Róma püspöke volt-e Péter apostol?

Kedves kaunn,

van egy darab idézet, amely utalhat arra, hogy Péter Rómában volt, mégpedig első levelének befejező mondatainál:

"Köszöntelek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt. (Pt, 5, 3)

Itt lehet vitatkozni, mert egyaránt jelentett Babilon Jeruzsálemet (a Jelenések könyvei Babilon), de a pogány, kegyetlen Rómát is.

Másrészt Pétert - a hagyomány szerint - fejjel lefelé keresztrefeszítették Rómában Nero idején, amiképpen a János evangélium befejező része írja:

"E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent." (Jn 21, 19)

Bizony, az apostolok központja Brooklynban volt, muhaha.

Viccet félretéve, azt kérdezed, hogy van-e arra bizonyíték, hogy Péter csakugyan Rómában élt és halt meg? Nos, erre számos bizonyíték van s ezek alapján ma már a komoly protestáns történészek is kénytelenek meghajolni e történeti tény előtt. Maga Szent Péter apostol első levelének végén (5, 13) világosan céloz arra, hogy ezt a levelet Rómából ("Babilonból") írja, vagyis az akkori pogányság központjából. Világosan tanúskodik Szent Péter római időzéséről Római Kelemen († 97), Antióchiai Ignác († 107), Korinthusi Dénes († 170 körül), Irenaeus († 202) s mások. Soha az ősegyház írói közt erre nézve kétség nem merült fel s ma már minden komoly protestáns történész is elismeri azt.

További néhány ókori forrás itt: [link]

Az antikatolikus ideológia persze azt állítja, hogy „a keresztyénség első századaiban nem volt szó sehol sem római egyházi hierarchiáról”. Nem volt szó? Szinte azt mondhatnám, hogy minden második, ebből a korból származó műben szó van erről. A középkorban nem szóltak ilyen arányban a pápaságról az egyházi írásművek.

Kr. u. I. századból 3 keresztény műről tudunk: Római Szent Kelemen levele (Kr. u. 96); a Didakhé (Kr. u. 90); és Hermász Pásztora (Kr. u. 90). Ezekből kettőben szó van a pápai tekintélyről.

Hermász Pásztorában ez áll:

„[Hermász] két könyvecskét fogsz majd megírni, az egyiket elküldöd Kelemennek [Róma püspöke], a másikat pedig Grapténak. Kelemen a városon kívülre fogja azt eljuttatni, neki az a megbízatása…” (8,3)

Itt Római Szent Kelemenről van szó, aki Hermász írását a városon kívülre juttatja, mert mint írja: „neki az a megbízatása”. Mi ez a megbízatás? Mit jelent az, hogy „városon kívülre juttatás”? Ez a kifejezés a bírói döntést jelenti, mert a bírósági ügyeket a városkapun kívül vitatták meg. Tehát Kelemen, mint római püspök, döntött Hermász írásáról, pontosabban az abban foglaltakról, hogy parancsba adja-e őket, mondhatnánk, hogy kihirdeti-e őket. Ez a pápa egyik feladata.

Aztán Római Szent Kelemen leveléről már írtam, ha jól emlékszem. Képtelenség lenne pápai primátusi hatalom nélkül az, hogy egy római egyházfi beleszóljon, méghozzá nem is akárhogyan fenyegetőzve, illetve a Szentlélekre hivatkozva, egy több száz kilométerre lévő, másik provinciabeli egyház belső ügyeibe. A te értelmezésed szerint ez olyan lenne, mintha pl. a hódmezővásárhelyi református pásztor írna egy levelet a damaszkuszi református gyülekezetnek, hogy ne merészeljenek új pásztort választani, mert különben megbánják, és nem kis veszélynek teszik ki magukat, ha nem lesznek engedelmesek. Ezek után a damaszkuszi gyülekezet a hódmezővásárhelyi pásztor levelét több száz éven keresztül felolvassák az úrvacsora közben, sőt, a következő Damaszkuszba író hódmezővásárhelyi pásztorét is (vö. Euszebiosz: Egyháztörténet 4,23,9.11.. – Korintusi Dionüsziosz: „Ma megünnepeltük tehát az Úr szent napját, melynek folyamán felolvastuk leveleteket [ti. Szótér pápáét]; mindig meg fogjuk őrizni, hogy [az egyházban] felolvasva emlékeztessen bennünket, amint az első levél is, amit [Római Szent] Kelemen írt nekünk.”).

A Kr. u. II. századból sincs túl sok keresztény dokumentumunk, ám ezek közül is több helyen szerepel Róma elsősége, és kivételes szerepe.

Antióchiai Szent Ignác Kr. u. 110-ben írta leveleit több egyházi gyülekezetnek. A rómaiakhoz is írt, amely levélnek a bevezetőjében (amely a leghosszabb az összes közül) a római egyházat többek között a „szeretet vezetőjének” nevezi, pontosabban a görögben így van: „mely elnököl a szeretetben”, méghozzá hímnemben „elnököl”, amellyel magára a püspökre kell utaljon, hiszen az „egyház” szó nőnemű. Szent Ignácnál a „szeretet” (agapé) az Egyházat jelenti (pl.: "Üdvözöl titeket az efezusiak és szmírnaiak szeretete." (Trall. 12,1); "Köszönt titeket a troaszi testvérek szeretete" (Szmirn. 12,1)). Azaz a „szeretet vezetője” az Egyház vezetője. Ez további utalások is megerősítik; ezt írja:

„Imáitokban emlékezzetek meg a Szíriában levő egyházról, melynek pásztora helyettem Isten! Egyedül Jézus Krisztus ügyel rá és a ti szeretetetek.” (9,1)

Azaz a római egyház Jézus Krisztus mellett ügyel Szíria egyházára. Itt is ugyancsak az van, mint Kelemen levelénél: egy másik provinciabeli egyház felett őrködik a római egyház. Ez már két konkrét utalás a római joghatóságra Szent Ignáctól.

