Jehova tanúi valamint Hitgyüli tagok közreműködését szeretnénk?

A Zsidó levél szépen összefoglalja, >mennyiben< tulajdonítható az ő alacsonyabbá válása >az emberré lételének> (5,7-9): "Ki az ő >testének napjaiban< könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő >istenfélelméért<. >Ámbár Fiú<, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az >engedelmességet<; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek." Vagyis ha nem lett volna emberré, nem kellett volna sem könyörögnie az Atyához, sem megtanulni az engedelmességet, hiszen arra Fiúként nem volt rászorítva.

„Jézus változik…” – Érdekes a Biblia szerint nem változik, hanem ugyanaz mindörökké.

„…mert tökéletesé tétetett” - Ami tökéletes az nem változhatik, mivel akkor vagy nem volna tökéletes, vagy vesztene valamit a tökéletességéből, az meg önellentmondás.

„…és Sátán nem kísértette volna meg ha nem így van (ha szikrányi esélye sem lett volna)…” – Megkísérteni meg lehet, csak éppen nem járhat eredménnyel.

„…csak a feltámadása után nem változik meg mert tökéletesé tétetett .” – Emberségére nézve valóban, ám de nem is arról beszéltem, hanem az isteni természéteréől

„„Jézus Krisztus UGYANAZ (MIKORTÓL? öröktől fogva nem csak) tegnap, ma és mindörökké.” (Zsidók 13:8)” – Jaj, hát ez különösen vicces volt, gondolom ez ügyben nem vagy Őrtornyos konzervekkel ellátva, ezért kényszerülsz ilyen ostoba játékokra. A „tegnap” itt nyilván a múltbeli örökkévalóságot jelenti. Ennyi erővel a Zsidó levél azon része, hogy „ma nemzettelek téged” is csak azt jelentené, hogy a levél szerzésekor jött létre a Fiú, bravó.

„ez nem feltámadása ellőt van, hanem után.” – ezt azonban nem mondj a vers, csak te teszed hozzá, egyébként mint mondtam emberségére nézve valóban.

Kol 1:18-19: Elsőszülött a halottak közül, mivel elsőnek támadt fel. Ő öltötte magára elsőnek a mennyei dicsőséget. Krisztusban két természet van, de csak egy személy, a Fiú személye. Tehát személy szerint valóságos Isten, így minden hatalommal és kegyelemmel rendelkezik. Emberi természete szerint ő a közvetítő, ő engesztelte ki az Atyát bűneinkért. Krisztus hatalmát és dicsőségét azért hangsúlyozza az apostol, mert egyes tévtanítók kezdték túlozni az angyalok szerepét és méltóságát.

„Ez is spekuláció.” – Ez meg nem érv, hanem az ellenfelé szövegét lesöprő alibiszöveg, kb. olyan mint a barátocskádé, aki beéri annyival, hogy „de ez filozófia!”.

„ Jézus a feltámadása után kapta meg azt hogy élete legyen önmagában ! Zsoltárok 2:7;János 5:26 !” - Nem éppen, mert a Zsoltárok 2:7 nem az ő emberségéről szól, hanem az ő idő előtti („ma” – Isten számára a „ma” az isteni örökkévalóság időtlensége), a János 5:26 pedig épphogy azt írja, hogy „a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában”, vagyis múlt időt használ, és nem jövőt.

„Atyának lelkéről van szó” – a Szentlélek a Fiú lelkének is van nevezve (pl. Fil 1,19, Róm 8,9), ami a Filioque tant bizonyítja, mivel a Szentlélek az Atyától ÉS A FIÚTÓL származik.

Ez után egy kis bemásolósdit játszol Te is, amit a barátod már a szomszéd topicban megtett, úgyhogy nem fogok rá külön válaszolni, hanem csak bemásolom amit ott írtam.

Tévedés, Isten nem válik soha semmivé, mert mindig ugyanaz marad. Az "ehje aser ehje" jelentése egészen egyszerűen >>VAGYOK, AKI VAGYOK<< és nem más.

„Bizony, én, az Úr [JHVH] sose változom: ezért nem ér el a végzet titeket, Jákob fiai.” (Malakiás 3:6)

Vagyis ez is csak egy újabb félrefordítása az ÚVF-nek, amely el akarja kerülni az azonosítást azzal, hogy Jézus is használta számtalan helyen az „ÉN VAGYOK”-os szófordulatot, amely ha nem is egyezik meg, azért párhuzamba állítható az EHJE ASER EHJE-vel. Persze ők azt is félrefordították „én voltam”-ra, holott az ego eimi az én vagyok-ot jelent és nem mást.

Isten természetesen mindenható, de a saját lényegét nem tudja megváltoztatni, hiszen Isten teljességgel változhatatlan. Ezt ő maga mondja: "sose változom" (Mal 3:6). Lásd még:

"Az idő kezdetén te teremtetted a földet, és az ég a te kezed alkotása. Ezek elmúlnak, de te megmaradsz, és mint a köntös, elavulnak mind. Cseréled őket, mint a ruhát, és megváltoznak. De te ugyanaz maradsz, és éveid nem érnek véget." (Zsolt 102:26-28)

"Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak." (Jakab 1:17)

"Isten nem ember, hogy hazudjon, s nem ember fia, hogy változzon. Mond-e hát valamit anélkül, hogy megtenné? Szól-e valamit anélkül, hogy teljesítené?" (4Móz 3:19)

Amely példákat felsoroltál az nem egy időben válást jelent (hiszen Isten nem is időben létezik), hanem az abszolútságának egyes részletei, szerepei, amit a Biblia kinyilatkoztat, de persze ez se minden. Ez nem ridegség, ez a Szentírás kijelentése Isten változhatatlanságáról. Azt, hogy "vagyok, aki vagyok" vallási értelemben csak Isten mondhatja, hiszen csak őróla mondható el, hogy lényegéhez hozzátartozik az az abszolút lét. A teremtmények léte csak akcidenciális. És egyébként sem az a kérdés, hogy "jobb vagy kevésbé" jobb kifejezés a lényeg, hanem, hogy az "ehje aser ehje" kifejezés jelentése micsoda.

Az is jellemző, hogy az Őrtorony megint csak egy pár emberkét tudott idézni, ezzel lényegében lebuktatva magát, hogy ezen kívül mindenki mást tudja, hogy az azt jelenti, hogy VAGYOK, AKI VAGYOK – és nem ilyen ezzé-azzá válást, amikor Isten sose változik.

Kiv 3,14 - Kiv 3,15

Ez az elbeszélés az Ószövetség egyik legnevezetesebb helye. Az értelmezésnél először a nyelvi kérdésre kell tekintettel lennünk, vagyis a Jahve szó eredetére. A Biblián kívül Jaho és Jah formában is előfordul. Mindegyik szónak a töve valószínűleg a "lenni" ige régi alakja. Nemcsak az elvont létezését jelzi, hanem a jelenlétet és hatékonyságot is.

A második kérdés az, hogy mi az elbeszélés értelme és jelentősége, vagyis mi a kinyilatkoztatott tartalom? A régi embernél a név a dolog lényegét és rendeltetését is meghatározta. De ha Isten felfoghatatlan és abszolút transzcendens, lehet-e róla igazán találó nevet adni, amely mintegy a kilétét is meghatározza? Azonkívül szemita felfogás szerint a név ismerete a dolog felett való hatalmat is jelentette. Isten nevének ismerete pedig együtt járt a bizonyossággal, hogy az ember segítségül hívhatja és számíthat a meghallgatásra. A Mózesnek adott kinyilatkoztatásban benne van a tanítás, hogy Isten nem szolgáltathatja ki magát az embernek, amikor a nevét közli. Olyan nevet mond, amely éppen felfoghatatlanságát fejezi ki, de amely azt is jelzi, hogy ő örök és jelen van: vagyok, aki vagyok, "ehje aser ehje", harmadik személyben: aki van: Jahve. A név tehát nem Isten meghatározása, hanem emlékezteti Izraelt jelenlétére, jótéteményeire, a kiszabadításra, továbbá a hűségre, hatalomra, jóindulatra, amelyet a kiszabadítás feltételez. A keresztény hagyomány meglátta benne az utalást arra is, hogy Isten az abszolút lét, akinek az az igazi jellemzője és lényege, hogy van, létezik: ő az Örökkévaló. Vele szemben a többi istenség semmi, nem létező, Iz/Ézs 42,8.

