Most mi tévő legyek?

48-as

Van egy sérült kisfiú akinek az anyukája napi szinten osztja meg a világgal a fejlődésüket. A facen a keresőbe írd be, hogy Fefe élete. Az ő bejegyzései között találtam. Egy Táltos nevű kisfiú szülei osztották meg. Példaértékű Fefe anyukájának küzdelme. Lehet kérdező, hogy ilyen emberekkel kéne felvenned a kapcsolatot, akik elmondják, hogy mi a valóság és nem álmodozgatnak összevissza, hogy milyen könnyű is beteg gyereket nevelni.

Ez a hosszú történet Melittáról és a többi sérültről nagyon durva. Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez: az embernek joga van EMBERHEZ MÉLTÓ MÓDON ÉLNI. Ez nem az. Ilyen sérülten, kiszolgáltatva akkor sem élet az élet, ha körülrajongják a saját szülők, lelkesedve nap mint nap.

Én a nővéreket nem hibáztatom. Ember legyen a talpán, aki annyi pénzért odateszi magát lelkileg is, minden nap minden percében.

A szöveg írója kicsit sokat vár tőlük. Lelkileg roppannának bele, ha minddel foglalkoznának, a szívükre vennék a sorsukat. Van a nővéreknek saját életük, nem akarnak ronccsá válni más sérült gyereke miatt.

Én tisztelem őket, hogy olyan lópikula fizetésért egyáltalán akad egy is, aki csinálja ezt. Akár kinevetik a sérülteket, akár nem; vállalják, pedig elmehetnének könnyebb munkába több pénzért. (A humor egyébként ilyen munkahelyen a feszültség oldása is lehet, akárhogy is hangzik egy akkor ott járó embernek.) Aki olyan helyen van évekig, az igenis hivatásból csinálja. De nem superwoman, hogy egyben a kedves kis anyukája legyen mindnek a saját anyjuk helyett, aki eldobta őket.

Nem véletlen, hogy a természetben a sérült egyedek életképtelenek és elhullanak. A természet igazságos, de egyben kegyetlen: az egészséges állatok kivetik maguk közül a sérültet, mert a létfenntartásban nem segítik, csak hátráltatják őket. Mégsem veti meg senki az oroszlánt vagy a többi állatot, amelyik szelektál a természet szigorú törvényei szerint.

Az állatok megkímélik magukat és egyben a sérült egyedet is a kínlódástól. Az ember, a legfőbb faj mégsem teheti meg. Egy sérült zsiráfnak nem kell végigkínlódnia az életét, míg a sérült embernek igen, feláldozva a környezetében élőket, mert a társadalom egyes része elvárja ezt. Mert az emberi élet szent.

Hát ha ilyen saját felfekvésében, ürülékében fekvő, szeretetet mellőző sérült emberektől olvasok, nem arra gondolok, hogy az élet szent...

Ok, nem vagyunk állatok. Ne szüljük meg a sérült gyereket, és hagyjuk meghalni ellátatlanul a pusztán. Hanem, ha van mód ezt megelőzni, kiszűrni még az anyaméhben, akkor igenis meg kell hozni a döntést.

Így is megtörténhet a baj szüléskor is, vagy utána, ami miatt sérültté válik a gyerek. De megszülni olyat, akiről már a vizsgálat kimutatta, hogy beteg. És a jó ég tudja, milyen fájdalmas betegségeknek lesz kitéve amellett, hogy Down szindrómásként több lépés hátrányból indul, amit sosem lesz képes leküzdeni.

Én nem hoznám a világra. Mert lehet, mikor az első szívműtéte után látnám a kórházi ágyon eszméletlenül, miközben csövek lógnak ki belőle mindenhonnan, szemen köpném magam, hogy ez az én hibám. Én szültem meg annak tudatában, hogy beteg. Én hagytam szenvedni őt.

Én linkeltem be a szöveget.

Utolsó sok mindennel egyet értek azokból amiket írtál, de azzal nem, hogy a nővéreket megértem. Aki ezt a pályát választja, tisztában van vele, hogy keveset fog keresni és rengeteget kell dolgozni. Nem azt mondom, hogy ugrálják körül a betegeket, de itt olyan alapvető emberi méltóságot sértő dolgokat tesznek, amik elfogadhatatlanok. Egy kis simogatás semmibe sem kerül vagy pár jó szó. Én sem dolgozok többért, mint ezek a nővérek, én is emberekkel foglalkozok és az én munkám se leányálom, mégis lelkiismeretesen végzem a feladatomat. Pár kedves szó vagy mozdulat nem veszi ki az energiámat, de a másiknak nagyon jól esik. Na mindegy visszakanyarodva az eredeti témához, ezzel csak szemléltetni akartam a kérdezőnek és egyes válaszolóknak, hogy mire is lehet számítani beteg gyerekkel, milyen hozzáállása van az egészségügyi dolgozóknak. Ez az általános hozzáállás sajnos Magyarországon.

Szerintem meg ahogy nem tudja egy sérült újszülött gyerek anyja sem, mire vállalkozik, úgy a nővér sem, mikor a pályára kerül. Van, amire nem lehet felkészülni, mert más elképzelni, más benne lenni.

Nem tudhatod, nincsenek-e jobb pillanataik. De ők is emberek. Vannak napok, amikor nincs hangulatuk hozzá, hogy kedveskedjenek.

Én is emberekkel dolgozom, és akármennyire próbálom nem bevinni a problémáimat és egyformán állni mindenkihez, van, amikor nincs elég türelmem hozzá, míg máskor több van. És pontosan tudom, milyen az, amikor viccelődéssel próbáljuk a stresszt oldani, mert már torkig vagyunk az úgynevezett idiótákból.

Ja, és még, amire nem reagáltam. 14 évest mindenki szeme láttára pelenkázzák? Hisz nem tud magáról! Gyerek szintjén van, vagy még ott sem: csak vegetál. Én úgy gondolom, egy 2 évesnek sem kellene mások szeme láttára mutogatni a fenekét és a nemi szervét, így egy 14 évesnek sem. (Tehát mondjuk az én gyerekem nem szaladgálna pucér fenékkel a strandon sem, akármilyen pici, és nem is fogja fel, mi történik.) De az egy kórház, ott úgymond ez zajlik. Maga a jelenet az tisztába tett számára nem kínos, a nővéreknek és a többi betegnek sem, csak nektek, akik látogatóként látják ezt. A betegek nem fogják fel, mi történik velük, épp ez benne a legdurvább. Ilyen dolgok miatt mondom, mennyivel jobb egy újszülött, sérült állatnak a vadonban, akinek nem kell végigkínlódnia az életet másokra hagyatkozva, megaláztatva, hanem a természet teszi a dolgát, bármily kegyetlen is...

Ha a sérültek felfognák állapotukat, biztosan nem kérnék ezt az életet, mert ez nem az. Ez méltatlan.

75%-os akkor elarulnad megis mit lehetne tenni a serult "egyedekkel"? Csak nagyon erdekelne(en vagyok az aki irta, hogy van egy fogyatekos testvere).

Termeszetesen mas neked az elet fogalma, es mas nekik. Nyilvan jobb lenne, ha nem igy kene elniuk, de mit tudnank "mi" csinalni? Hagyjuk ott valahol, "bizzuk a termeszetre"?