Ezenkívül Ignác úgy nevezi a római egyházat, mint aki „másokat tanít”, illetve akinek „tanítványai” vannak. (3,1)

Korintusi Dionüsziosz úgy beszél Szótér pápáról (Kr. u. 166-175), mint aki a különböző egyházakból és városokból Rómába érkező testvéreket úgy támogatja és vigasztalja „mint gyermekeit a gyengéden szerető atya”. (Euszebiosz: Egyháztörténet 4,23,9.)

Erre a bevett szokásra utal Szent Cyprianus is 59. levelében (Kr. u. 252), miszerint még a szakadárok és eretnekek is Rómába mentek (persze hiábavalóan), hogy jóváhagyja tanításukat, és emellett „fő egyháznak” és a papi egység vonatkozási pontjának nevezi Rómában lévő péteri széket:

„Van merszük [ti. az eretnekek] elhajózni Péter székéhez és a fő egyházhoz, ahonnan a papi egység keletkezett, és a szakadároktól és istentelenektől leveleket hozni és nem gondolnak arra, hogy a rómaiak, akiknek az apostoli hit hirdetése adott tekintélyt, a hűtlenekhez nem közelíthetnek?” (14.)

S bár amikor egy esetben Róma döntése Cyprianust érintette hátrányosan, mivel eretnekséget vallott a keresztséget illetően (ti., hogy az eretnekek keresztsége érvénytelen, és meg kell ismételni), és emiatt leváltásával fenyegette meg István pápa Cyprianust, a „bajnok” nemtetszését nyilvánította ki e döntés jogosságát illetően, ám úgy, hogy csak Róma teljes körű joghatóságát fogadta kétkedve, de nem magát a primátusát. Mindenesetre bebizonyosodott Cyprianus téves tanítása, illetve pár évvel ezelőtt saját maga fordult még Cornélius pápához (aki jó viszonyban volt Cyprianussal), hogy tegyen rendet két egymással civakodó, hispániai püspök között. Tehát a pápa joghatósági beavatkozását kérte. De ismét hangsúlyoznám, hogy ez a vita (amely mindkettőjük vértanúsága miatt nem dőlt el) nem érintette a pápai primátust, hiszen azt mindig is vallotta Cyprianus:

„Őrá építette az egyházat, neki parancsolta meg először nyája legeltetését [Jn 21,17], és noha az összes apostolnak ugyanolyan hatalmat adott, mégis egy tanítói széket alapított, és tekintélyével az egy egység egy alapját és eredetét határozta meg. A többi [apostol] is az volt, ami Péter, de az elsőséget Péter kapta, és így mutatkozik meg az egy egyház, és az egy szék. Pásztorok mindannyian, de egy nyáj van, amelyet az összes apostol közös egyetértéssel legeltet. Aki ezt a Péter-egységet nem tartja, az hogyan gondolhatja, hogy megtartja a hitet? Aki elhagyta Péter székét, amelyre alapozódott az egyház, az hiheti magáról, hogy az egyházban van?” (A katolikus Egyház egységéről 4-5. (Kr. u. 251-256)

De térjünk vissza a II. századba!

Szent Ireneusz az Eretnekségek ellen írt művében (Kr. u. 180) kifejezetten állítja Róma primátusát, mint az egész Egyháznak alapját és a keresztény tanítás biztos forrását.

„De mivel nagyon hosszú lenne ebben a kis könyvben valamennyi egyháznak utódlásait felsorolni, itt csak a legnagyobb, a legrégibb és mindenki előtt ismert egyháznak, annak, amit a két dicsőséges apostol Péter és Pál Rómában alapított és szervezett, az apostoloktól átvett hagyományát s a püspökök sorozata révén egészen napjainkig hirdetett hitét ismertetjük s ezzel minden tévtanítót megszégyenítünk. … Ezzel az egyházzal, nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen, amelyben [ti. a római egyházban] a világ összes egyházának vezetői által mindenkor meg van őrizve az apostoli hagyomány.” (3,3,2.3.)

Ennél konkrétabban nem is lehet kifejezni Róma primátusát.

Aztán még a II. században történt Viktor pápa figyelemreméltó esete is. Amikor egyre több vitára adott okot két különböző hagyomány az Egyházban, ti. hogy mikor ünnepeljék a Húsvétot: niszán hó 14.-én, mint amikor a zsidók (ezt tartották pl. a kis-ázsiai egyházak), vagy pedig az ezt a napot követő vasárnapon (ami pedig Nyugaton volt elfogadott), Viktor pápa úgy döntött, hogy egységesíti a Húsvét időpontját az egész Egyházban a vasárnapi napra. Ezt egy Római zsinaton hirdette ki, és amikor ezt Kis-Ázsiában nem akarták elfogadni, akkor Viktor megszakította velük a kapcsolatot, és kiközösítéssel fenyegette meg őket. Több püspök (köztük Ireneusz) is közbenjárt a kis-ázsiai püspökök miatt Viktornál, de érdekes módon egy sem azt mondta, hogy ehhez nincs joga a pápának, hanem mind baráti hangon kérlelték, hogy a szeretetre, a kis-ázsiaiak ősi hagyománytartására, illetve Viktor elődjeinek toleranciájára való tekintettel, ne tegye meg a súlyos lépést, ne közösítse ki a kis-ázsiaiakat. Hogy mi lett konkrétan a vita vége, azt nem tudjuk, de Euszébiosz azt írja, hogy a III. század közepére már általános volt a Húsvét vasárnapi ünneplése az egész Egyházban, beleértve Kis-Ázsiát is, és csak Blastus néhány követőjével (loc. cit., B, xx), illetve az egyébként kiközösített gnosztikus eretnek, Florinus helyezkedett szembe Róma álláspontjával.

A katolikus elfogultsággal nem éppen vádolható A. Harnack a következőket írja ehhez az egyháztörténeti jelenethez:

„Hogyan mert volna I. Viktor kiadni egy ilyen rendeletet – bár igaz, ahhoz nem volt hatalma a rendeletnek, hogy minden egyes alkalommal végrehajtsák* - hacsak nem volt elfogadott és a hívek gondolkodásába belegyökerezett tény, hogy a római Egyháznak megvan a különleges joga, miszerint ő határozza meg a hit lényeges kérdéseiben a közös egység feltételeit. Miként fordulhatott Viktor ilyen rendelkezéssel az egymástól független egyházakhoz, hacsak – mint Róma püspöke –nem rendelkezett már akkor annak elismerésével, hogy ő az Egyház egységének őrzésével különleges módon megbízott személy?” (History of Dogma, II. 155-156. o.)