De nem is "használni" kell ezt a nevet (afféle mágikus kulcsként), hanem a személyét megismerni. Az pedig ismét csak a tehetetlenségedet mutatja, hogy megint a végső érv, amit elém tudsz lökni az, hogy lefilozófiázod amit írtam, ahelyett, hogy elgondolkodnál a jelentésén.”

sten változhatatlanságának (immutabilitas Dei) tétele a Bibliában szilárd alappal bír, noha a bibliai kijelentések általában nem metafizikai jellegűek. A Biblia Isten morális változatlanságát, azaz ígéreteinek, fenyegetéseinek és elhatározásainak megtartását mutatja be elsôsorban. Ilyen bibliai helyek: ,,Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem emberfia, hogy visszakozzék! Mond-e valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?'' (Szám 23,19). ,,Izrael dicsôsége nem hazudik és nem érez megbánást. Mert nem ember, hogy volna mit megbánnia'' (1Sám 15,29). ,,Örök érvényű az Úr határozata, nemzedékrôl nemzedékre száll szívének gondolata'' (Zsolt 33,11). ,,Tervem valóra válik, és amit akarok, mindent végbevisznek'' (Iz 46,10).

Ez az önmagához való hűség azonban nemcsak erkölcsi jellegű, hiszen lényébôl, lényegébôl folyó valami.

a) Erre utal a Malakiás prófétánál olvasható megokolás: mert én Jahve vagyok, sose változom (3,6). -- b) Hasonlóképpen létbeli állandóságot feltételez a 102. zsoltár: ,,Az idô kezdetén te teremtetted a földet és az ég a te kezed alkotása. Ezek elmúlnak, de te megmaradsz, és mint a köntös elavulnak mind. Cseréled ôket, mint a ruhát és megváltoznak. De te ugyanaz maradsz és éveid nem érnek véget'' (26-28). Itt látjuk, hogy Isten idôbeli állandósága és változatlansága a legszorosabb kapcsolatban vannak egymással. -- c) Méginkább elgondolkoztatók azok a bibliai helyek, amelyek üdvözítô jóakaratát Isten lényegével azonosítják, ezért ôt üdvösségünk sziklájának, az emberek üdvét öröktôl fogva egyformán fel-felkínáló ôsjóságnak tüntetik fel, pl. Iz 26,4. Az Újszövetség is az üdvözítés tetteinek megtapasztalása útján jut el Isten lényegébôl folyó jóakaratának és hűségének megtapasztalásához. Tökéletes az ô ajándéka, mert nála nincs változás, még árnyéka sincs a változásnak (Jak 1,17). Irgalmas, türelmes, örökkévalóságot ad, mert halhatatlan (1Tim 1,16-17). -- d) Különösen a Zsidóknak írt levél hozza kapcsolatba Isten változhatatlanságát az isteni örökkévalósággal (1,10-12), amikor szó szerint idézi a 102. zsoltárt. Ugyanígy jár el Szent Pál: Róm 1,23; 1Tim 6,15.

„ Jehova tehát képes bármivé válni, amire szükség van a szándékai valóra váltásához.” – De miért kéne változnia Istennek, mint valami bohócnak bármivé is, hogy végrehajtsa akaratát?

„Jézus szerette és tisztelte Atyja nevét, s egy alkalommal ezt mondta: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”” – És ez természetesen nem azt jelentette, hogy egy betűsort dicsőített, hanem:

„Az Új Testámentomban a név (onoma) annyit jelent, mint a személy; a magyarban pedig a személy szó értelme ez: valakinek egyéni vonásokkal bíró egyedi mivolta, énje, kiléte. A héber nyelv és a görög nyelv - nem lévén a magyar személy szónak megfelelő szava, - a személy szóval megjelölt fogalmat a név szóval fejezi ki. Amikor tehát például a 75. zsoltár 8. verse így szól: „Tisztelünk téged Isten: neved közel van”, ez azt jelenti: köszönjük, hogy személyesen közel vagy hozzánk. Vagy a 116. zsoltár 4. versében: „Az Úrnak nevét segítségül hívtam” azt jelenti: az Úrhoz folyamodtam, ügyemet közvetlenül az Ő személye elé vittem, hozzá appelláltam. Vagy a 118. zsoltár 26. verse: „Áldott, aki az Úrnak nevében jön” (Mt 21:9, Mk 11:9, Lk 19:38, Jn 12:13, Mt 23:39, Lk 13:35) ez azt jelenti: áldott, aki az Úrtól nyert megbízatással jön, mint az Ő személyének képviselője. Az Acs 1:15-ben pedig szó szerint ez van: „Volt ugyanott neveknek sokasága, mintegy százhúsz”; ezt Károli 1590-ben így fordította: „Valának ott a helyen számszerént úgymint száz húsz emberek”; az 1908-as revízió pedig: „Vala pedig ott együtt mintegy százhúsz főnyi sokaság”. (Tehát a név itt is annyit jelent, mint: személy vagy ember.) Az Acs 3:16-ban ez a mondat: „Jézus neve meggyógyította ezt az embert” azt jelenti: Jézus személyesen gyógyította meg. A Mt 28:19-ben pedig az eisz to onoma kifejezést akár így fordítom: nevére, akár: nevébe, akár: nevében (lásd a Keresztelés címszót), mindegyik értelme lényegileg ez: a keresztelés által a gyermeket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek személyével hozzuk közvetlen kapcsolatba. Az Acs 4:11-12 így szól: „…ez a Jézus mégis szegletkővé lett, és senki más által nem üdvözülhetünk; mert az embereknek nem adatott az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”; ez azt jelenti: Krisztus Jézuson kívül nincsen egy másik személy, aki által az emberiséget meg lehetne menteni, üdvözíteni. A Miatyánkban (Mt 6:9, Lk 11:2) ez a kérés: „Szenteltessék meg a Te neved” azt jelenti: az erős és mindenható, a jóságos és szerető mennyei Atya személyesen és az emberi értelem által is észrevehető módon vegye kezébe ennek a kiismerhetetlenül összevissza kúszált, fejvesztett és zabolátlan világnak a rendbehozását. - Így kell érteni az Új Testámentomban 228 helyen előforduló név szót.

”

„Sok tudós a „Jahve” kiejtést részesíti előnyben, de nem biztosak helyességében, és nincs is egység közöttük.” – valóban nem 100%-os biztosság ez, mint ahogy az apasági teszt is „csak” 99%-os, de az biztos, hogy nem „Jehova” volt.

„Másrészt a Jehova a név legismertebb alakja, és tartalmazza a héber tetragram mássalhangzóit. A magyar nyelvhasználatban az elmúlt évszázadok során a „Jehova” alak terjedt el.” – Nahát, milyen mulatságos, hogy a hagyományra hivatkozik egy téves kiejtés védelmében a hagyománytipró szervezet!

Az a név, amit Jézus megismertetett az emberekkel, nem a Jahve (vagy Jehova) név volt, mert azt régóta ismerték már. Ez a név az Atya volt. De nem is "használni" kell ezt a nevet (afféle mágikus kulcsként), hanem a személyét megismerni.

Akkor hát kend elismerte, hogy a JHVH név kendtek által hajtogatott alakja csak egy rekonstruált alak, és nem tarthat számot semmiféle tévedhetetlenségre? Tehát kend a hagyománnyal "érvel." Szép látni egy JT-t, amint erre fanyalodik, mikor én a Szentírásban megtalálható olvasási bizonytalanság alapján nehezményezem a kendtek magabiztos olvasásmódját.

