôségnek. Így van ez a földi igazságszolgáltatásban is: percek alatt lejátszódó gyilkosságért életfogytiglani büntetés járhat. Ezt mutatja az életben érvényesülô immanens következetesség is: pár percnyi gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak soha jóvá nem tehetô következménye, hogy meghal az áldozat; pillanatnyi baleset vagy fertôzés egész életre nyomorékká tehet valakit stb.

Ha tekintetbe vesszük a felkínált kegyelmeket és a megtérésnek az élet utolsó percében felkínált lehetôségét, akkor nem látjuk pillanatnyinak az örök büntetés okát. Véletlenül senki sem kárhozik el, a kárhozat csak a tudatos és szabad akaratú szembefordulásban való megátalkodottságnak lehet következménye. Tragédiának sem lehet felfogni a kárhozatot, mert tragédiáról ott beszélhetünk, ahol jószándékú igyekezete ellenére éri az embert a csapás.

Arra is kell gondolnunk, hogy az Egyház mindig tanította a kárhozat lehetôségét, de csak a sátán és angyalai elkárhozását mondotta biztosnak, senki másét nem. A hittudósok nagy része Júdás elkárhozását is kétségbevonhatónak tartja. Még a láthatóan megátalkodott elhunytról sem tudhatjuk, hogy megátalkodottságának okai mennyiben voltak szabad akaratúak, és hogy élete utolsó pillanatában, részünkrôl nem észlelhetô formában nem kapta-e meg a megtért lator kegyelmét. Isten igazságossága nem kérlelhetetlen gépiesség formájában, hanem irgalmasságával karöltve működik.

Aki viszont teljes szabadsággal elutasítja az irgalmat, és véglegesen az Istentôl való távollétet választja, azzal szemben éppen az igazságosság erénye kívánja meg, hogy akarata szerint járjon el Isten. Régi elv: volenti non fit iniuria = aki azt kapta, amit akart, azzal szemben nem történik igazságtalanság.

d) Hogyan engedheti meg magának a végtelen Szeretet, hogy kedvét lelje egyesek örök kínlódásában? Istennek nem telik kedve a kínokban, ô csak megengedi a kárhozatot, amint a bűnben sem telik kedve, azt is csak megengedi. Láttuk már, hogy a pokol voltaképpen nem Isten műve, hanem a megátalkodottságra képes emberé.

Isten bôséges jelét adta irántunk való szeretetének a megtestesüléssel, megváltással, kegyelemadományozásokkal, Egyházzal és mindazokkal az eszközökkel és alkalmakkal, amelyekkel hívogatja és megtartja az igazakat, és szüntelenül megtérésre szólítja fel a bűnösöket. Ennek a szeretetnek határtalansága azokkal szemben mutatkozik meg, akik üdvözülnek. De éppen irántuk való szeretete kívánja meg azt is, hogy ne legyen azonos sorsa annak az embernek, aki teljes tudatossággal és áldozatok árán ôt választotta, és annak, aki teljes tudatossággal elutasította. Ugyanezt kívánja Istennek az örök értékek iránt való szeretete is: a pokol vitathatatlanul hirdeti, hogy az értékek az ember tetszésétôl vagy nemtetszésétôl független érvénnyel bírnak.

e) Van-e értelme a kárhozatnak akkor, ha a kárhozott képtelen már a megtérésre?

Kétféle büntetés van: gyógyító és megtorló jellegű.

A gyógyító jellegű büntetés (poena medicialis) azt szolgálja, hogy a bűnös magába szálljon és teljesen megváltoztassa érzületét és magatartását.

A megtorló jellegű büntetést (poena vindicativa) az államok is alkalmazzák: ilyen az életfogytiglani börtön és a kivégzés. Ezt azért teszik, hogy a közösségre káros és a megtérés szempontjából reménytelen egyéneket elkülönítsék, ártó hatásukat a többiektôl távol tartsák. Istent nem ilyen cél vezethette, amikor a poklot megalkotta, hanem az igazság, a szeretet, az igazságosság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. Aki ugyanis ezeket az értékeket szabad akarattal véglegesen elutasítja, annak sorsa felkiáltó jel: örökké hirdeti, hogy ezek az értékek nem relativizálhatók, vagyis érvényük független a mi akaratunktól, az Isten által megszabott értékrendet nem lehet büntetés nélkül felforgatni. Ennek a ténynek következtében Isten abszolút hatalmát és sértetlenségét is hirdetik a kárhozottak, pusztán azzal, hogy ilyen sorsra jutottak. Nem mintha Isten erre rászorulna, hiszen dicsôsége akkor is teljes volna, ha azt senki el nem ismerné. Éppen ezért bosszúvágy vagy hatalmának megmutatása sem vezetheti Istent, csakis az, hogy meglegyen az erkölcsi rend szankciója: a jó megkapja jutalmát, a gonoszság pedig a büntetését. Ezt a mindenható és szent Isten léte követeli meg, továbbá a bűnben való megátalkodottság immanens logikája. Ugyanez a logika eredményezi, hogy a kárhozottak léte, akaratuk ellenére is, Isten hatalmát és az erkölcsi rend komolyságát hirdeti.