* Azt itt megjegyezném, hogy a XIX-XX sz.-ban sem fogadta el mindenki a pápai döntést (pl. az ókatolikusok, Lefebvre), de ezzel csak önmagukat szakították ki az Egyház katolikus egységéből, és ez nem bizonyíték a pápai primátus ellen.

Mindezek után nem értem, hogy hogyan lehet olyant állítani, hogy nincs szó az első századokban Róma primátusáról, hierarchiájáról. Sokkal inkább azt kell mondani, hogy egy-két ókori keresztény szerző kivételével mindenkinél megjelenítődik ez, és a kereszténység első két századában mindenki tisztában volt ezzel a tekintélyi renddel, még az eretnekek is.

Ergó Szent Péter igenis mint római püspök halt meg: ebben ma komoly történészek között nincs többé vita. A törvényes római püspök Szent Péter apostol törvényes utódja s így különleges joghatóságának is örököse. Mert hiszen Krisztus Urunk, ahogy az Egyházat magát s az ő egész művét nemcsak néhány évre vagy évtizedre szánta, hanem mindenkorra: "a világ végezetéig", ahogy ő maga mondja, úgy annak alkotmányát is, vagyis a központi egyházkormányzatot, Péter főapostoli tisztjét, mindenkorra alapította. Nem Szent Péter hagyta tehát utódaira a pápai hatalmat, hanem maga Jézus rendelkezett így, amikor Szent Pétert Egyházának fővezetésével bízta meg s mint magát az Egyházat s annak lényeges kormányzati rendszerét, úgy ezt a fővezetői tisztséget is örök életűnek rendelte.

Az egész ókori keresztény hagyomány egységesen vallja, hogy Péter Rómában járt, ott megalapította az egyházat, majd késõbb ott is halt meg. Ehhez nézd át ezeket az ókeresztény idézeteket (amelyekhez még további idézeteket lehetne adni): [link]

Ha ugyanazok a keresztények, akik összeállították tévedhetetlenül pl. az Újszövetség kánonját, akkor szerinted itt meg tévedtek? Mindegyikük?

Péter sírját megtalálták Rómában, pedig vatikáni ásatásokat igen komoly szakemberek végezték (jórészt ráadásul nem is katolikusok), és ma már az egész világon – szaktudományos területeken is – tudomásul vették, hogy a Szent Péter Bazilika alatt Péter apostol sírja van.

Két, tudományos körökben is elismert könyvet tudok ajánlani (angolul mindkettõ olvasható a neten):

* [link] John Evangelist Walsh: The Bones of St. Peter, Doubleday & Co., 1982.

* [link] Margherita Guarducci: THE TOMB OF ST. PETER, Hawthorn Books, 1960.

Róma primátusát kezdetektõl elismerte az egész Egyház. Vegyél csak elõ egy térképet, és kövesd végig:

Római Szent Kelemen pápa szigorú hangon feddi meg a korinthusiakat, akik késõbb a levelet a liturgiákon olvassák fel. (Kr. u. 96)

Korintusi Dionüsziosz is tud Róma elsõségérõl. (Kr. u. 171)

Antióchiai Szent Ignác elismeri Róma elsõségét. (Kr. u. 110)

Szent Ireneusz Lyonban elismeri és védelmezi Róma elsõségét. (Kr. u. 180)

Viktor pápa kiközösíti a kis-ázsiai egyházakat, mert nem követték a római hagyományt. Késõbb, mivel elfogadják Róma tanítását, visszahelyezi õket az Egyházba. (Kr. u. 195)

Az alexandriai Órigenész, Dionüsziosz és Szent Cirill egyértelmûen elismeri Róma primátusi jogát. (Kr. u. 210; 240 ill. 430)

Karthágói Tertullianus és Szent Ciprián hisz a pápa primátusában (Kr. u. 200 ill. 252)

A szerdikai (Bulgária) zsinat egyértelmûen hitet tesz Róma elsõsége mellett. (Kr. u. 343)

Milevei (Numídia) Optatus hisz a pápai primátusban (Kr. u. 367)

Alexandriai Szent Cirill Róma püspökét tartja egész világ szent fõpapjának az Efezusi Zsinaton (Kr. u. 431)

Stb.

Késõbb kezdték el megvonni egyesek ezt a jogot Rómától, amelyben nagy szerepet játszott a császári politika is. Ám Róma (és általánosságban az egész Egyház) mindig is kiállt õsi joga mellett, és megvédte azt. Az természetes, hogy bizonyos dolgokban – fõként különbözõ egyházjogi kérdésekben – történt változás, ahogy pl. a Szentírás újszövetségi kánonját illetõen is történt változás, vagy a bûnbánati fegyelem dolgában is, illetve magának a püspöknek a feladatkörében is. Ám ezek a változások a primátusság alapján maradtak, és csak részletkérdésekre vonatkoztak. Az egyház belsõ és külsõ jogi struktúrái, formái megváltoztathatók, azok a mindenkori helyzethez és korhoz igazíthatók. De a megváltoztathatatlan lényeg már az apostoli korban kifejezõdött és érvényre jutott mindenütt. Miként Newman írta: "a magban az egész késõbbi fa jelen van, de a kettõ mégsem teljesen azonos."

Szent Péter gyakorolta az egyházi joghatósági főségét: az evangelisták fölsorolásaiban mindig első helyen szerepel az apostolok között, sokszor csak maga van megnevezve, a többi pedig gyüjtő-névvel egybefoglalva: Péter és a vele valók, Péter és a tizenegy, Péter és az apostolok. Péter ennek az elsőségnek tudatában intézkedik az ifjú egyházban: rendelkezik Mátyás meg választásáról, pünkösdkor ő prédikál és ő védi meg apostol-társait, a főtanács előtt ő szól, Ananiás és Szafira esetében ő ítél, Szamariába Jánossal ő megy, az apostolok jeruzsálemi zsinatján ő mondja ki a döntő szót, az Egyházba ő veszi föl az első pogányokat. Figyelemreméltó dolog, hogy a három régi és igazi patriarchátus (Antiochia, Róma és Márk közvetítésével Alexandria) tőle származtatja magát.