„Új világ fordítás: A Jehova nevet használja mind a Héber, mind a Keresztény Görög Iratokban, összesen 7210-szer.” – Csak kérdés, hogy a „Keresztény Görög Iratokban” ugyan mivégre „használja” mindenféle kézirati alap nélkül?

„Példabeszédek 8:22–31-ben Jézus Krisztusra utal” – De nem >közvetlenül<, hanem csak reá nézve, és itt pontosan erről van szó. Ennek tekintetében meg nem is képezheti semmiféle dogmatikai okoskodás alapját. A messiási utalások az Ószövetségben vagy teljesen egyértelműek (pl. Ézs 53), vagy ha nem is teljesen világosak, az Újszövetség egyértelműen Krisztusra vonatkoztatja őket (pl. ApCsel 2-ben Péter beszédében stb.). A Péld 8-at azonban sehol senki nem alkalmazta az Újszövetségben Jézusra, és Salamon sem utal rá, hogy többet kellene a fejezetbe belelátnunk a bölcsesség leírásánál. Épp ezért, bár szép párhuzamnak tűnik a Jézussal való azonosítás, a bibliai alapot mindenképp nélkülözi.

A 9. fejezetből kiderül, hogy miért hasonlít annyira a bölcsesség leírása Jézushoz (pl. aki a bölcsességet követi, az életet találja meg, és kegyelmet kap stb.). Itt ezt írja Salamon: “A bölcsesség kezdete az ÚRnak [JHVH-nak] félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet” (Péld 9:10, MBT). A bölcsesség megtalálása tehát nem más, mint Istent félni és megismerni. Az Újszövetségben ennek módja pedig a Jézusban való hit. Ezért olyan hasonló a bölcsesség leírása Jézus szerepéhez. A Biblia magyarázza a Bibliát elv alapján (nem pedig ‘a hagyomány magyarázza a Bibliát’) a bölcsesség itt nem Jézus, hanem ahogy Salamon beazonosította: egy olyan viselkedés, melyet az istenfélelem és az istenismeretre való törekvés jellemez.

„ÉS NEM Máriáról van szó mert a - A liturgia a Péld 8,22-31-et Máriára alkalmazza!” - Ne kiabáljon kend, mert csak magát teszi nevetségessé. Jézus, mint Isten fia, emberi lelket, mely teremtetett, vett fel, és megtestesűlt. Jézus lelke pedig minden teremtett lények mintaképe volt. S amennyiben az ember átalán a teremtés koronája, minden teremtmények összes fogalma, egy kis világ: ennélfogva nemcsak az ős mintakép, az ember Jézus, hanem minden tökéletes ember többé kevésbbé nevezhető a teremtett dolgok előképének; és azért az egyház nem eshetik megrovás alá, midőn a 22–32. v. igéit a boldogságos Szűzre, a tisztaság és tökéletesség (minta)példányára alkalmazza - de nem közvetlenül, hanem mint te magad is beidézted, hogy csak a áttételesen, a liturgiában, szellemi értelemben vagy Máriára vonatkoztatva.

„Péld 8,22 "teremtett": így fordítja a héber igét (qanani) a görög és szír szöveg (vö.: Sir 1,4.9; 24,8-9).” – És nagyon tévesen teszi, mert a teremtés igéje az a bara, nem pedig a kanah. Annak jelentése bírni, szerezni.

Az 5Móz 6:4 szövege: "JHVH a mi Istenünk, egyedül JHVH!" A héber szövegben az "egy" szó (ehád) áll, amely alapvetően egyetlenszerűséget fejez ki. Jehova a Bibliában mindenhol abban az értelemben "egy Isten", hogy nincs más: az egyetlen. A szöveg tehát nem azt állítja, hogy Isten a lényét tekintve egy személy, hanem azt, hogy csak egy Isten van. Hogy hány személyben létezik, az más kérdés.

Jelenések 3:14 nem nevezi Jézust teremtménynek, hanem az Isten teremtése kezdetének (vagy őselvének, hatalmasságának - mert az "arkhé" ezt is jelentheti). Erre pedig kielégítő magyarázat az, hogy őbenne és őrá nézve teremtetett minden, minden őáltala lett, és hogy nála nélkül semmi nem lett, ami lett. - Ezt a Jn 1,3-beli egyértelmű fogalmazást hiába küldtem el kendnek immár harmadszor is, pedig egyértelműen bizonyítja, hogy Jézus nem "lett", hanem a Jn 1,1-gyel összhangban mindig is "volt". Hiszen ha Jézus teremtmény volna, akkor e vers azt állítaná róla, hogy saját közreműködésével teremtetett, ami az "önteremtés" fogalmi szörnyét uszítja arra a vitázóra, aki így próbálkozik. Ezért kerülte ki kend háromszor is ezt a kend elé tolt verset.

„Kolosszé 1:15-" Ő a láthatatlan Isten képmása, az egész teremtés elsőszülötte" „Az eredeti görög szövegben a vers kérdéses részlete úgy hangzik, hogy „πρωτοτοκος πασης κτισεως” (prótotokosz paszész ktiszeósz). A magyar fordítások közül sajnos a legtöbb pontatlanul fordít. A részlet pontos fordítása szerint a Fiú „az egész teremtés elsőszülöttje”. Ha mindenáron meg akarjuk szabadítani a birtokos szerkezettől, fordítható volna akár így is: „az elsőszülött az egész teremtés fölött. „ Az Őrtorony ezt a kétértelműséget önkényesen egyértelműsíti. Hogy mit jelent ez?

A görög prototokosz = elsőszülött: itt a felsőbbrendűséget és az örökös preegzisztenciát jelenti, és nem azt, hogy első-teremtmény. Ő a kitüntetett örököse mindennek, ami teremtetett. Az „általános örökös, fő örökös” jelentésből kell kiindulni, aki tehát származása okán tulajdonosa mindannak, amit az Atya teremtett.

Az Ószövetség szóhasználata tanulságos. Dávidot elsőszülöttnek nevezik a Zsolt 89:27-ben, de nem azért, mert szó szerint első gyermeke lett volna Jesszének (hiszen ő volt a legfiatalabb), hanem azért, hogy ezzel Izrael királyságának hatalmát érzékeltessék vele. Hasonlóképpen a Jer 31:9 Efraimra utal mint elsőszülöttre, holott Manassze volt időrendben az első (Ter 41:50-52). Izrael nemzetét Isten így hívta: „az én elsőszülött fiam” (Kiv 4:22). Vagyis amikor Jahve azt mondja: "elsőszülöttemmé teszem őt" (Zsolt 89,28), éppenséggel egy utószülött fiút (Dávidot) nevez elsőszülöttnek, azaz nyilván: nem időbeli méltóság, hanem méltóságjelölő cím értelmében. Hasonlóan: mikor Izraelt mint népet Isten saját elsőszülöttének nevezte (2Móz 4,22), nyilván nem időrendi értelemben mondta, mert Izsák elsőszülötte nem Izrael volt, hanem Ézsau. Ráadásul Izrael is úgy volt Jahve elsőszülöttje, hogy nem számláltatott a népek közé (4Móz 23,9).

A zsidó rabbinikus írók az Atyaistent nevezték Bekorah Shelolam-nak, ami pontosan ugyanazt jelenti, mint amit Szent Pál használt itt: egész teremtés elsőszülöttje. Egyébként az Atyáról azért nem kell azt mondani, hogy az egész teremtés fölött elsőszülött, mert Ő nem született. A Szentlélek sem született, hanem származott. De a teremtményvilágba örökösként mégiscsak Jézus jött el (Zsid 1,2), nem az Atya és nem a Szentlélek.

A prototokosz a Zsid 1:6-ban Jézus címeként szerepel. A kontextusban viszont Jézust Mindenhatóként (1:3), Isten dicsőségének kisugárzásaként (és képmásaként) (1:3), Teremtőként (1:10), imádandóként (1:6) van ábrázolva, és Istennek hívja az Atya (1:8). Ezek a sajátosságok csak Istenre vonatkozhatnak.

