A Pál apostol Korintusiakhoz írt első levelének a 15-ik részében a 29-ik verset hogyan kell értelmezni?

Mit jelent a halottakért való megkeresztelkedés?

Az égi feltámadásról írva Pál apostol egy fölöttébb érdekfeszítő részletet közölt. A Károli-fordításban ezt olvassuk: „Különben mit cselekesznek azok, a kik a halottakért keresztelkednek meg, ha halottak teljességgel nem támadnak fel? Miért is keresztelkednek meg a halottakért?” Az Újfordítású revideált Biblia pedig így adja vissza ezt a részt: „Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?” (1Korintusz 15:29).

Vajon Pál arra utal itt, hogy élő emberek megkeresztelkednek olyanokért, akik kereszteletlenül haltak meg? Ezekből és néhány más bibliafordításból úgy tűnik, igen. De ha közelebbről szemügyre vesszük a Szentírást, valamint a Pál által eredetileg leírt görög szöveget, más következtetésre jutunk. Pál arra gondolt, hogy a felkent keresztények olyan életútra keresztelkednek meg, vagyis merítkeznek alá, amely halálig tartó feddhetetlenséget jelent, ahogy Krisztus esetében is történt. Ezután őhozzá hasonlóan feltámadnak szellemi életre.

A Szentírás megerősíti ezt a magyarázatot. Pál a rómaiaknak címzett levelében ezt írta: „nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, a halálába keresztelkedtünk meg?” (Róma 6:3). A filippieknek írt levelében pedig úgy beszélt önmagáról, mint aki részes Krisztus ’szenvedéseiben, alávetve magát az övéhez hasonló halálnak, hogy lássa, vajon eljuthat-e valamiképpen a halottak közül való koraibb feltámadásra’ (Filippi 3:10, 11). Pál rámutatott, hogy Krisztus felkent követőinek az élete magában foglalja, hogy a próbák alatt megőrzik feddhetetlenségüket, naponként szembenéznek a halállal, s végül feddhetetlenségben halnak meg, utána pedig feltámadnak az égben.

Érdemes megjegyezni, hogy ezek és más olyan írásszövegek, melyek közvetlenül említik a halált megkeresztelkedett személyekkel kapcsolatban, nem halottakra utalnak, hanem élőkre, akik már megkeresztelkedtek. Pál ezt is mondta felkent keresztény hittársainak: „eltemettek titeket vele az ő keresztségében, és a vele való kapcsolat által fel is támadtatok együtt az Isten munkálkodásába vetett hitetek révén, aki feltámasztotta őt a halottak közül” (Kolosszé 2:12).

A görög hü·per′ elöljárószó, melyet különböző fordítások az „-ért” raggal adnak vissza az 1Korintusz 15:29-ben, azt is jelentheti, hogy ’valaminek a céljából’. Ezért A Szentírás új világ fordítása más bibliaversekkel összhangban helyesen így adja vissza ezt a verset: „mit tesznek majd azok, akik abból a célból keresztelkednek meg, hogy halottak legyenek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, ők miért is keresztelkednek meg abból a célból, hogy ilyenek legyenek?”

Ezen vers különféleképen értelmeztetik. A nyelvszokással és összefüggéssel leginkább megegyező, ha e szót „megkeresztelkednek“ képletesen e helyett vesszük „szenvednek,“ mint azt Krisztus is vette (Luk. 12,50.), mert egészen erre vezérel a következő vers, hol Pál saját nevében kérdi: miért veszélyeztesse magát, szenvedjen ő is tulajdon és mások üdvéért, ha nincs föltámadás a halálból, nincs folytonos tartandósága a testnek és léleknek (Carthus. Justin. Tirin. Bellarmin.)? E felfogás szerint, jelen vers az első keresztények azon hitét fejezi ki, hogy a megholtakon a bűnbánat cselekvényei által segíteni lehet. Mások (Tertull. Anzelm. Calmet) szerint, némely tévhitűek, kik a feltámadást tagadták, keresztség nélkül elhunyt barátaik javára magokat megkereszteltették, hogy ennek eredményében azok részesűljenek. Pál, a nélkül, hogy ezen szokásukat helyeslené, ebből egy bizonyítékot merít ellenök a feltámadás mellett, megmutatván nekik, hogy ez a keresztség szükségképen a lélek halhatatlanságát, s így a test föltámadását is föltételezi, mivel e kettőt egymástól nem lehet elválasztani. Ismét mások (Morus Sándor, Scholz) szerint, itt a többes szám „a holtakért“ egyes helyett veendő „a halottért, t. i. Krisztusért,“ mint Máté 27,44. úgy hogy értelme ez lenne: Mily balgatagúl cselekedtek azok, kik egy meghalt Krisztus religiojának hiveiűl vallották magokat. Ezen értelmezés szerint, Pál minden keresztényekről szólott volna, holott pedig világosan csak nehányan forogtak elméjében. Ha mindnyájokról akart volna szólani, s a halottak alatt Krisztust érteni, akkor másképen fejezte volna ki magát. Ez értelmezés az összefüggéssel is ellenkezik, mert a következő versekben világosan mások javára szolgáló, saját szenvedéseiről beszél. Mivel ezeket az „is“ szócska által az előbbi verssel is kapcsolatba hozza, úgy látszik ott is a halottakért való szenvedésekről és töredelmi cselekvényekről van szó.