Barsi Balázs atya írja:

Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya. És mivel nem tudjuk, hogy akár élete utolsó perceiben valaki megbánta-e a bűneit vagy sem, az Egyház senkiről sem állítja, hogy elkárhozott (ellenben a szentekről kijelenti, hogy biztosan üdvözültek.)

Ebben a földi életben – látszólag – ellehetünk Isten nélkül: testi-szellemi funkcióink, ösztönvilágunk, akaratunk, értelmünk és érzelmeink működnek az Isten-kérdés kikapcsolásával is (más kérdés, hogy milyen szinten!), eszünk-iszunk, nősülünk és férjhez megyünk, mint Noé napjaiban. Az örök életben azonban ez nem megy tovább, mert a túlvilág nem folytatása a földi életnek. Az a túlvilág, ami ennek a földi életnek lenne a folytatása, félelmetes és elviselhetetlen lenne, maga a pokol. (Sokan így képzelik a mennyországot, és ezért nem is kérnek belőle.) A menny minőségileg más, mint a földi fizikai-biológiai-pszichológiai élet, tökéletesen más dimenzió, mely a keresztséggel már itt a földön kezdetét veszi lelkünkben. Isten maga a túlvilágunk, mert annyira szeret minket, hogy önmagát jelölte ki az emberi élet céljául. Ez a mennyország lényege, s ha valaki ezt elutasítja itt a földön, az nem is részesülhet benne földi élete után.

Az ellenvetés az, hogy Isten erkölcstelen lenne, ha végtelenül kínozná a gonoszokat, és így jobban hasonlítana a Sátánra, mint az Istenre. Az a gondolat, hogy a büntetés örökké tart, nem egyeztethető össze azzal a biblikus tanítással, hogy az Isten szeretet (I. János 4: 16).

Clark Pinnock evangéliumi annihilácionista ezt írja: „Erkölcsi szempontból elviselhetetlen az örök kínzás, mert Istent vérszomjas szörnyeteggé teszi, aki öröktartó Auschwitz-t rendel olyan áldozatok számára, akiknek még azt sem engedi meg, hogy meghaljanak.” J. I. Packer, viszont, ezt állítja: „Az érzések, melyek alapján az emberek azt akarják, hogy igaz legyen a „feltételes halhatatlanság,” véleményem szerint nem a felsőbb rendű szellemi érzékenységet tükrözik, hanem a világi érzelmességet, ami feltételezi, hogy a mennyben ugyanolyan érzéseink lesznek mások iránt, mint jelenleg, és Isten igazságos ítélete nyilvánvalóvá válása miatt tapasztalt örömünk a mostaninál nem lesz nagyobb.”

Más racionális érvek is vannak, minthogy Isten nem büntethet meg végtelen időre olyan bűnt, amelyet időben követtek el, és hogy a büntetés helye elviselhetetlen folt lenne Isten tökéletes, újraformált univerzumában.

Így válaszolnék:

1. Elsősorban, Isten lényét nem lehet emberi ésszel tökéletesen felfogni, és a racionális érvek emiatt nem föltétlenül helyesek. Mint teremtmény, nem követelhetem meg a teremtőmtől, hogy csak az én elképzeléseim szerint viselkedjen. Isten ezt mondja magáról: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál.” (Ézs 55: 8-9).

2. Nincsen sok bűn, ami számomra szörnyűbb az Auschwitzban elkövetettnél, vagy a manapság elég gyakran előforduló „etnikai tisztogatásoknál.” Ez utóbbi viszont, nem nagyon különbözik attól, amit Izrael népe Isten parancsolatára tett Kánaán lakosságával (pl. Józsué 6: 17-21). Most egy másik szövetség alatt élünk, és ezt szellemi értelemben lehet magyarázni, de eredetileg fizikális értelemben történt meg.

Olyan történetek miatt, Marcion második századi tanító kidobta az egész ószövetséget, és olyan újszövetségi kánont állított össze, amely csak azt tartalmazta, ami neki tetszett, mert „nem tudta elképzelni, hogy a teremtő Isten így viselkedne.” Veszélyes, ha csak annyit fogadunk el a Szentírásból, amely megegyezik az elképzeléseinkkel, és a többit vagy kidobjuk, vagy kicsavarjuk.

3. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Isten nem csak a szeretet, hanem igazságos Isten is, aki haragszik a bűnre (pl. II. Mózes 34: 6-7). Kánaán népét azért irttatta ki, mert kegyetlen és undorító vallásuk és szokásaik voltak. Emlékezzünk arra is, hogy majdnem az egész föld bűnös lakosságát ölte meg Isten az Özönvíz által.