Nehézségek. 1. Szent Péter a leveleiben nem említi a főségét. — De apostolnak mondja magát; s az ott elég volt; a hivatalos cím különben is sokkal későbbi idők terméke.

2. A jeruzsálemi község Pétert és Jánost «küldte» Szamariába;(Csel 8,14) Péter igazolta magát a jeruzsálemi hitközség előtt,hogy Cornelius századost fölvette az Egyházba. Az effélék azonban csak azt bizonyítják, hogy Péter fősége dacára is testvér maradt testvérek között, aki főpásztori hivatását igazán pásztori okossággal és az Úr Krisztus szellemében való szerénységgel gyakorolta. Hogy Pétert a többiek küldték, nem nyom: küldés és küldés között nagy különbség van: a királyt is küldheti a tanácsadója diplomáciai látogatásra, az orvosa fürdőre, anélkül hogy ebből a küldők felsőbbségére lehetne következtetni.

Szent Pál magát egyenlőnek tartja Péterrel: «Az evangélium rám bizatott a körülmetéletleneknél, valamint Péterre a körülmetélteknél». Antiochiában szemtől-szembe ellenállott neki. — Azonban a) az apostolság tekintetében az apostolok csakugyan egyenlők voltak; Péter csak a főségben válik ki fölöttük. S azért az Egyház régóta mondhatta, hogy Szent Péter és Pál az Egyház fejei (sohasem Pál egymagában, mint Péter igen sokszor!): Princeps clave Petrus, primus quoque dogmate (az igehirdetésben mint aki egymaga többet fáradozott az evangéliumban, mint a többiek együtt) Paulus. De nem egyenlők a kormányzói méltóságban, mint bőven kitűnik az előzőkből, b) Pál antiochiai ellen állása nem Péter egyházfői intézkedésének szólt, hanem lelkipásztori magatartásának. De ha Pál szükségesnek tartotta Péter ellensúlyozására ezt a merész lépést, és szükségét érezte, hogy mint szokatlan merészséget igazolja a hívek előtt, megint csak arról tesz burkolt bizonyságot, hogy Péternek különösen nagy tekintélye volt a hívek előtt. Különben nem szabad felejteni, hogy a még fcjledező Egyházban maga a főség is a keletkezés, fejlődés nyomait viseli. Továbbá az ősegyház még sokkal közelebb volt Jézus Krisztus korához, még sokkal élénkebben élt a hivők lelkében a láthatatlan főnek, Jézus Krisztusnak emléke és jelenléte, semhogy természetszerűen némileg háttérbe nem szorult volna a látható főnek szerepe és gyakorlati jelentőssége.

Lássuk az Őrtorony Társulat (amely lényegében pápa jogokat vindikál magának, noha alighanem Brooklynról valamivel kevesebbszer esik szó a Bibliában, mint Rómáról) ezzel kapcsolatos szövegét és annak cáfolatát, még mielőtt Őrtorony-bálványozó barátocskáink tennék meg. Természetesen ők csak ezt tudnák bemásolni, hiszen a felekezetük pipogya teológusai csak ezzel a sovány szöveggel tudnak szolgálni.

"Figyeld meg a szövegkörnyezetben [13., 20. vers], hogy a gondolatmenet középpontjában az áll, hogy ki Jézus." - Nem csak Jézusról volt szó, hiszen itt egy párbeszéd zajlik le, és először Péter szól Jézushoz:

Te a Krisztus vagy = az élő Isten Fia (16,16)

... majd Jézus válaszként Péterhez szól:

Te Péter vagy = akire az Egyház épül (16,18)

Az előzményben Jézus felteszi tanítványainak a kérdést: Kinek tartják őt az emberek? A válaszban először a tanítványok az általános véleményeket adják meg: Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamilyen próféta. Péter azonban kimondja a helyes választ: Jézus a Krisztus. Fel kell figyelnünk arra, hogy itt lényegében nem Jézus Isten-voltáról beszél Péter, hanem Jézus hivatását adja meg: ő a Krisztus, azaz a Felkent, a Megváltó. Ez nem Jézus személyneve, az majd csak a későbbikben válik azzá (is). Ez a Fiú megtestesüléséhez tartozó szerepköre, egy lényegében evilági feladat hivatala, tisztsége, címe, amelyben viszont magával az élő Istennel van közvetlen kapcsolatban, hiszen Krisztus az Ő Fia, Krisztus a mindenkori alap az Istennel való kapcsolatban.

Válaszul Jézus a választ megadóhoz, Péterhez fordul, hogy most ő adjon kinyilatkoztatást ( "én is mondom...") Péterről. Úgy, ahogy Péter megadta a választ Jézus hivatalára, úgy adja meg Jézus is a választ Simon hivatalára: Péter, azaz Szikla vagy. Amelynek kapcsolata az Egyházhoz a mindenkori alap.

Mindkét esetben egy emberi valóság van egy misztikumhoz, egy Istenhez és az üdvtörténethez kapcsolódó hivatallal, ranggal, címmel, tisztséggel összekapcsolva. Jézus, az embernek fia a Krisztus, míg Simon, Jónásnak fia Péter. Mindkét tagmondat (Te Krisztus vagy... / Te Péter vagy...) teljesen egyenértékű, és párhuzamos egymással, azaz, ha azt mondjuk, hogy itt nem Péter személyére épül az egyház, akkor Krisztus személyétől is (logikailag) el kellene vitatni, hogy ő az élő Isten Fia.

"Kit tekintett ’sziklának’ vagy ’szegletkőnek’ Péter apostol és Pál apostol?" - Ezek sem karcolnak ide, hiszen a katolikus tanítás szerint isKrisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen (Ef 2,20); másodlagosan és tőle való állandó függésben; éppúgy mint az a tény, hogy Krisztus az igaz világosság, nem akadály arra, hogy alkalomadtán apostolait is annak ne nevezze (Mt 5,14).