Úgy látszik, egyes korintusiak megkeresztelkedtek pogány halottaikért, hogy ezeknek is részük lehessen Krisztus országában. Szt Pál, anélkül, hogy ezt a banosá szokást helyeselné, ezti s érvül használja a feltámadás tagadóival szemben.

Úgy látszik, az ősegyházban volt olyan szokás, hogy a saját keresztségük alkalmával a holtak "nevében", "őértük is" járultak a keresztséghez. Az vezette őket, hogy még segítségükre lehetnek vele. Az apostol csak említi a szokást, se nem ajánlja, se nem tiltja. Később a szokás meg is szűnt.

15,29-34 Pál támadja a korintusiak tudatlanságát. Miután Pál bemutatja a korintusi hipotézis képtelenségét és szembeállítja a saját meggyőződésének nyilvánvaló érvényességével, ad hominem érvekhez folyamodik. Azzal kezdi, hogy felteszi a kérdést, mi az alapja néhány korintusi gyakorlatnak, ha Krisztus nem támadt fel. És azzal fejezi be ezt a fejezetet, hogy kérve kéri őket, térjenek vissza a józanészhez, s a szemükbe mondja, mennyire tudatlanok.

Ha a halottak nem támadnak fel, akkor a Korintusban olyannyira népszerű szokásnak, hogy a keresztségben egy halott nevét veszik fel, semmi értelme sincsen. Pál a saját életéből hoz fel példákat. Folytonos veszélynek teszi ki magát, állandóan szembenéz a halállal. Ugyan miféle bölcsességgel magyarázható, hogy oly készségesen farkasszemet nézett "Efezus vadállataival", amivel nyilván az ott uralkodó erősen ellenséges magatartásra utal (vö.: 16,8; ApCsel 18,19-21; 19,1-12).

Ha a halál az utolsó szó, akkor az egyedüli bölcsesség azé az igazságtalané marad, aki ezt prédikálja: "Együnk, igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk!" (1Kor 15,32; vö.: Bölcs 2,6-9). E mottó a reménytelenek önző, erkölcstelen és céltalan létét foglalja össze. Pál már célzott arra, hogy a korintusiak egyfajta filozófiai zsákutcába jutottak. Ennek az érvelésnek az a valódi csalétke, hogy azok, akik oly buzgalommal vetik magukat a bölcsességre, valójában nem ismerik Istent. Mivel nem hisznek a feltámadásban, maguk is a hitetlenek közé számítanak, akiket megvetnek.

Who are baptized for the dead. He still brings other proofs of the resurrection. This is a hard place, and the words are differently expounded. 1. Several late interpreters understand a metaphorical baptism, and that to be baptized for the dead, is to undertake self-denials, mortifications, and works of penance, in hopes of a happy resurrection; and this exposition agrees with what follows, of being exposed to dangers every hour, of dying daily, &c. But if this had been the apostle's meaning, he would rather have said, Who baptize themselves. Besides, this exposition is not so much as mentioned in any of the ancient interpreters. 2. Some think that St. Paul tells the Corinthians that they ought not to question the resurrection of the dead, who had a custom among them, if any one died without baptism, to baptize another that was living for him; and this they did, fancying that such a baptism would be profitable to the dead person, in order to a happy resurrection. Tertullian mentions this custom in one or two places, and also St. Chrysostom on this place. But it does not seem probable that St. Paul would bring any argument of the resurrection from a custom which he himself could not approve, nor was ever approved in the Church. 3. St. Chrysostom and the Greek interpreters, who generally follow him, expound these words, who are baptized for the dead, as if it were the same as to say, who receive baptism with hopes that they themselves, and all the dead, will rise again; and therefore make a profession, when they are baptized, that they believe the resurrection. So that St. Paul here brings this proof among others, that they who have been made Christians, and continue Christians, cannot call in question the resurrection, which they professed to believe in their creed at their baptism, the creed being always repeated before they were baptized. 4. Others, by being baptized for the dead, understand those who begged and called for baptism when they were in danger of death, and would by no means go out of this world without being baptized, hoping thereby to have a happy resurrection of their bodies; so that to be baptized for the dead is the same as on the account of the state of the dead, which they were entering into. See St. Epiphanius, hær. viii. p. 114. Edit Petavii. Some think the apostle here alludes to a ceremony then in use: but others, more probably, to the prayers and penitential labours performed by the primitive Christians for the souls of the faithful departed: or to the baptism of afflictions and sufferings undergone for sinners spiritually dead.