Valaki érzett ilyet abortusz elött? (bővebben lent)

Kedves 69%-os fórumtárs!

Készséggel válaszolok, mégha nem is azonnal, mert 3 gyermekem gondoskodik az állandó elfoglaltságomról, ám ahhoz, hogy értelmes és kulturált eszmecserét tudjunk folytatni a témában, egyetlen, egy szóból álló válaszra lenne szükségem a részedről az alábbi kérdésre:

Mi/ki az az értéked, ami ha minden más értékedtől megfosztanak is, a legdrágább neked?

Hmmm, ez egy nagyon jó kérdés. Komolyan elgondolkodtatott. Érdekes, nehéz rá válaszolni...

Azt gondolom, hogy a legfontosabb és egyetlen értékem, ami a "bottom-line", az a hitem. Furcsa lehet, hogy ateistaként ezt mondom, de a saját magamba, az erőmbe vetett hitem a legfontosabb. Ha minden kötél szakad is, ha hiszem, hogy képes vagyok "túlélni az életet", akkor akkor nincs másra szükség.

(Még a méltóságon gondolkodtam, de az a második helyre csúszott.)

Kedves Fórumtárs!

Azt írod, az önmagadba vetett hited a legdrágább neked. Olyan értéked tehát, amelyet biológiai/lelki/szellemi léted tesz lehetővé, mert maga az élet ad keretet neki. Úgy is mondhatnám, az életed nélkül természetesen nem lenne hited sem, sem önmagadban, sem semmi/senki másban.

Ergo, ha téged az anyaméhben abortáltak volna, e legdrágábbat (is) elvették volna tőled.

Más is így van ezzel. Az nem kérdés, hogy az ember magába vetett hite mellett, és ezzel szemben számos más "legdrágább" képzelhető el, mert hát sokfélék vagyunk, ám az abortusz annyiban azonban mindenképp egységes, hogy mindent visz.

Végtelenül nagyra tartom egyébként, hogy egy ilyen súlyos morális kérdésben, mint az abortusz, az életet minden körülmények között védelmezőket érvek nélküli, öncélú vitát folytató megszállottaknak tartod, ehhez természetesen jogod van, ám e vélemény jottányit nem visz közelebb senkit sem az igazsághoz.

Azt írod, teljes mértékben tiszteletben tartod a magzatvédők azon axiomatikus kiindulópontját, mely szerint az élet - a földi dimenzióban értem ezt - a lehetséges értékek legnagyobbika. Eközben pedig az abortusz feltétlen híve vagy.

Teszed ezt valószínűleg azért, mert az általad felvázolt alapállás eleve hamis: azt mondod ugyanis, hogy az ú.n. nem kívánt gyermekek sorsa szükségképpen és automatikusan a szülők általi elutasítás, ill. ennek fajtái/fokozatai/ technikai keretei. Az az állítás tehát, hogy egy nem tervezetten érkezett gyermek élete szükségszerűen vagy csecsemőhalál, vagy szenvedés (verés, éheztetés, szeretetlenség..., ahogy mondod), egyszerűen és tényszerűen nem igaz.

Engedd meg, hogy ezzel kapcsolatban beavassalak a privát életem piciny szeletébe! Első gyermekemet 23 évesen, másfél év házasság után, egyetemista koromban szültem. Kifejezetten nem "terveztük", de nem is tettünk ellene. Eredetileg 4 gyermek álmával kötöttük össze az életünket. Amikor a kisfiam kicsit nagyobb lett, és a diploma is a kezemben volt, azon voltunk, mihamarabb legyen testvére is. De nem lett. Nem és nem jött. Időközben - tanár lévén - egy gimnáziumban munkát vállaltam, és miután 9 év elteltével már nem jártunk orvosokhoz a meddőség miatt, mert elfogadtuk, hogy egykénk lehet csak, pozitív lett a tesztem... Gyönyörű kisfiú született 9 hónappal később, akivel otthon maradtam természetesen. 2,5 év után új tanévet kezdtem. GYES mellett érettségiztettem úgy, hogy a kisfiam közben bölcsődébe járt. Időközben lakáshitelt vettünk fel és elköltöztünk onnan, ahol addig laktunk, 35 éves voltam már ekkor, férjem pedig 51 (!). Éppen kijöttünk a pénzünkből, baj esetén a ház eladásával tudtunk volna kimászni a slamasztikából, amikor ismét pozitív lett egy tesztem. Mert nincs 100%-os megbízhatóságú védekezés. Munkahelyemen azonnal szólni kellett a már megírt órarend miatt, pótlékjaimat azonnal megvonták azzal a meghagyással, hogy majd visszatérünk rá, ha meglátják, lesz-e 4. baba...