Számos igehely nevezi Istent sziklának (pl. 2Sám 22,2-3.32.47; 23,3; Zsolt 18,2.31.46; 19,4; 28,1; 42,9; 62,2.6-7; 89,26; 94,22; 144,1-2.). Néhány nemkatolikus keresztény ezekre a helyekre is hivatkozni szokott, és azt állítják, hogy azért nem lehet Péter az a szikla, amelyet Jézus a Mt 16,18-ban említ, mert a szikla név Istennek van fenntartva. Ez az érv egyrészt nem veszi figyelembe a mondat tiszta és világos jelentését, másrészt azt állítja, hogy egy köznapi jelzőnek, vagy titulusnak csak egy alanya lehet, ti. hogy a szikla metafora csak Istenre vonatkozhat. Ez természetesen nem igaz, még akkor sem, ha a jelző általában Istenre vonatkozik. Pl. Izaiás Ábrahámot is sziklának nevezi (Iz 51,1-2); aztán az 1Kor 3,11 Jézust nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban – szintén Pál – azt írja, hogy ez az alap az apostolok és a próféták (vö. Jel 21,14); a Jn 10,11skk; Zsid 13,20; 1Pét 2,25 szerint az Egyház pásztora egyértelműen Jézus Krisztus, viszont az ApCsel 20,28-ban és az Ef 4,11-ben az Egyház vezetőit nevezik pásztoroknak; ugyancsak Jézus Krisztus a „világ világossága” a Jn 8,12 és 9,15 szerint, de Máténál Jézus azt mondja, hogy az Ő követőinek kell lenniük a „világ világosságának” (Mt 5,14).

Ezek a versek megmutatják, hogy az Istenre vonatkoztatott bibliai metaforákat más-más személyre, hivatalra is lehet alkalmazni, és a sugalmazott írók szavainak is lehetnek különféle jelentései. Azaz Pétert is lehet sziklának nevezni. Természetesen abban az értelemben, hogy az Egyház sziklája elsődlegesen az Isten Fia (vö. DH 774.: III. Ince, Az "Apostolicae Sedis primatus" levél a konstantinápolyi pátriárkának.), de ez nem jelenti azt, hogy Isten ezt a megkülönböztető jelzőt nem adományozhatja annak, akinek akarja (Vö. Torinói Szent Maximus, 63. homília: „Péter, akinek Krisztus szabadon adományozott egy részt az ő nevéből, azaz miként Krisztus a szikla, ahogy Pál Apostol tanította, úgy Péter is sziklává lett téve, mikor az Úr ezt mondta: ’Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat’.”), ez esetben – másodikként és másodlagosan – Péternek és utódainak, hogy ezáltal elősegítse Egyházában az egységet, ami annak záloga, hogy a pokol erői ne diadalmaskodhassanak rajta.

További, de a fenti állítás alapján álló érvként szokott elhangzani protestáns, illetve keleti ortodox részről, hogy Krisztus önmagára utal az „erre” szóval, azaz Simont Péterré teszi, de az alap, amelyre épül az Egyház Jézus Krisztus maga. Ehhez olvassuk el Marvin Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először vetette el a meggyökeresedett protestáns nézetet, s vallotta meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló.

„A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó maga Krisztus, erőltetett és mesterséges. A szó nyilvánvalóan utal Péterre. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap, a fő szegletkő, az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket ugyanakkor Krisztusra is alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek (1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata is a korai egyházhoz... Lásd: ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18.”

"Mit hitt Ágoston (Augustinus Aurelius), akit a katolikus egyház szentnek tekint?" - Teljesen mindegy, hiszen egy egyházatya nem tévedhetetlen, sem nem alapoz meg dogmát. Az itteni Őrtornyos érvelés sem egyedülálló, noha azt is látom benne, hogy nem érdemi érvnek szánta, hanem csak afféle beszólásnak, hogy "na látod, hogy még a ti szentjeitek is ezt mondják?". Már a régi protestáns értelmezők a Szentírás szavainak e határozott és világos értelmével szemben hivatkoztak a szentatyákra, kik ezt a helyet úgy értelmezik, hogy Jézus Krisztus az ő Egyházát a hitre alapítja, amelyet Péter itt megvall, vagy magára Krisztusra, kit itt Istennek vall. Ámde az atyák ezzel az értelmezéssel nem akarják kizárni Szent Péter joghatósági főségét. Azután pedig Péter hitét nem az Egyház valós fönntartó alapjának tekintik, hanem a fői méltóság kiérdemlő okának. Ha pedig egyik-másik szentatya olykor nem beszél a kívánatos jogi szabatossággal, ez a határozatlanság nem esik latba a Szentírásnak égészen világos beszédével szemben. A 4. századi atyák e tétova beszédének magyarázata egyrészt az az igyekezetük, hogy az ariánusokkal szemben élesen kidomborítsák Krisztus istenségének és föltétlen egyeduralmának alapdogmáját; másrészt befolyásolja őket az Egyház mivoltáról vallott fölfogásuk, mely az Egyházat főként mennyei bölcsességet közvetítő és halhatatlanságra szentelő karizmás isteni küldöttnek nézi, és emellett elhanyagolja jogi szervezetének kidomborítását (a középkorban és különösen a 16. századi újítókkal szemben többnyire fordítva történt). De nagy tévedés volna azt gondolni, hogy az atyák a kérdéses helyet kizárólag vagy csak főként is Szent Péter hitére vagy Krisztusra értelmezték. Már Tertullianus azt kérdi: «Rejtve maradhatott-e valami is Péter előtt, ki az épülő Egyház szikla-alapjának van mondva, és az Egyház kulcsait kapta?» Origenes utal arra, hogy «mikor Péter a nyáj legeltetésének legfőbb hatalmai kapja és mint kőszálra reája épül az Egyház, semmi más követelmény nincs vele szemben, mint a szeretet vallomása».