4. Hogy mennyire súlyos egy bizonyos bűn, nem függ attól, hogy mennyi időt vett igénybe az elkövetése. Egy ház kirablása órákig tarthat, de ahhoz, hogy lelőjek valakit, csak néhány másodpercig. A gyilkosság pedig súlyosabb bűn, mint a lopás, és nagyobb büntetést igényel.

5. Az sem mindegy, hogy ki ellen vétkezem. Ha bántok egy állatot, bűn lehet, de ha bántok egy ismeretlen embert, bizonyára az. Ha bántom az édesanyámat, viszont, az mindkettőnél súlyosabb, és nagyobb büntetést igényelne. Ki mondhatná, hogy ha vétkeztem a végtelenül szent Isten ellen, nem érdemelnék véget sem érő büntetést? Ha a tradicionálisak Istene nem elég szerető, lehet, hogy az annihilácionisták Istene nem elég szent.

6. Elfogadhatatlan az az állítás, hogy a tradicionálisak Istene szörnyeteg. Végül is, nincsen megírva, hogy Isten maga kínozza a gonoszokat, ami nem valószínű, ha ki vannak zárva jelenlétéből. Egyszerűen a sorsukra hagyja őket, amely gyötrődéssel jár.

7. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten tökéletes igazságossággal fog ítélni. Vannak utalások rá, hogy nem minden büntetés lesz egyforma az ítélet napján, pl. Máté 10: 15; 11: 21-24; Luk 12: 47-48; Jel 22: 12, részletek, azonban, nincsenek.

8. Nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy olyan Istent nem lehet szörnyetegnek nevezni, aki minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy teremtményei ne szenvedjenek örök büntetést: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3: 16). Isten nem akarja, hogy a pokolba kerüljünk - a döntés a miénk.

"Nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy olyan Istent nem lehet szörnyetegnek nevezni, aki minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy teremtményei ne szenvedjenek örök büntetést"

Csak éppen nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy ne higgyenek benne. Még egyszer mondom: szerintem, ha tudnák, hogy létezik, valószínűleg akkor se térne meg mindenki. Ha pedig nem azért nem nyilatkozik meg, hogy nehogy hirtelen sok legyen a "megtért" ember, akkor nem látom értelmét az egésznek. Feltéve, hogy létezik. Én személy szerint nem zárom ki egyik lehetőséget sem.

Alapvető probléma: hogyan jött létre az általunk ismert világegyetem? A semmit sokkal egyszerűbb elképzelni, magától nem lesz valami.

Azonban: a kezdet kezdetén (hogy úgy mondjam) nem volt semmi, kivéve egy olyan végtelen hatalommal bíró lényt, aki téren és időn kívül áll.- Valahogy ez is sántít egy kissé.

És innentől válik pusztán hit kérdésévé a dolog.

Lázadni csak olyan valaki ellen lehet, akinek a létezéséről teljességgel megbizonyosodtam. meg nehogy már mindenféle kártékony emberfajzat jusson örök üdvösségre, csak mert ő hitt. Ez olyan, hogy van egy bandám, aki engem elismer főnöknek, annak jó lesz, bármit csinál, aki nem, hát az ráfarag. Mert nekem az eddigiekből ez jött le.

Isten (ha van) szerintem inkább azt akarná, hogy magunktól jussunk el arra a szintre, hogy betartsuk a törvényeit, úgymond jók legyünk.

"Csak éppen nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy ne higgyenek benne." - Ha meg nem hagyná meg a lehetőséget, akkor te lázadnál a legkemnyebben ellene, hogy elnyomja a szabadságodat.

Egyébként meg Isten létét bizonyítani lehet pusztán logikailag, még a Biblia nélkül is. Ez ügyben adok egy kis olvasnivalót, amit ha lesz kedves és időd, akár meg is nézhetnél:

[link] - Az ész tanúsága az Isten mellett

És egy hossabb:

Istenhit és istentagadás II. rész

* 1. rész: [link]

* 2. rész: [link]

* 3. rész: [link]

* 4. rész: [link]

* 5. rész: [link]

* 6. rész: [link]

A pokol csak jelképesen kénköves tó meg hasonlók, hiszen úgy csak egy látomásban jelent meg. Igazából egy Isten nélküli örök állapot. A bűnbeeséskor szakadt meg Istennel a kapcsolat. Ha még életében, amikor van lehetősége az embernek Istennel kapcsolatba kerülni ezt az elszakadt kapcsolatot nem hozza helyre, akkor már nem lesz rá lehetősége a későbbiekben. Ez a pokol, amit itt is megtapasztalunk sokszor a földön, ha Isten nélkül élünk. Reménytelenség, nyomor, könnyek. Senki ne képzelje, hogy kondérban fogják főzni ördögök.

És hogy miért nem kegyelmez meg mindenkinek? Mert ha a gyermekei szégyent hoztak a nevére, akkor nehogy már ő könyörögjön értünk térden csúszva. Az az Ő tekintélyét rombolná le. Az Ő igazságának a pallosát kegyelme karja mozgatja.

Ha nincs fekete, nincsen fehér se. Ezen gondolkozz el.