Akik keresztényből lettek ateisták, hogyan voltak képesek megbirkózni az érzéssel, hogy hátba szúrják Istent?

Ateista = nem hisz egy istenben sem.

Vagyis nem volt mit feldolgozni, hisz nem létező személyeket hátbaszúrni sem lehet.

Miután rájöttem, hogy nincs Isten, nem volt nehéz "elengedni a kezét", mivel ugye nem létezik. A régi világnézetemmel, a felesleges korlátokkal és a gyülekezeti élettel valóban aktívan szakítanom kellett, de ez is inkább megkőnnyebbülés volt, nem nehéz.

Szerencsére pont akkor kristályosodott ki bennem az egész, amikor amúgy is nagy változások voltak az életemben, külföldről költöztünk haza több év után. Itthon egyszerűen nem mentünk vissza a régi gyülekezetbe - ezt egyéb okok miatt addigra amúgy sem terveztük -, újat meg nem kerestünk. Azért a többes szám, mert a férjemmel nagyjából egyszerre ért ez be nálunk.

#6 vagyok.

Tévedsz, nem lettem belenevelve. A szüleim valamiért elküldtek katolikus hittanra, pedig nem is voltak vallásosak. Ott lettem hívő, 7 évesen. Egyedül mentem templomba minden vasárnap, mert nem akartam misét kihagyni, nekik meg nem volt kedvük elkísérni. Kamaszkoromban ez a téma kicsit háttérbe szorult, aztán 20 évesen elkerültem eg, neoprotestáns, karizmatikus gyülekezetbe. Oda jártam 10 évig, onnan mentünk ki külföldre, és ott is aktívan jártunk egy helyi gyülekezetbe.

Teljesen szabad döntés volt a megtérés és a kiábrándulás is.

Tudom, erre azt fogod válaszolni, hogy "ettől még nem volt igazi a hitem", vagy valami ilyesmit. Szíved joga így gondolni, nekem mindegy.

Még mindig #6.

De, gondolok rá, de nem a keresztény formájára, csak úgy. Tavaly egy nehéz helyzet előtt pl.dicséreteket énekelgettem, mert megnyugtatott. Szoktak bizonyos helyzetekre bibliai idézetek eszembe jutni. Nem vagyok az a típusú harcos ateista, aki szerint a vallásosak hülyék, és a Bibliát tűzbe kell vetni. Értékes és érdekes könyv a maga módján, de nem szent, nem tévedhetetlen, és nem ez alapján fogom élni az életemet.