További olvasnivaló a témában:

[link]

[link]

[link]

[link]

„János 1:3-" Minden őáltala jött létre, és tőle függetlenül semmi sem jött létre. Ami létrejött"” – Ez azonban anélkül, hogy ide is betoldaná, hogy „más”, agyonüti kendtek teológiáját, hiszen eszerint a Fiú minden teremtés létrejöttében közreműködött, ami közé nyilván nem számíttatik önmaga.

„Ebben az értelemben mondja a Kolosszé 1:16: „Minden más őáltala és őérte teremtetett.”” – Ez hazugság, Pál nem mondta azt, hogy „minden más”, ezt kendtek toldották be oda.

Külön felhívnám a kend figyelmét a Kol 1,17-re, amely szerint "Ő előbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn" - nem pedig "előbb lett mindennél" stb. Amint persze a Jn 1,1 és 3 is fogalmaz: "Kezdetben vala az Íge", és "Minden őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett." Kíváncsi vagyok, ezt mikor fogják kendtek úgy "továbbgondolni," persze csak "logikusan": hogy ti. fordításukba itt is egy-egy "más" szócskát helyeznek el a "minden" ill. a "semmi" után.

"„ Jehova tehát képes bármivé válni, amire szükség van a szándékai valóra váltásához.” – De miért kéne változnia Istennek, mint valami bohócnak bármivé is, hogy végrehajtsa akaratát?"

A másik kérdésnél leírtam, hogy a változás hogyan értendő!

"„Sok tudós a „Jahve” kiejtést részesíti előnyben, de nem biztosak helyességében, és nincs is egység közöttük.” – valóban nem 100%-os biztosság ez, mint ahogy az apasági teszt is „csak” 99%-os, de az biztos, hogy nem „Jehova” volt."

Nem állította senki, hogy ez a pontos kiejtés, de nem is ez a lényeg!

"„Másrészt a Jehova a név legismertebb alakja, és tartalmazza a héber tetragram mássalhangzóit. A magyar nyelvhasználatban az elmúlt évszázadok során a „Jehova” alak terjedt el.” – Nahát, milyen mulatságos, hogy a hagyományra hivatkozik egy téves kiejtés védelmében a hagyománytipró szervezet!"

Nahát milyen mulatságos, hogy itt sem akaródzik korrektnek lenni, hiszen ez az ún. "hagyomány", nem valami hamis, Írásoknak ellentmondó babona! Ez a nyelvek változásainak a természetes velejárója. Ha a zsidók sohasem felejtették volna el (szándékosan) az Isteni név kiejtését, akkor is változott volna mára. De mint annyiszor már le lett írva, NEM EZ A LÉNYEG!

"Az a név, amit Jézus megismertetett az emberekkel, nem a Jahve (vagy Jehova) név volt, mert azt régóta ismerték már. Ez a név az Atya volt. De nem is "használni" kell ezt a nevet (afféle mágikus kulcsként), hanem a személyét megismerni."

Na ez is a mese része. Nyilván való, hogy nem pusztán a szó szerinti névről van szó, hanem a mögötte lévő tartalomról is. Az Atya viszont nem tulajdonnév. És Isten nevének használata semmikor sem ütközött a Szentírás szellemével. Sőt!

Jehova Tanúi nem "mágikus kulcsként" használják, hanem a világ legtermészetesebb módján, a hozzájuk legközelebb álló lényt alkalomadtán a nevén nevezik, mivel van neki saját maga által kinyilatkoztatott, örök érvényű neve.

"Akkor hát kend elismerte, hogy a JHVH név kendtek által hajtogatott alakja csak egy rekonstruált alak, és nem tarthat számot semmiféle tévedhetetlenségre?"

Kedves hozzászóló, örülök, hogy leesett! Sohasem állítottuk, hogy tudjuk a helyes kiejtést.

"„Új világ fordítás: A Jehova nevet használja mind a Héber, mind a Keresztény Görög Iratokban, összesen 7210-szer.” – Csak kérdés, hogy a „Keresztény Görög Iratokban” ugyan mivégre „használja” mindenféle kézirati alap nélkül?"

Józan, logikus és meggyőző érvek szerepelnek a Tanúk irodalmában erről. A valószínűsíthető dátum a második sz. eleje, mikor eltávolították a szövegekből az Isteni négy mássalhangzót.

Egyébként pedig mindenki megkapta és megkapja ezután is a megérdemelt "jutalmát" ezekért.

Nemsokára nagyon érdekes dolgok fognak kiderülni a földön, csak figyelj!

Ahol a Tanúk a kétértelműségeket egyértelműsítik, ott alapos okaik vannak erre. A teljes Írás egyéb helyeinek bizonyítékai kényszerítik erre őket, melyből időről-időre közzé tettem már eddig is sok ellentmondást a "kereszténynek" nevezett tanokkal kapcsolatban.

Érdekes, amikor olyan bibliai fejezetekről beszélünk, mint a Héberek 5-ik fejezete is, akkor mindig lehet a háromság híveinek azzal takarózni, hogy "de hát mi is különböző személyekről beszélünk, csak egyetlen Istenben". Így a "különböző személyekre" ezen versek tökéletesen illenek is, csak a háromság hívei még azt is hozzáteszik, hogy ők egyetlen Istenséget alkotnak és egyenlők korban, hatalomban, valamint hogy Jézus "Istennel egyenlő" rangja, helyzete mindig változatlan volt, mivel ő a "háromszemélyű istenség egyik tagja".

A különböző személyekkel minden Jehova Tanúja egyetért és ez ragyogóan mutatkozik meg a Héberek 5-ik fejezetében is. A többit tartják csak spekulációnak, mert az sem ezen versekből, sem máshonnan nem igazolható, (ellenben a háromságisten imádat eredete jól azonosítható)!

De gondolkozzunk csak: mielőtt Jézus a földre jött, az engedelmesség mintaképe volt az égben. Igen, bármennyire is keserves beismerni, Jézus alárendeltségéről tudunk csak beszélni a földi élete előtt és után is!

Mégis itt a földön ’tanult engedelmességet’. Hogyan? „Azokból, amiket elszenvedett”. Korábban már látta, milyen a szenvedés, de személyesen soha nem tapasztalta.

Álljunk meg egy szóra! Vajon a "Mindenható", "Mindentudó", és "Örök-bölcs" Istennek (vagy akárcsak az állítólagos háromságon belüli valamelyik, mindenben egységes és egyenrangú személy bármelyikének) vajon szüksége lenne ilyen tapasztalatok szerzésére ahhoz, hogy "tökéletességre jusson"?! Mintha híján lenne valaminek? Nem, Isten nem lehet semminek a híján és a belemagyarázott háromság személyeiben sem lehet semmi hiányosság a tan szerint.

Amikor Jézus a földre jött, "kisebbé tétetett", de ennek ellenére tökéletes emberként élt. Mégis azt mondja az Írás, hogy ezzel a földi tapasztalatával lett "teljessé és tökéletessé", akkor mégis híján volt valaminek?

Vagy "fent hagyta" a teljességét és "Istennel való egyenlőségét", ahogy a háromsághívők hiszik, hogy odafent ezt birtokolta?

Akkor mégis volt változás Jézus életében és rangjában?!

Mondjuk ez nem nagyon nagy kérdés, mert a Biblia világosan beszél arról, hogy Jézus ilyen értelemben átélt néhány változást, szemben Jehovával, akinek tényleg nem változhat ilyenformán az élete!

Jó kis dilemma az is, hogy hihetett-e Jézus az Istenben?

A francia jezsuita, Jean Galot és hozzá hasonlóan a legtöbb teológus nyíltan kijelenti, hogy „valóságos Isten és valóságos ember” lévén „Krisztus nem hihet önmagában”. „A hit abban áll, hogy egy másik személyben hisz valaki, és nem önmagában” — állapítja meg az időszakosan megjelenő La Civiltà Cattolica.

Jézus, a „Tökéletesítő”, tökéletessé tétetett:

Zsidók 2:10 "Mert illő volt, hogy az, akiért van minden, és aki által van minden, sok fiat vivén dicsőségre, megmentésük Főközvetítőjét szenvedések által tegye tökéletessé."