Egy percig nem gondolkodtunk. Így lettünk vágyottan 4-, reálisan 2gyerekes pár helyett ( egy gyönyörű kislánnyal) végül 3gyerekes család. Még az amniocentézisre sem mentem el, nem hogy a komplex genetikai szűrésre. Az életünkben a pénz most a legkevesebb. Szó szerint. :)

Mindezt csak azért meséltem el, mert első kézből tudom, hogy másként is lehet. És biztos vagyok benne, ezzel a vállalással nem vagyunk egyedül. Sokan gondolkodunk ilyen módon, és meg kell mondjam, a kislányt ugyanúgy imádom, mint a bátyjait, nem verem, nem éheztetem, szexuálisan nem használom ki és nem áll(t) szándékomban megölni őt.

Ennyit tehát az általad felvázolt alternatíva: abortusz versus csecsemőgyilkosság/gyermeknyomor valóságtartalmáról. Ma, Magyarországon tömegével vannak, élnek és boldogulnak nem tervezetten érkezett honfitársaink, akik nélkül mindannyian sokkal szegényebbek lennénk...

Aztán: soha nem értettem, ki és milyen alapon állíthatja magáról, hogy váteszként a jövőbe lát. Ki meri, vagy tudja biztosan állítani, ennek, meg ennek az embriónak a sorsa eleve és életfogytiglan a szenvedés, ennek, meg ennek pedig a boldog élet. Mivel azonban vak nem vagyok és én is ezen a Földön élek, nem állítom, hogy nincsen gyermekbántalmazás, meg nélkülözés és nyomor: egyszóval nem tagadom, hogy vannak tragikus sorsok. Meggyőződésem viszont, hogy az abortusz nem megoldás erre a problémakörre (sem).

A játék kedvéért azonban mégis elindulok azon a -szerintem eleve téves - logikai úton, melyet írtál, hogy a nem várt babák sanyarú sorsra jutnak. Egy emberöltő átlagban 70-80 esztendőt jelent, amelyből a gyermek-és fiatalkor 18 évet ölel át. Ki állíthatja biztosan, hogy egy alapjaiban ellehetetlenített és akár elrontott/ellopott gyermekkor eleve kizárja a maradék kb. 60 év sikerét és emberhez méltóságát? Milyen jogon vitatja el bárki a 60 év létjogosultságát 18-ért cserébe?

Ha megengeded, megint megosztanék veled valamit, pontosabban valakit. A minap linkeltem be éppen valakinek; most is azt mondom, a decens bemutatkozáson túl a képgaléria vonzza a tekintetet, mert ami ott a látogató elé tárul, az szemet gyönyörködtető.

[link]

Ez az ember roma, és magyar. Egyszerűen fantasztikus. A semmiben kezdte, mert lemondtak róla, nem szerették, így intézetbe került. Nem tudta, mi a család, az édesanya..., mégis önerőből lett naggyá. Hatalmassá. Egészen Versaillesig jutott. És a sor folytatható marad: ott van például a szintén nem kívánt Oláh Ibolya, akit én ízlésbeli okokból nem szeretek, ám mégis elismerek. A te logikád alapján őket is abortálni kellett volna, hogy "tudattalanul távozzanak", ám akkor sem ők, sem a teljes felnőtt életük, se a szellemi kincseik nem gazdagítanának bennünket.

Szóval az eleve kilátástalannak tűnő létkezdetek is futhatnak be szép ívű pályát, az embernek pedig sem joga, sem pedig képessége nincsen eleve dönteni róluk. Amiképpen senkiről sem.