"Feljebbvalónak tekintette-e Pétert a többi apostol? Luk 22:24–26, Kat.: „versengés támadt [az apostolok között], hogy melyikük nagyobb. Erre ezt mondta nekik: »A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen.«” (Ha Péter lett volna a „szikla”, vajon kérdéses lett volna, hogy „melyikük nagyobb”?)" - Semmi nehézség nincs a szövegben, két ok miatt sem. Egyrészről itt, az utolsó vacsora után, még nem kapta meg Péter a primátusi hatalmat. A Mt 16,16-19-ben Jézus még csak megígérte neki (végig jövő időben beszél), és bár számtalanszor tanújelét adta kiválasztottságának, a primátusi hatalmat Jézus konkrétan csak a feltámadása után adta meg Kéfásnak, amikor megbízta juhai vezetésével (Jn 21,15-17). Tehát az apostolok ekkor még akár veszekedhettek is arról, hogy ki lesz közöttük a (tekintélyileg) nagyobb. Ez persze nem volt szép tőlük (Jézus meg is fedte őket azért, mert versengtek), de ez az értetlenséget az evangéliumokban több helyen is bemutatják. Az apostolok hite és erkölcsi nagyságuk csak a feltámadás és a Szentlélek eljövetele után vált valósággá és teljessé.

Másrészről a „nagyobb” szón érthetünk pusztán erkölcsi nagyságot is, ahogy azt a Lk 9,46-ban és a Mk 9,34-ben is érteni kell. Azaz, hogy ki tartozik mindjobban Jézushoz, ki lesz a nagyobb a mennyben, és nem tekintélyi, autoratív nagyságról van szó. Ez a kétféle „nagyság” két különböző dolog, és csak ritkán esik egybe a kettő. Ezért róhatta meg Szent Pál Pétert a gyarló viselkedéséért, és ezért szidhatta meg pl. Sienai Szent Katalin XI. Gergely pápát ugyancsak gyarlóságaiért.

És ha már ezt az evangéliumi részt hoztad elő, akkor olvassad el Jézus szavait is, hogy mit is mondott minderre a versengésre:

„A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék. Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért adom át nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem átadta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,25-32)

Tehát Krisztus szavai szerint is van legnagyobb az apostolok között („A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna”), és van elöljáró az apostolok között (a görög szerint „hegemón”: vezető, kormányzó, helytartó) („az elöljáró pedig mintha szolga volna”). Azonban Krisztus azt akarja, hogy ők is krisztusi módon viselkedjenek: szolgáljanak. Annak ellenére, hogy a pápa egyik címe az „Isten szolgáinak szolgája” (Servus Servorum Dei), ez a katolikus pápaság történelmében néha sikerült, néha nem (de ezzel a protestáns vezetők is így vannak). Persze sokan a pápaságban kizárólag a hatalmat nézik, hogy „bármit megtehet”, hogy „ő egy uralkodó”. De azt elfelejtik, hogy pápa nem csak ül a trónján, és hátradőlve élvezi pápaságát és hatalmát, hanem egy csaknem 24 órás szolgálatot végez: egy több mint 1 milliárd hívőből álló közösséget vezet, gondja van az összes püspökségre, az összes országra, szerzetesrendre, és emellett ott vannak a más vallásúak, a nemzetállamok ügyei, megannyi hatalmas problémák, stb. Ez nem szórakozás, hanem kereszt, amit ráadásul abban a tudatban kell végeznie, hogy minden lélekről számot kell adnia az Úr Jézus Krisztus előtt (vö. Zsid 13,17).

Természetesen ezt a feladatot nem egyedül végzi. Jézus is azt mondja a további szövegben - és persze másutt is - , hogy az országot az apostoloknak adta át, akik trónon ülve ítélkeznek Izrael felett. Az apostolok rendje (a katolikus hit szerint ez a püspöki rendbe öröklődött) is mennyei hatalommal köthet és oldhat a földön (Mt 18,18), és vezetik a rájuk bízott nyájat (1Pét 5,2; ApCsel 20,28). De van közöttük is elöljáró (lásd fenn), aki megkapta Jézus kulcsát (Mt 16,19; a kulcs birtoklása főhatalmat jelent a zsidóknál), és aki megerősíti testvéreit a Sátán támadásakor, és akit Jézus meg is nevez a fenti szövegben: Simon, azaz Péter. Ezt az apostolok (püspökök) közötti elöljárót a történelem folyamán pápának („atyácskának”) nevezték el, ő Róma püspöke, akivel „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen” (Szent Ireneusz: Az eretnekségek ellen 3,3,3.).

Lukács az utolsó vacsora keretébe illeszti Jézus Péternek szóló ígéretét. A tanítványok néhány órával Jézus letartóztatása elôtt még mindig azon torzsalkodnak, hogy ki a legnagyobb közöttük. Jézus nem tagadja, hogy van vezetô közöttük, de arra biztat, hogy az kövesse az Ô példáját, nem a földi uralkodókét, akik a mások feletti basáskodásban lelnek örömet. A legnagyobb az apostolok között legyen mindenkinél kisebb és vezetô szerepét szolgálatnál: fogja fel (24-27). Ezek után Jézus Simonhoz fordul, és felhívja a figyelmet a közelgô krízisre: a Sátán meg akarja rostálni az apostolokat, mint a búzát. Hogy a Sátán támadása ellen megvédje tanítványait, Jézus különös módon Simonért imádkozik, hogy hite meg ne fogyatkozzék, hanem megtérése után megerôsítse testvéreit (a hitben). A krízis, a Sátán támadásának ideje elsôsorban a Jézust érô megaláztatás, szenvedés és halál napjaira, de a lukácsi látószögbôl az Egyház történetének egész idejére vonatkozik. Mint Máténál, itt is Péter az, aki hitével az egész kezdôdô egyházat, elsôsorban apostoltestvéreit megerôsíti; nem a saját erejébôl, hanem Jézus imádsága révén,[Máténál Péter hitét az Atya kinyilatkoztatásának köszönheti, Lukácsnál Jézus imádságának. Persze az Atya Máténál is mindent Fián keresztül nyilatkoztat ki (11,27).] és nemcsak közvetlenül a feltámadás után. Megerôsítô szerepe addig tart, amíg az eszkatológikus krízis kísértései. Bár Lukács nem mondja kifejezetten, de föltételezhetjük, hogy szerinte is a történelem végéig.