Zsidók 2:17, 18 "Ennélfogva mindenben hasonlóvá kellett lennie a „testvéreihez”, hogy irgalmas és hű főpappá legyen az Istennek végzett szolgálatban, azért hogy engesztelő áldozatot ajánljon fel a nép bűneiért. Mert tekintettel arra, hogy ő maga szenvedett, mikor próbára tették, segítségére tud sietni azoknak, akik próbára vannak téve."

Zsidók 3:2 "Ő hű volt Ahhoz, aki őt azzá tette, miként Mózes is Annak egész házában."

Zsidók 4:15 "Hiszen nem olyan főpapunk van, aki nem tud együtt érezni gyengeségeinkkel, hanem olyan, aki minden tekintetben próbára lett téve, mint mi magunk, de bűn nélkül."

Zsidók 5:7–9 "Testének napjaiban Krisztus könyörgésekkel és kérésekkel, erős kiáltásokkal és könnyekkel járult Ahhoz, aki képes kimenteni őt a halálból, és kedvező meghallgatásra talált istenfélelméért. Jóllehet Fiú volt, engedelmességet tanult azokból, amiket elszenvedett; s miután tökéletessé tétetett, felelős lett mindazok örök megmentéséért, akik engedelmeskednek neki"

De elemezzük a Héberek verseit:

A Héberek 5-ik fejezetének első versei párhuzamba állítják az emberi főpapok Isteni "elhívását" Jézus Atyja általi kinevezésével és megdicsőítésével.

Lehet-e ilyen párhuzamról beszélni akkor, ha valójában ez nem hasonlítható össze Jézus háromságban betöltött állása miatt az emberekkel?

Héberek 5:4-6 "... senki sem a maga kezdeményezéséből veszi ezt a tisztességet, hanem csak akkor, ha elhívja őt az Isten, mint ahogy Áront is. Így a Krisztus sem maga dicsőítette meg önmagát azzal, hogy főpap lett, hanem az dicsőítette meg őt, aki így beszélt róla: „Te vagy az én fiam; én atyáddá lettem a mai napon.” Mint ahogy egy másik helyen is mondja: „Pap vagy te örökre Melkisédek módja szerint.”"

Ezen versek alapján viszont jól érthető hasonlóságról van szó! Igen, Jézusra ilyen értelemben pont ugyanúgy vonatkozik az Istentől való teljes függés, mint bármely emberre! És ez nem csak a földi léte alatt volt így, hanem mindig. Jézus helyzete Isten előtt éppen ezért nem volt állandó, változott.

De ami igazán számít, az Isteni iránti hűségében és ragaszkodásában persze az maradt mindig, aki méltó Isten kitüntetett figyelmére, ebben nem változott és így valóban "ugyanaz maradt".

„ Jehova tehát képes bármivé válni, amire szükség van a szándékai valóra váltásához.” – De miért kéne változnia Istennek, mint valami bohócnak bármivé is, hogy végrehajtsa akaratát?

2 Sámuél 22:26-28-->"26 A lojálishoz lojális vagy,

A feddhetetlen, erős emberrel feddhetetlenül bánsz;

27 Aki tiszta marad, ahhoz tiszta vagy,

Az álnokkal kiszámíthatatlanul bánsz.

28 Az alázatos népet megmented,

De szemed a gőgösek ellen van, hogy megalázd őket."

(Zsoltárok 18:26)-->" Aki tiszta marad, ahhoz tiszta vagy, Az álnokkal fonákul bánsz."

(Zsoltárok 18:25)-->" A lojálishoz lojális vagy, A feddhetetlen, életerős emberrel feddhetetlenül bánsz;"

(Galácia 6:7)-->" Ne vezessenek félre titeket: Istent nem lehet megcsúfolni. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is;"

A szó gyöke :---> [link]

[יהוה]

A szó alapja a הוה hwh: הָוָה hává lenni, válni valamivé, megtörténni ige, mely a היה hyh: הָיָה hájá lenni, válni valamivé ritkább (régebbi) alakja. (Mindkét gyöknek van lenni, létezni jelentése is, de ez a klasszikus héberben mindig dinamikus történést takar, a statikus létezésre való szó a klasszikusból még hiányzik. Ezért, s mivel a legritkább esetben viselkedik kopulaként, ezt a jelentést a szótárak is csak a legvégén hozzák.)

Amit az újszövetségi „Jehova” kapcsán ír kend, hogy ezek állítólag „józan, logikus és meggyőző” érvek lennének szépen megnevetetett. Megvan nekem „az Isteni név” című kiadvány papírban is és elektronikusan is: hajítófát sem ér. A legfőbb érve a "hitehagyott másolók" feltételezése, meg egy szélsőséges álláspontot képviselő tudósnak (Howard) szinte senki által fel nem karolt nézete. A brosúra cáfolatát pedig kend elolvashatja az Apológia honlapján.

[link]

[link]

Én az összes görög kézirattal bizonyítom az igazamat, mert mindegyikük JHVH nélküli (leszámítva a négy Halleluját). Tehát minden görög kézirat, ami egyáltalán tanúul hozható, alapértelmezésben engem igazol, kendet meg cáfolja. Értem én, ha kendnek ez kényelmetlen érzést okoz (az első Újszövetség-fordítás, amely kendet igazolná, jócskán a második évezredből való), ezért megértem azt is, ha a III-IV. századot mint olyat csepüli. De hát ezzel az erővel azt a szövegalapot is csepüli, melyen elvben a kendtek fordításának állnia kéne. (Ha kend nem tudja, mi az a "szövegalap", vagy hogy miben állna fenn, akkor nézzen utána a Westcott-Hort szavaknak a guglival.)

Értem én, hogy kendteknek jó okuk van ezt feltételezni, mert úgy rágódnak a paranoiájukon, mint a hajótörött a hatszor főtt, háromhetes csizmatalpán, s abból merítik anteuszi életerejük jelentős részét.

Na de kend ezt a támolygását nevezi "bizonyításnak?" Akkor mi lehet kendteknél a "valószínűsítés" vagy a "tapogatózás?"

Az Újszövetségben benne van a „halleluja" kifejezés a Jelenések könyvében. Ezen szerint ama "hitehagyott másolók" mégsem voltak eléggé szemfülesek, hogy ezt is kigyomlálják. Ez a négy példa éppen JT-inak ügyét gyengíti, mert egy állandósult liturgikus formulában ugyan, de megőrzi a Jah nevet az Újszövetségben. Tehát nem vezethette a másolókat babona vagy pogányos előítélet, amint azt JT-i hajlamosak okukként feltételezni.

A görög Úsz. fennmaradt másolatainak egyike sem tartalmaz héber betűket, és nincs történelmi nyoma a Név "kiirtásának". A Társulat tehát bizonyítatlan feltételezéseket állít be tényként (rágalmaz). A Jehova név a "Keresztény Görög Iratok"-ban 237-szer fordul elő, ebből 82 ugyan olyan ósz-i idézet, amely tartalmazza a JHVH-t, de a többi 155 eset teljesen önkényesen lett kiválasztva. Ha a meglevő másolatokból, a tényekből indulunk ki: az Úsz. Úrnak és Istennek nevezi az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is.

„Egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által és mindenekben” (EFÉZUS 4/6, Újfordítású revideált Biblia, 1991).

Biblia meggyőzően mutatja, hogy YHVH az Atya az egyetlen igaz Isten.

A Biblia a világegyetem legfőbb Urának a szent akaratát tárja fel, ezért nagyfokú tiszteletlenség, sőt sértés lenne Isten felséges voltával és hatalmával szemben, ha kihagynánk vagy eltitkolnánk az egyedülálló isteni nevet, amely a héber szövegben egyértelműen fellelhető közel 7000 helyen. Isten személyes neve, a „Jehova” (héberül: יהוה, JHVH) név először az 1Mó 2:4-ben szerepel. Az isteni név a héber הוה (ha•wah′, ’valamivé lenni, válni’) igéből eredő befejezetlen idejű, műveltető ige, ami azt jelenti: ’előidézi, hogy legyen’. A neve feltárja, hogy Jehova olyan személy, aki a folyamatos tetteivel beteljesíti ígéreteit, és mindig megvalósítja szándékait.

