Akik keresztényből lettek ateisták, hogyan voltak képesek megbirkózni az érzéssel, hogy hátba szúrják Istent?

A kereszténységben leépültem. Nem éreztem magam jól benne. Az életben sem haladtam, stagnáltam, úgy, hogy elvileg a leghamatalmasabb Istent szolgáltam. Kimentem külföldre, egy szerelmi csalódás után, összetört szívvel, mert akadt ott egy állás, abban a tudatban, hogy az Isten majd segít nekem magamra helyre tenni anyagilag. Erre semmi sem történt, akárhány imát mondtam el, stb. A csajt sem kaptam vissza (ez utólag már jó), sőt nem lett semmi azzal a nővel sem, akivel lehetett volna valami. Ráadásul szégyen szemre pénz nélkül kellett hazajönnöm, a rokonaim adtak egy keveset, így nevetségessé vált a hitem is. Mert azt hangoztattam, hogy az Isten majd segít nekem, erre semmi nem történt, így inkább az Isten volt az, aki hátba szúrt engem, mert többet vártam tőle.

Később aztán kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy ez az egész kereszténység nem lehet igaz. A Biblia számos helyen vitatható, a keresztény vallás darabokra van szakadva, ami nem a hitelesség jele. Számos hívő viselkedése botrányos (tisztelet a kivételnek), ami azt mutatja, hogy az emberek nem is változnak meg benne. A bibliai istenkép ellentmondásos, ráadásul a természettudományokból azt is megtudtam, hogy szükségtelen istent feltételezni, nélküle is vannak természetes magyarázatok.

Nincs Isten. A bibliai isten legalábbis nem létezik. De, ha létezne sem szolgálnám, mert igazságtalannak tartom. És most nem azért, mert én csalódtam benne. Hanem például azért, mert az emberek között nincs egyenlőség: az egyik gyerek egy újgazdag amerikai családba születik, ahol luxusban él, míg más Afrikában éhen hal.

Ez nem igazságos, ez elfogadhatatlan. Egy olyan istent pedig aki ezeket a dolgokat jóváhagyja, noha lenne hatalma változást hozni, nem tartom jónak.

Amúgy meg a kérdés tényleg nem logikus.

Ennek maximum akkor van értelme amikor az ember hisz még Istenben.

Amikor már nem hiszel benne, akkor már nincs kit "hátba szúrni" - hogy téged idézzelek.

Egyébként ha nem csalódok a kereszténységben, idővel akkor is kijöttem volna onnan. Túlságosan szkeptikus, kíváncsi ember vagyok, nem elegedtem volna meg örökké a vallásos magyarázatokkal. Ez már akkor is látszott, amikor utánanéztem annak a vallási felekezetnek ahol felnőtt keresztségem volt, és találtam róla egy kritikát. A kritika megmozgatott, de elnyomtam magamban, akkor. De ez nem feltehetően nem tartott volna örökké.

Tehát előbb-utóbb úgyis az ateizmust választottam volna.

"Akkor miért nem hiszel már benne?"

Mert az, hogy eszembe jut valami istenszerű, annyit jelent, hogy bizonyos helyzetekben vagy hangulatokban jólesik eljátszani a gondolattal, hogy mi van, ha létezik. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint ahogy sokan elképzelik, milyen érdekes lenne repülni, mint a madarak. Nagyjából ennyi realitását is látom. Ez ilyen hangulati dolog.

Jézus és egyéb keresztény dolgok soha nem jutnak eszembe.

"az újonnan elsajátított ismeretek fényében komolyan megfontoltam magamban, hogy nem is létezik Isten. Amint elkönyvelem magamban, hogy Isten nem létezik nemsokára érzelmek tömkelege önt nyakon."

Természetes reakció: az agy ragaszkodik az állandósághoz. Akkor is, ha az nem igaz.

"Én nem tudok nem keresztény lenni, és nem értem más hogyan lehet képes elhagyni Istent."

Roppant egyszerű: rájön, hogy NINCSEN.

Ezek után az, hogy elhagyni... mit? Nem létező álomképet?

Azt nem lehet elhagyni, hanem helyette megkeresed a helyed a való világban.

Ilyen egyszerű a dolog. Mint amikor álomból ébredsz, és rájössz, hogy ez csak álom volt, majd felkelsz, és otthagyod az álmot. Mert ébredés után már a valóságban kell helytállnod.

Persze előfordulhat olyan is, hogy az agyad hangosan tiltakozik ez ellen, és bégetve szaladsz vissza a bárányok közé.

Ez is egy lehetőség.

"Én is túlságosan szkeptikus ember vagyok. Először akkor inogtam meg hitemben mikor Richard Dawkins az önző gén c. könyvét olvastam."

>Szép dolog, hogy hívőket Dawkins-t olvastál, viszont ebbe a fázisba szerintem sokan eljutnak, mármint, hogy meginog a hitük, csak ezt elnyomják magukban, ezért nem jutnak tovább. Kb. ezt csináltam én is, mikor találkoztam a volt felekezetemet illető kritikával.

"Aztán a hitemben voltak kisebb nagyobb hullámaim, de mostanra már a szkepticizmusom átfordult a másik irányba.Szerencsére mára már bölcsebb lettem. Ha egy kritikával találkozom rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne azt megoldani. Ha mégsem tudom nem arra gondolok, hogy azért mert az igaz, vagy ignorálom, hanem arra hogy én vagyok kevés ahhoz, hogy ezt meg tudjam magyarázni."

>Mert hinni akarsz Istenben. De akkor te nem szkeptikus vagy, ahogyan mondod, hanem inkább elfogult.

"Mostanra már 100% biztos vagyok benne, hogy létezik Isten, semmivel nem lehetne meggyőzni ennek ellenkezőjéről."

Ahogy gondolod.

Én egyébként nem vagyok 100%-ban biztos abban, hogy Isten nem létezik. A vallások isteneit illetően viszont 100%-ig biztos vagyok abban, hogy nem léteznek, és a kereszténység istenével is így vagyok. Az összes vallást kitaláltnak tartom.

Csak ismételni tudom én is előzőket. Azért lettem ateista mert át gondoltam elég sok dolgot és rájöttem, hogy többek között az Isten nevű istenség sem létezik. Ezért nem is volt kit hátba szúrni.

Pedig régen nagyon is hittem benne. De nem fogom egy álomvilágban élni az életemet.

A kereszténységben a legjobb Krisztus szeretet tanitasai. Krisztus életünk közepére helyezi a szeretetet.

A kérdezőben igazi szeretet van. Ezért látható hogy nem a hittan a keresztény segítő, hanem az egyetemes szeretet átélésével vagyunk igazán keresztények.