"Szüksége van-e Jézus Krisztusnak, a gyülekezet fejének utódra, ha még életben van?" - Ezzel a logikával az Őrtoronynak miért van szüksége vezetőségre, ha Krisztus a fő? Ehh, ez otvar logika. Ezt talán egy "szabadkersztény" elsüthetné, de az pont nem, amely felekezet legalább annyira centralizált, mint a katolikus Egyház.

Szia!

Szeretném a kérdést egy másik aspektusból is megmutatni, mint amit eddig itt olvashattunk. A Biblia az "egyház" fogalom alatt Isten mindenkori hívő népét, illetve gyülekezetét, s nem a ma általánosan ismert intézményesített egyházszervezeteket érti. Jézus idején az egyházat - értsd gyülekezetet - mindössze a tanítványok kicsiny csoportja alkotta, majd ez a kicsiny csoport egészült ki Pünkösdkor – Péter Apostol bizonyságtétele, és a Szentlélek életadó befolyása következtében - mintegy háromezer hívő lélekkel. Elgondolkodtató lehet, hogy a Biblia szerint ők már valamennyien egyháztagok voltak, holott nem is rendelkeztek semmilyen mai értelembe vett intézményesített szervezeti kerettel és dogma rendszerrel. Ha visszamennénk az apostoli korba nem láthatnánk ott egyetlen keresztény templomot, kolostort, hittudományi akadémiát, teológiai könyvtárat, de reverendába öltözött papot és díszes stólájú püspököt sem.

Mégis létezett az egyház, melyet nem a klerikusok vagy ha úgy tetszik a papok és teológusok rendje képezett a laikusok élén, hanem a kihívott hívők közössége alkotott, és melyet krisztus a sajátjának ismert el. E "láthatatlan" egyház mind a mai napig létezik és fennállása végig kísérte a kereszténység kétezer éves történetét.

Ez az egyház minden korszakban munkálkodott és szolgálta Urát, de nem egy hierarchikus felépítésű szervezet megbízása, hanem a Szentlélek képesítése által. Napjainkban rengeteg államilag elismert vagy el nem ismert, történelmi nagy egyháznak, kis egyháznak vagy éppenséggel szektának minősített vallási közösség létezik egymás mellett egy időben. Nemcsak ezen közösségek, egyházak száma óriási, de a társadalomban betöltött szerepüket, elismertségüket, státuszukat feltérképező, és az azt bemutató irodalmi paletta is rendkívül széles.

Egy dolgot viszont soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Lehet egy egyház államilag bármennyire is elismert és dotált, vagy a közvélemény előtt megbecsült és népszerű, lehet akármilyen régi, szilárd történelmi hagyományokon nyugvó valamint világszéles hierarchikus intézményrendszerrel rendelkező szervezet, attól még korántsem biztos, hogy megáll az ige talaján. Krisztus egyházának ismertetőjele nem annak földi hatalmában, kiépítettségében, anyagi gazdagságában, valamint papjainak és teológusainak magasrendű tudásában rejlik, hanem abban, hogy tagjai "megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét" (Lásd. Jel. 14:12). Mivel pedig olyan egyházat, melynek minden egyes tagja elmondhatná magáról, hogy e rövidnek tűnő, de rendkívül magas szintű erkölcsiséget megkívánó - Isten által támasztott – követelménynek megfelel, sajnos sehol sem találhatunk, így magától értetődő, hogy nincs egyedül üdvözítő (látható, illetve szervezett) egyház a Földön.

A keresztény egyház legrégibb megjelenési formája a jeruzsálemi vagy más néven ősgyülekezet, illetve ősegyház. Az egyház kezdettől fogva tudatában volt annak, hogy összetartozik Izraellel, és hogy a názáreti Jézus fellépésében és követőiben Isten korábbi cselekedetei folytatódnak. A legelső időkben Krisztus követői a zsidóságtól még koránt sem szakadtak el zsidókeresztények voltak, látogatták a templomot, a zsinagógákat, és komolyan reménykedtek abban, hogy hamarosan tanúi lehetnek az egész nemzet megtérésének. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, mintha az őskeresztények vallási élete a zsidóvallás egyszerű folytatása, vagy továbbfejlesztése lett volna. Az első keresztények bár részt vettek a zsidók templomi és zsinagógai istentiszteletein és megtartották a mózesi törvényt, tudatában voltak annak, hogy egészen önálló közösséget képeznek amit Ecclesiának, Egyháznak, vagyis Kihivottak Közösségének neveztek. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv betekintést nyújt számunkra az első jeruzsálemi közösség életébe. A tanítványok rendszeresen összegyűltek az oktatásra, a kenyér megtörésére, az agapéra és dicsőitő imára. A jeruzsálemi és a többi szétszórt gyülekezet közvetlenül a szentlélek vezetésére bízta magát és valamilyen mértékben minden hivő keresztény részesült a Szentlélek valamely ajándékában.

Az ősegyház szervezetének kialakulása is lassan, fokozatosan történt. Az első gyülekezetek ugyanis teljesen önálló alakulatok voltak, melyekben még szinte minden spontán történt, s ahogyan azt említettük nem rendelkeztek kidolgozott egyházi törvényekkel, dogmatikával. Mindazonáltal a gyülekezeteket valamilyen módon mégis meg kellett szervezni, hiszen a hívők közössége feladatul kapta Urától, hogy hirdesse az evangéliumot, s úgy funkcionáljon, mint Krisztus-test, melyben mindenkinek megvan a saját helye, valamint feladatköre. Ezáltal minden egyes hivő érezhette, hogy szükség van rá, s feladatának végzése közben lelkileg maga épült. A közösség csak úgy tudott hatékony missziómunkát végezni, hogy tevékenységét szervezetté tette, s az egyes feladatok elvégzését tisztviselőkre bízta. Vagyis már az első század folyamán kialakultak bizonyos egyházi tisztségek. Jelentős különbség azonban a későbbi korok választott tisztségviselőivel szemben, hogy a választás itt még a Szentlélek vezetésének figyelembevételével történt, s nem a vagyon, vagy a személyes befolyás alapján.