A héber szövegben Isten neve valójában 6828-szor fordul elő a יהוה (JHVH vagy YHWH) formában, amelyre általában a tetragramma elnevezéssel utalnak (ez szó szerint azt jelenti: ’négy betűből álló’). A „Jehova” név használatával hűek maradtunk az eredeti szöveghez, és nem folytattuk azt a gyakorlatot, hogy az isteni nevet, a tetragrammát olyan címekkel helyettesítsük, mint „Úr”, „ÚR”, „Örökkévaló” vagy „Isten”.

Az Új világ fordítás Héber Iratok részében a „Jehova” név 6973-szor fordul elő. Ténylegesen a héber szövegben a tetragramma 6828-szor szerepel. Ebbe beletartozik három összetett név (1Mó 22:14; 2Mó 17:15; Bí 6:24), és hat zsoltárfelirat (7., 18. [3-szor], 36., 102. zsoltár). A tetragrammát mind a 6828 helyen a „Jehova” névvel adtuk vissza, kivéve a Bí 19:18-at, ahol az isteni név helyett egyes szám első személyű birtokos névmást olvastak annak idején. (A magyar szövegben egyes szám első személyt jelölő „-m” birtokos személyrag szerepel: „házamba” a „Jehova házába” kifejezés helyett.) Ezenkívül a Septuaginta szövegei alapján visszahelyeztük a tetragrammát az 5Mó 30:16-ba, a 2Sá 15:20-ba és a 2Kr 3:1-be. Az Ézs 34:16-ban és a Za 6:8-ban is visszaállítottuk az isteni nevet, mivel ezekben a versekben a „Jehova” nevet kell olvasni a „száj” és a „szellem” szó előtt az egyes szám első személyű birtokos személyraggal ellátott főnevek („szájam”, „szellemem”) helyett. További 141 helyen állítottuk vissza az isteni nevet, ahol a szóférek változtattak rajta, hogy azt úgy olvassák: ’Adho•nai′ vagy Elo•him′.

Azért, hogy ne lépjük túl a fordítói hatáskörünket és ne bocsátkozzunk szövegmagyarázatba, meggondoltak voltunk abban, hogy a Keresztény Görög Iratokban hol használjuk Isten nevét. Ilyen esetekben mindig körültekintően jártunk el, háttéranyagként használva a Héber Iratokat. Emellett megvizsgáltuk a Keresztény Görög Iratok rendelkezésre álló héber fordításait, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy a fordításunk helytálló ezeken a helyeken.

A héber betűkből álló tetragrammát (יהוה) használták mind a héber szövegben, mind pedig a görög Septuagintában. Így amikor Jézus vagy a tanítványai akár a héber, akár a görög nyelvű Szentírást olvasták, találkoztak az isteni névvel. Amikor Jézus a názáreti zsinagógában felállt, átvette Ézsaiás könyvét, és felolvasta belőle a 61:1, 2-t, amelyben megtalálható a tetragramma, kiejtette az isteni nevet. Ez összhangban volt Jézusnak azzal az elhatározásával, hogy megismertesse Atyjának, Jehovának a nevét, amint ez a hozzá intézett imájából is kitűnik: „Nyilvánvalóvá tettem a nevedet azoknak az embereknek, akiket nekem adtál a világból . . . megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni” (Jn 17:6, 26).

A Keresztény Görög Iratokról készített fordításunkban 237 helyre tettük be az isteni nevet. Mind a 237 esetben, amelyben visszaállítottuk Jehova nevét a főszövegben, számos héber szövegváltozat szolgált alátámasztásul.

A IV. évszázadban Jeromos (Sophronius Eusebius Hieronymus) ezt írta: „MÁTÉ, akit egyúttal LÉVINEK is neveznek, a vámosból lett apostol, aki először héber nyelven állította össze Krisztus evangéliumát Judeában, azok számára, akik a körülmetéltek közül lettek hivőkké” (A kiváló férfiakról. III. fejezet, Ókeresztény írók, III. köt., Ladocsi Gáspár fordításában). Ez az evangélium 11 közvetlen idézetet tartalmaz a Héber Iratokból, ahol a tetragram megtalálható. Semmi okunk sincs azt hinni, hogy Máté nem úgy idézte a részleteket, ahogyan azok le lettek írva abban a héber szövegben, melyből idézett.

A Keresztény Görög Iratok más ihletett írói több száz helyen idéztek a Septuagintából, azaz a Héber Iratok egyik görög fordításából. A Septuaginta korai másolatai sok helyen közvetlenül a görög szövegben tartalmazzák a héber tetragramot. Azzal a magatartással összhangban, amit Jézus tanúsított Atyja neve iránt, Jézus tanítványai nyilván megtartották a nevet ezekben az idézetekben. (Vesd össze: János 17:6, 26.)

A Journal of Biblical Literature című kiadványban George Howard, a Georgiai Egyetem munkatársa ezt írta: „Nem kétséges számunkra, hogy a görögül beszélő zsidók a görög nyelvű írásaikban továbbra is kiírták a יהוה-t. Továbbá igen valószínűtlen, hogy a konzervatív, görögül beszélő, zsidó származású korai keresztények eltértek ettől a szokásuktól. Bár közvetetten valószínűleg az [Isten] és [Úr] szavakat használták, amikor Istenre utaltak, de rendkívül furcsa lett volna, ha a tetragramot elhagyták volna a bibliai szövegből . . . Mivel a tetragram még benne volt a korai egyház Szentírását képező görög nyelvű bibliai iratokban, ésszerű azt hinni, hogy az Úsz. [Újszövetség] írói megtartották a bibliai szövegben a tetragramot, amikor a Szentírásból idéztek . . . Amikor azonban a görög nyelvű Ósz.-ből [Ószövetségből] eltávolították, az Úsz. ósz.-i idézeteiből is eltűnt. A tetragramot tehát valamikor a második század kezdetén szoríthatták ki a szurrogátumok [helyettesítő betoldások] mindkét Szövetségből” (96. évf., 1. sz., 1977. március, 76—7. o.).

Gustav Friedrich Oehler német professzor a név különböző kiejtési változataival foglalkozott, majd erre a következtetésre jutott: „Ettől kezdve a Jehova formát fogom használni, mert e név polgárjogot nyert a szókincsünkben, és nem lehet onnan kiszorítani” (Theologie des Alten Testaments. Második kiadás [Stuttgart, 1882] 143. o.).

Paul Joüon jezsuita tudós kijelentette: „Fordításainkban a (feltételezett) Yahweh forma helyett a Jéhovah alakot használtuk . . . , amely a hagyományos és szokásos francia irodalmi forma” (Grammaire de l’hébreu biblique. [Róma, 1923] 49. o., lábj.).

A legtöbb név bizonyos mértékű változáson megy át, ha lefordítják egy másik nyelvre. Jézus zsidónak született, és nevét héberül talán Jé•sú′a‛-nak ejtették ki, a Keresztény Görög Iratok ihletett írói azonban nem haboztak e név görög I•é•szusz′ formáját használni. A kiejtés a legtöbb nyelvben egy kicsit eltér ettől, mégis bátran használjuk a saját nyelvünkben megszokott formát. Ez más bibliai nevekkel is így van. Hogyan tudnánk akkor megfelelő tisztelettel adózni a legfontosabb név viselőjének? Talán úgy, hogy ha sohasem mondanánk ki vagy írnánk le a nevét, mivel nem ismerjük pontosan annak eredeti kiejtését? Vagy inkább oly módon, hogy használjuk azt, éspedig a nyelvünk szokásos kiejtés- és írásmódján, miközben illendőképpen beszélünk a név tulajdonosáról, és mint az ő imádói, helyes viselkedésünkkel tiszteletet szerzünk neki? Lehet-e meghitt kapcsolatunk valakivel, akinek még a nevét sem tudjuk? Akik Istent névtelennek tekintik, azok szemében ő gyakran nem több személytelen erőnél; nem valóságos személy, akit ismernek és szeretnek, és akinek imában kiönthetik szívüket. Ha egyáltalán imádkoznak hozzá, imáik pusztán szertartásosak, és csupán betanult szövegek formai megismétléséből állnak. Az igaz keresztényeket Jézus Krisztus azzal a feladattal bízta meg, hogy tegyenek tanítványokká minden nemzetből való embereket. Hogyan tudnák a tanításuk során megkülönböztetni az igaz Istent a nemzetek különféle hamis isteneitől? Csakis az ő nevének használatával, amint a Biblia is teszi (Máté 28:19, 20; 1Kor 8:5, 6).