Rendkívül gyakori álláspont itt is, a GYK-n, hogy a szenvedés a létező legrosszabb emberi perspektíva, aminél még az azt megszüntetni képes halál is jobb, ebből kiindulva sokan egyenesen humánus, sőt messianisztikus kegynek tartják az abortusz intézményét. E véleményük kialakításakor azt az orvosilag állítólag igazolt "tényt" veszik alapul, mely szerint az embrió/magzat a 24. hétig élettani okokból kifolyólag nem érzékel fájdalmat, azaz szenvedés nélkül hal meg. Sokat gondolkoztam azon, elfogadható indoklás-e ez, és ha igen, mi indukálja. Arra jöttem rá, hogy mivel az ember korlátozott megismerési képességű lény, nyilvánvalóan azt tartja legrosszabbnak, amit tapasztalati úton saját maga is a legrosszabbnak él meg. A szenvedés (éhezés, szomjazás, fájdalom, fázás...) azért tűnik talán reálisan a legrettenetesebbnek, mert ezekkel az érzetekkel kapcsolatban mindenkinek személyes tapasztalata van. Azaz, ha bárki meghallja azt a szót, hogy "szenvedés", azonnali és konkrét képzeteket társít hozzá. A halállal kapcsolatban viszont az a helyzet, hogy a minőségéről még soha, senki hiteles leírást nem adott, és mire magunk személyes tapasztalatokat szereznénk róla, már képtelenek vagyunk interpretálni azokat. Ezzel párhuzamosan ismeretes a tény, hogy napjainkban az orvostudomány és a technika rendelkezésére olyan eszközök és módszerek állnak, melyek által a "tudattalan" és garantáltan fájdalommentes "eltávozás" biztosítható. Ebből kiindulva a jövőbe látók képességével egyetlen apró, pici lépés csupán, hogy az embriókon túl olyan társadalmi csoportokat/rétegeket válasszunk ki, melyeket szenvedni, vagy szenvedésre ítéltnek látunk és humánusan megfosszuk őket az életüktől. Képzeld el, mi lenne a társadalmi reakció, ha valaki azt mondaná: az ormánsági nyomorgó cigányok szenvednek, nosza, akkor... De ne is menjünk ilyen messzire: hát a dicső Amerika is szenvedni látta a szegény irakiakat, és hát megszabadított közülük sokakat a szenvedéseiktől... Egy a lényeg: ha elfogadom, hogy a szenvedés elől - mely egyébként rendkívül széles skálán meghatározható állapot - megment a halál, akkor ezzel széles tömegek likvidálását teszem morálisan és fizikailag legalizálttá. Képzeld, ha valaki a kirekesztett, pesti zsidókat látná mondjuk szenvedni...

Szóval az abortuszban nem az a legrettenetesebb, ahogyan végez az áldozatával, bár kétség kívül ez is felfoghatatlan brutalitás, hanem az, amit az elején is írtam, hogy mindent visz. Mindent ellop. Mindentől megfoszt. Mindentől, ami az élet ajándéka: a gyermekkortól, a fiatalságtól, a családtól, a tanulástól, a betegségtől, szenvedéstől, boldogságtól és szomorúságtól. Mindentől, ami által te túléled, én pedig - felfogásom szerint - beteljesítem az életet.

Az abortuszban a "szülő" feláldozza a gyermekét saját magáért, míg a gyermekvállalásban a szülő saját magát áldozza oda a gyermekének. Mert nekem egy percig nincs kétségem, hogy az abortuszok csaknem 100%-a az emberi önzés következménye.Ha nem így lenne, a nyomor elől a gyermeküket megmenteni kívánó szülők akár fizikailag is feláldoznák magukat, hogy ilymódon örökséghez juttatva őket, mindenképp biztosítsák fizikai létezésüket. Ilyen szülők azonban nincsenek. Olyanok annál inkább, akik nem kívánnak lemondani kényelmes és biztonságos anyagi javaikról, a nyugodt éjszakákról, a végre elért gyermeki szobatisztaságról, a szabad szexről, a karrierről..., hanem inkább beáldozzák a gyermekük életét, holott azt az a gyermek nem kérte, és a tulajdon gyermekük élete árán kívánják folytatni a mindennapjaikat. Eközben pedig a társadalom felelősebben gondolkodó részétől elvárják az abortuszhoz állami támogatásként igénybe vehető járulék-részüket, no meg azt, hogy róluk, mint felelős és fájó, a kisebbik rosszat jelentő döntést meghozó személyként gondolkozzon. Külön pikantériája a dolognak, hogy ezek az emberek általában hangos esélyegyenlőség-pártiak, az egyenjogúság feltétlen hívei, rasszizmus-ellenesek, miközben az emberiség történetének legtöbb áldozatával járó, életkori alapon kirekesztő tömeges mészárlását, az abortuszt minden erejükkel támogatják.

Rendületlenül hiszem, hogy az életet az veheti el, aki adta. És nem az, aki az élet ősi folyamatába belesimulva nőként képes továbbadni a rábízott életet. Minden élet meghatározott céllal érkezik, és az az esély, ami e cél betöltéséhez az élet által adott, fogantatásától kezdve jár kivétel nélkül mindenkinek.