Az apostolok, mint szolgák rangban egyenlők voltak, mindazonáltal három apostol: Péter, János és Jakab lelki tekintélyeknek számítottak a gyülekezetekben. A jeruzsálemi gyülekezet lelki vezetője pedig egyértelműen Jakab volt! Pál apostol kezdettől fogva mindenütt előljárókat állított a gyülekezetek élére. Feladatuk volt gondoskodni a gyülekező helyről és felügyeltek az összejövetelek rendejére. Őket nevezték presbitereknek -véneknek - illetve episzkóposzoknak - felvigyázóknak, püspököknek is - de idővel a két megnevezés már két teljesen különböző tisztséget jelentett. A második század elején már kialakult az a gyakorlat, hogy a püspökök a gyülekezetek gazdasági-pénzügyi életét irányítják, illetve felügyelik, míg a lelki vezetést a presbiterek látják el. János apostol – mint Jézus közvetlen tanítványa leveleiben szintén presbiternek nevezte magát. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy Péter apostol nem lehetett róma püspöke, legfeljebb presbitere...

Nero idejében Róma városának jelentős részét elpusztította egy kilenc napig tartó tűzvész. Tacitus római történetíró feljegyzéseiből tudjuk, hogy a császár, akit a nép megvádolt a gyújtogatással a keresztényekre fogta rá a történteket, mintegy a feszültség levezetésére, és a gyanú elterelésére. Vagyis még itt sem beszélhetünk célzatos keresztény üldözésről. Minden esetre tudomásunk van arról, hogy a nép bosszú, és ugyanakkor szórakozás vágyának kielégítésére sok keresztényt vetettek a vadállatok elé és ekkor halt mártírhalált Péter és Pál apostol is. Ekkor a kereszténység központja még Jeruzsálem volt!

Az apostoli korszak keresztényei – az apostolok figyelmeztetése ellenére is – még erősen hittek abban, hogy Jézus második dicsőséges eljövetele a küszöbön áll, s életüket is a szerint szervezték. Az apostolok nemzedékének kihalása után azonban lassan kialakult az egyházban az a meggyőződés, hogy Jézus visszajövetele esetleg nem is fog olyan hamar bekövetkezni, mint ahogyan azt az első század hivői gondolták. E gondolkodásmód megváltozásának következtében az egyház már a második századtól kezdődően fokozatosan egy hosszabb földi tartózkodásra rendezkedett be. A kezdeti lelkesedés lanyhulása és az üldözések erősödése megadták e tendencia alapjait.

Amit az apostoli nemzedék még határozottan elutasított volna, azt a negyedik század hitben meggyengült kereszténysége már elfogadta, és ezáltal a sátáni csapdába esett. Krisztus szeretete helyett a világ szeretete lett a döntő, és az egyház ekkor már a Rómával való azonosulást, sőt a vele való fúziót is vállalta, csakhogy érvényesíteni tudja spirituális tekintélyét. Ez vezetett oda, hogy a középkorban ama tekintélyt már fegyveres úton is kiharcolta magának, hiszen "a Rómaiak politikai és katonai egyeduralmát az új vallás szellemi egyeduralma váltja fel, és a hit expanziója előtt … korlátlan lehetőségek állnak ... Róma lett Krisztus egyházának központja, mint ahogyan már Caesar birodalmát e városból irányították." (Oscar Haleczki: The Millenium of Europe).

A constantinusi fordulat negatív vonásait és annak az egyházra gyakorolt káros hatását ma már a mértékadó katolikus egyháztörténészek is elismerik. "Az államilag támogatott, majd a század végén államvallássá lett egyház részesült a hatalomból, s ezzel a hatalommal való visszaélésnek, az erőszak igénybevételének kísértése is állandóvá lett az egyház életében. A fordulat okozta másik veszély, hogy a császár az egyház felett korlátlanul uralkodó császár-pápa lett, aki ... bármikor beavatkozhatott, és igen gyakran be is avatkozott az egyház életébe... negatív irányba ható tényező volt, hogy sokan igazi hit nélkül, érdekből lettek keresztényekké, mert az egyházhoz, mint államilag támogatott, majd uralkodó valláshoz tartozás társadalmi és gazdasági előnyökkel járt. A gyakran érdekből történt megtérések következtében a régebbi szigorú fegyelem meggyengült és pogány, illetve világias szellem hatolt be az egyházba."

(Szántó Konrád: A katolikus egyház története)

Üdv. Péter

Lényegében a mondandóddal egyetértek, kedves Péter, de az egyház fogalmát nagyon elhomályosítottad szerintem. A Bibliában sokkal konkrétabban is benne van, sőt te is elismerted, hogy az első századi keresztények élete igazából nem valamiféle őskáoszhoz hasonlított, hanem nagyszerűen megszervezett(!) egyházi közösség volt.

"Mivel pedig olyan egyházat, melynek minden egyes tagja elmondhatná magáról, hogy e rövidnek tűnő, de rendkívül magas szintű erkölcsiséget megkívánó - Isten által támasztott – követelménynek megfelel, sajnos sehol sem találhatunk, így magától értetődő, hogy nincs egyedül üdvözítő (látható, illetve szervezett) egyház a Földön."

Ezzel viszont nem értek egyet. Pont az előzőekből adódóan, az első századi keresztények a legjobb példa erre! Vajon Jézus, aki nagyon sok mindenben kritizálta a korának vallásait, minden más felekezetből is "üdvözülőkről" beszélt? Vagy létfontosságú volt megismerni az újonnan alakult keresztény egyház krisztusi tanait és azokhoz ragaszkodni nem elhajolva erre és arra?

Vajon Jézus és az apostolok is elvetették a gondolatot, hogy csak egyetlen szervezett egyház lehet "igaz egyház"?

Hol olvashatunk arról felvilágosítást, hogy azért mert az első századi keresztény egyház is csak tökéletlen és esendő emberekből állt, ezért gyakorlatilag nem nevezhető egyedül igaz egyháznak? Van ilyen leírás a Bibliában, vagy nincs? Esetleg az ellenkezője benne van? Vagyis az, hogy Isten tökéletlen és bűnös emberek által éri el a szándékát, kik a ma rendelkezésre álló krisztusi igazságot tanítják, valamint egyetlen összetartó és egységes szervezetbe tömörülnek szerte a lakott földön?

Vajon melyik verzió van a Bibliában?