ISTEN NEVE A BIBLIÁBAN

(János 12:28)-->" Atyám, dicsőítsd meg a nevedet!” Hang hallatszott azért az égből: „Meg is dicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.”

Zsoltárok 115:1-->" Ne nekünk, ó, Jehova, ne nekünk,

Hanem nevednek adj dicsőséget"

(Ézsaiás 48:11)-->" Önmagamért, önmagamért cselekszem, hiszen ki hagyná magát megszentségteleníteni? Senki másnak nem adom dicsőségemet."

(Zsoltárok 113:3)-->" Napkeltétől napnyugtáig Dicsérni fogják Jehova nevét."

(Malakiás 1:11)-->" „Napkelettől napnyugatig nagy lesz az én nevem a nemzetek között."

(Ézsaiás 42:8)-->" Én vagyok Jehova. Ez a nevem, és senki másnak nem adom dicsőségemet, sem dicséretemet"

(1Krónikák 16:10)-->" Dicsekedjetek az ő szent nevével, Örüljön a szívük azoknak, akik Jehovát keresik."

(Zsoltárok 99:3)-->" Magasztalják a te nevedet! Nagy és félelmetes, szent az."

(Malakiás 1:14)--> „Átkozott, aki ravaszul cselekszik, amikor van hím állat a nyájában; fogadalmat tesz, és sérültet áldoz Jehovának. Mert nagy Király vagyok én — mondja a seregek Jehovája —, és félelmet keltő lesz nevem a nemzetek között.”

(Lukács 1:49)-->" mert nagy dolgokat tett értem a Hatalmas, és szent az ő neve,"

(Zsoltárok 145:2)->" Egész nap áldalak téged, Dicsérem nevedet időtlen időkig, igen, mindörökké."

(Róma 16:25-26)-->"25 Annak pedig, aki meg tud szilárdítani benneteket az általam hirdetett jó hírrel és a Jézus Krisztus prédikálásával összhangban, azon szent titok kinyilatkoztatása szerint, melyet hosszú-hosszú időkön át hallgatás fedett,26 de amely most nyilvánvalóvá tétetett, és a prófétai írások révén az összes nemzet között ismertté vált az örök Isten parancsával összhangban, hogy elősegítse a hitből fakadó engedelmességet: 27 őneki, az egyedül bölcs Istennek dicsőség legyen Jézus Krisztus által örökké! Ámen."

(Róma 15:9)-->" és hogy a nemzetek az irgalmasságáért dicsőítsék az Istent. Mint ahogy meg van írva: „Ezért foglak nyíltan megvallani a nemzetek között, és nevednek zengek éneket.”

2Móz 3:15: „Isten . . . elmondta Mózesnek: »Így szólj Izrael fiaihoz: ,Jehova, a ti ősatyáitok Istene . . . küldött hozzátok.’ Ez az én nevem időtlen időkig, és erről fognak emlékezni rám nemzedékről nemzedékre.«”

Ézs 12:4: „ Adjatok hálát Jehovának! Hívjátok segítségül a nevét. Ismertessétek meg cselekedeteit a népek között. Emlegessétek, hogy felmagasztaltatott a neve.”

Ez 38:17, 23: „Így szól a legfőbb Úr, Jehova: . . . »Fölmagasztalom és megszentelem magamat, és megismertetem magamat sok nemzet szeme láttára; és megtudják, hogy én vagyok Jehova.«”

Mal 3:16: „a Jehovát félők beszélgettek egymással, mindegyik a maga társával; Jehova pedig figyelt és hallgatta őket. És emlékkönyvet kezdtek írni őelőtte azokról, akik félik Jehovát, és azokról, akik gondolnak az ő nevére.”

Ján 17:26: Atyjához intézett imájában Jézus ezt mondta: „megismertettem velük [a követőivel] a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, én pedig ővelük egységben.”

Csel 15:14: „Simeon részletezte, hogyan fordította először az Isten a figyelmét a nemzetekre, hogy népet szerezzen közülük a nevének.”

„És mondta Isten még Mózesnek: Így szólj Izraél fiaihoz: az Örökkévaló [héberben: יהוה = JHVH = Jehova], őseitek Istene . . ., küldött engem hozzátok; ez nevem örökké és ez hirem nemzedékről nemzedékre” (2Mózes 3:15).

„S íme Bóáz jött Bét-Léchemből és mondta az aratóknak: Az Örökkévaló [יהוה] veletek! Mondták neki: Áldjon meg az Örökkévaló [יהוה]!” (Ruth 2:4).

„Adjatok hálát az Örökkévalónak [יהוה], hirdessétek nevét, tudassátok a népek között cselekedeteit, emlegessétek, hogy magasztos a neve” (Ésaiás 12:4,; Zsoltárok 105:1). A „hirdessétek nevét” (héberben: קראו בשמו) kifejezés úgy is fordítható, hogy „hívjátok őt az ő nevén”. (Vö. The New English Bible.) Ugyanez a héber nyelvtani szerkezet található a Mózes első könyve 12:8-ban: „[Ábrám] szólította az Örökkévaló nevét.”

„Bizony akkor megváltoztatom a népeket tisztult ajkuakká; hogy mindnyájan szólítsák az Örökkévaló [יהוה] nevét, szolgálva őt vállvetve” (Sofóniás 3:9).

„Öntsd ki hevedet a népekre, melyek téged nem ismernek, s a királyságokra, melyek nevedet nem szólítják” (Zsoltárok 79:6). (Máté 6:9)-->" Ti tehát így imádkozzatok: »Égi Atyánk, szenteltessék meg a neved."

János 4:20-26-->" 21 Jézus ezt mondta neki: „Hidd el nekem, asszony: eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, és nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. 22 Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert a megmentés a zsidók közül támad. 23 Mindamellett eljön az óra, és az most van, amikor az igaz imádók szellemmel és igazsággal fogják imádni az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres, hogy imádják őt. 24 Az Isten Szellem, és akik őt imádják, azoknak szellemmel és igazsággal kell imádniuk.” 25 Az asszony ezt mondta neki: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Amikor az megérkezik, mindent nyíltan kijelent nekünk.” 26 Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”"

ISTEN NEVE A TALMUDBAN

„Meghagyták, hogy csak férfi üdvözölje barátait a Név említésével” (Berakhot 9:5).

„Így szólott [a Főpap az Engesztelés Napján]: Ó JHVH, Néped, Izrael Háza gonoszságot művelt, vétkezett, bűnt követett el Előtted. Könyörgök Hozzád a JHVH Névvel . . . És amikor az Udvarban a papok és a nép meghallották a dicsőséges és nagy tekintélyű nevet szabadon kiejteni a Főpap szájából szentségben és tisztaságban, letérdeltek és megalázták magukat arcra borulván, és kijelentették: Áldott legyen a Te dicsőséges, uralkodói Neved örökkön–örökké!” (Jóma 6:2).

„A Szentélyben kiejtették a leírt Nevet; azon kívül azonban egy helyettesítő Nevet használtak” (Szóta 7:6).

„A Főpap eleinte hangosan hirdette ki a Nevet; amikor azonban megsokasodtak a léha emberek, csak halk hangon hirdette azt ki” (Jeruzsálemi Talmúd, Jóma 40d).

