Csak összezavarodott, vagy egyedül maradok a babával? Szerintetek adjak még esélyt a páromnak?

Nagyon sajnálom a helyzeted, ez nagyon szomorú :(

Nem nagyon tudsz mást tenni, mint leülni vele és szépen megbeszélni hogy akkor most mit is érez? Hiszen ő is akarta, ha tervezett baba volt és a gyermekvállalás nem olyan dolog aminél csak úgy meggondolhatja magát az ember, ha már úton van...sajnos elég gyerekesen viselkedik a párod, mert írhatnám azt hogy jaj biztos megrémítette a felelősség meg ilyesmi, na de már 31 évesen ehhez idős kicsit hogy féljen a felelősségtől...

Beszélj vele hogy fáj neked és hogy mondja el őszintén mit érez, talán sikerül kicsit kibeszélnie magából a rossz gondolatokat a babavárásotokkal kapcsolatban és juttok valamire.

Drukkolok Neked,

25 hetes kismama

Szerintem legyél vele türelmes. Sok férfi megriad a felelősség miatt, amikor "élessé válik" a dolog. Főleg azért is, mert neki nincs olyan kapcsolata a babával, mint Neked, aki a pocakodban érzed, és a hormonjaid is besegítenek...

A kérdéseiddel lehet, hogy még nagyobb nyomást gyakorolsz rá, és ettől besokkolt.

Persze ez csak egy tipp, mert ugye nem ismerjük egymást...

Ha erről van szó, akkor bejöhet, ha most nem hozakodsz elő a bab témával (bármennyire is nehezedre esik).

Próbálj rá figyelni. Főzd a kedvenc ételeit, beszélgess vele (kérdezd meg, mi volt a munkahelyén), próbáld meg elcsábítani, és fejezd ki minden módon, hogy milyen fontos neked. Lehet, hogy attól is megijedt, hogy a baba "kiszorítja majd a pozíciójából".

Legjobbakat!

Előző vagyok, látom, nagyjából egyetértünk :)

az én párom is 31 éves, és igenis felelősségteljes ember, jobbat nem is kívánhatnék, de bizony ő is vacilált sokat, de szerencsére, nem a picink megfoganása után hanem előtt, szóval a kora nem zár ki semmit.

Nem változott meg nagyon a kapcsolatotok mostanában? Szex? Sokat beszélsz neki a terhességről és a babáról? Csak ezzel foglalkoztok vagy szántok időt a párodra is? Eljártok ide-oda? Dolgozol vagy otthon vagy?

Félre ne érts, nem vádaskodás, csak agyalok, hogy mitől változhatott így meg!

Mindenképpen adj egy kis időt a Párodnak, én is ezt tudom tanácsolni.

Leírom a mi helyzetünket. Párom 32, én 31 éves vagyok. Másfél éve ismerjük egymást, egyikünk sem volt még házas, gyermek sincs egyik oldalon sem. Tavaly nyáron döntöttünk: komoly a kapcsolatunk, nem vagyunk már tizenévesek, jöhet a baba. Ehhez tudni kell, hogy nem éltünk együtt sosem, kb heti 2-3 napot töltünk együtt, mert Párom vidéki és nem akar hozzám a városba beköltözni. Én meg városi vagyok s nem akarok falura költözni. A távolság nem sok, 20 km, de mégsem élünk együtt.

Rögtön a 2.hónapban sikerült a baba, megfogant. Én nagyon boldog voltam, hiszen mindketten erre vártunk. De a Párom kicsit bepánikolt :( Örült Ő is, de nem volt az öröme felhőtlen. Nagyon megkínlódtam azt az időszakot. Közöltem vele, az Ő családjával és az én családommal is a 10. héten, hogy én egyedül nem vállalok babát. Vagy közösen, vagy sehogy.

Közben a lelkem ordított a fájdalomtól, semmit nem értettem, mi miért történik, miért nem örül a Párom is annyira, mint én. Döntöttünk a Párommal: megtartjuk a babát. Nem költöztünk össze, de akkor bennem valami eltört :( Mondván: ez így nem család, ebből nem lesz semmi.

Teltek a hetek. A Páromat rábeszéltem, hogy jöjjön el velem a havi orvosi vizsgálatokra. Jöjjön mindig a védőnőhöz is. Együtt kezdtük el nézegetni a babaruhákat, kiságyat, mindent. Persze semmit nem erőltettem, de azért beszéltem Neki a babáról. Mondtam hogy na most mozdult meg először, s hogy milyen édes szerelem-baba lesz. És a 20. hét körül éreztem azt újra, hogy mostanra a Párom is hozzászokott a baba gondolatához. Tehát Nála eltelt 2,5 hónap addigra, amire felfogta, hogy apa lesz, és hogy az milyen nagy csoda, mekkora boldogság.

Azóta is jön velem mindenhova. Külön áttörés volt a 4D UH, ahol először látta a picit a monitoron.

Megvettünk mindent, a Párom újra kedves és odaadó, magától simogatja a pocakomat, Ő választja ki a neveket, és felújítja a házát hátha mégis kiköltözök Hozzá, hogy egy család legyünk. Ja, és most vagyok 31 hetes terhes.

Mindezt azért írtam le, mert az én Párom is először megijedt. Talán félnek a férfiak a felelősségtől, vagy hirtelen nem tudják elképzelni a közös család gondolatát. Szerintem legyél vele türelmes, bár tudom nagyon nehéz :( Én sokat sírtam az elején, hogy mások kézenfogva mászkálnak a párjukkal, meg hogy milyen boldogok...akkor mi miért nem? És rájöttem, hogy csak idő kérdése.

Bízom benne, hogy Nálatok is jóra fordul a helyzet. Én csak azt tudom tanácsolni, ami nálunk bevált: türelem. És mondd neki hogy kísérjen el vizsgálatokra, mert az Számodra megnyugtató. És mondd el Neki, hogy minden rendbe fog jönni, Te is és a baba is nagyon szeretitek Őt. Én hiszem, hogy Ő is szeret Téged, csak megijedt. Adj neki egy kis időt. Nagyon drukkolok Neked.