„[Az eljövendő világból kirekesztettek között van az,] aki kiejti a Nevet, annak betűi szerint” (Szanhedrin 10:1).

„Aki nyíltan kiejti a Nevet: főbenjáró bűnt követ el” (Peszikta 148a).

A Biblia egyik kiemelkedő vonása — amely a hagyomány következtében majdnem elveszett — az Istenhez, égi Atyánkhoz fűződő, és a legszemélyesebb kifejezésekkel folytatott kapcsolat kialakítását teszi lehetővé az Ő nevén történő megszólítása által. Ki az a személy, akinek, ha van egy nagyon kedves és szeretett barátja, nem hajlandó annak nevét használni, sőt még csak említeni sem, ha megkérdezik tőle? Csak egy ellenséget szoktak olyan megvetendőnek tekinteni, hogy a nevének említésére sem méltatják. Az ókori Izrael és az ő Istenük között fennálló különleges kapcsolatot — amelynek köszönhetően név szerint ismerhették őt — gyönyörűen fejezi ki az ókori zsoltáros: „Mert én rajtam csüng, tehát megszabadítom, megótalmazom, mert ismeri nevemet” (Zsoltárok 91:14).

Amikor Isten Mózessel beszélt, és kifejtette előtte, hogy őt fogja felhasználni Izrael nemzetének az egyiptomi fogságból történő kivezetésére, Mózes feltett egy logikus kérdést: „Ime, eljövök Izraél fiaihoz és mondom nekik: őseitek Istene küldött engem hozzátok, és ők azt mondják nekem: mi a neve? — mit mondjak nekik?” Isten ezt felelte: „Így szólj Izraél fiaihoz: az Örökkévaló [héberben: יהוה = JHVH = Jah-ve, vagy a XIII. századtól kezdve Jehova], őseitek Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene küldött engem hozzátok; ez nevem örökké és ez hirem [emlékezetem, Károli] nemzedékről nemzedékre” (2Mózes 3:13, 15).

Ez a név teljes mértékben érthető annak, aki beszéli a héber nyelvet. A szó a héber הוה, h•v•h alapgyökből származik, amely azt jelenti: „válni [valamivé]”. A név azonban a héber nyelvtan szerinti hif•‛il′-ben, a műveltető alakban van. Az alapjelentése ennélfogva nem Isten örökkévaló létére utal, hanem arra, hogy ő dolgok létrejöttének, vagy események bekövetkezésének valóra váltója. Ez különösen és páratlan módon igaz a szándékaira való tekintettel. Amikor az állt szándékában, hogy kiszabadítsa nemzetét az egyiptomi fogságból, akkor valóra váltotta, hogy ez bekövetkezzen. Semmilyen hatalom nem állhat az ő kinyilvánított akaratának az útjába. Jehova az az Isten, aki valóra váltja szándékai beteljesedését. Ilyenformán önmagára nézve azt váltja valóra, hogy ő az ígéreteinek Beteljesítőjévé váljon. Ez igaz volt arra a szándékára is, hogy kiszabadítja népét a babiloni fogságból. És ugyanez igaz arra a szándékára nézve, hogy paradicsomi állapotokat teremt ezen a földön. Az ő valódi neve ad értelmet ezen ígéreteknek, és garanciát a megvalósulásukhoz (Ésaiás 41:21–24; 43:10–13; 46:9, 10).

No, de a Tízparancsolat nem tiltja-e meg Isten nevének kiejtését? Egyáltalán nem! Bár sokan értelmezték így a harmadik parancsolatot, figyeld meg az Encyclopaedia Judaica magyarázatát: „A JHVH név kiejtésének kerülését . . . a Harmadik Parancsolat (2Mózes 20:7; 5Mózes 5:11) félreértése okozta, amely azt mondja: ’Fel ne vedd JHVH-nak, a te Istenednek nevét hiába!’ Ez a parancsolat azonban valójában azt jelenti: ’Ne esküdj hamisan JHVH-nak, a te Istenednek nevével!’ ”5 Jegyezd meg, hogy a szöveg nem Isten nevének ’felvevését’ vagy kiejtését tiltja meg! Azonban még a „hiába” történő felvevésről is figyeld meg, hogy mit állapít meg a Koehler és Baumgartner-féle héber lexikon arról a héber kifejezésről, amelyből a „hiába” szót (héberül: lás•sáv′’) fordították: „egy nevet indokolatlanul megnevezni . . . visszaélni egy névvel”!6 Ez a parancs tehát nem Isten nevének a használatát, hanem az azzal való visszaélést tiltja meg.

Mit mondjunk azonban arra az érvre, mely szerint Isten neve „túl szent ahhoz, hogy kiejthető lehessen”? Nos, ha Isten túl szentnek tekintené a nevét ahhoz, hogy az emberek kiejtsék, nem az lenne legelőször is az ésszerű, ha fel sem tárja azt előttük? A héber szövegben Isten neve valójában 6828-szor fordul elő a יהוה (JHVH vagy YHWH) formában, amelyre általában a tetragramma elnevezéssel utalnak (ez szó szerint azt jelenti: ’négy betűből álló’). A ami arra mutat: ő azt akarja, hogy az emberek ismerjék és használják a nevét. Éles ellentétben azzal, hogy korlátozza nevének használatát a tiszteletlenség elkerülése végett, Isten ismételten buzdítást ad, sőt meg is parancsolja népének, hogy használják és ismertessék a nevét. Ennek a megcselekvése bizonyította a hozzá fűződő szoros kapcsolatukat és az iránta érzett szeretetüket (Zsoltárok 91:14). Ésaiás próféta világosan megmutta, hogy mi Isten akarata ebben kérdésben, amikor kijelentette: „Adjatok hálát az Örökkévalónak [héberben: יהוה = JHVH = Jehova], hirdessétek nevét, tudassátok a népek között cselekedeteit, emlegessétek, hogy magasztos a neve” (Ésaiás 12:4; lásd még Mikeás 4:5; Malakiás 3:16; Zsoltárok 79:6; 105:1; Példabeszédek 18:10).

Ha Jehova nem akarná, hogy az emberek kiejtsék a nevét, akkor ezt nyíltan megtilthatta volna. A Biblia azonban sehol sem tiltja az Ő nevének illő használatát vagy kiejtését. A bibliai idők hűséges emberei szabadon használták a nevét (1Mózes 12:8; Ruth 2:4; 4:11, 14). A valóságban Isten többször is elítélte azokat, akik elfeledtetik népével az Ő nevét (Jeremiás 23:26, 27; Zsoltárok 44:21, 22).

Hogyan vált hát e tilalom a zsidó gondolkodás részévé annak ellenére, hogy a Bibliának egyértelműen nem képezi részét ez a tanítás? Dr. A. Cohen rabbi az Everyman’s Talmud című könyv szerzőjének magyarázatai rámutatnak arra, hogy egy több évszázados időszak alatt a hagyomány egyre nagyobb teret nyert. Dr. Cohen megállapítja: „Úgy tűnik, hogy a bibliai időkben nem volt semmiféle fenntartás [Isten nevének] a mindennapi beszédben történő használatával szemben. A személynevek Jah vagy Jáhu toldalékai, amelyek még a babiloni fogság után is használatosak voltak a zsidók között, azt jelzik, hogy nem tiltották a négybetűs Név használatát. A rabbinikus időszak korai szakaszában azonban a Név kiejtése a templomi szolgálatra korlátozódott.” Ezen időszak további fejleményeire utalva megjegyzi: „A JHVH Név helyett az Adonáj (Uram) szót ejtették ki a zsinagógai szolgálatban; volt egy hagyomány azonban, hogy az eredeti kiejtést a Tudósok átadták tanítványaiknak bizonyos időszakonként — hétévenként egyszer vagy kétszer (Kiddusin 71a). Egy idő után azonban még ez a gyakorlat is megszűnt, és többé már nem lehetett biztosan tudni a Név kiejtési módját.”7 Ez lett az „emberi parancs” eredménye (Ésaiás 29:13; 5Mózes 4:2 ).