Hogy lehet ezt valaha is feldolgozni?

Tegnap megtudtam, hogy 20 hetes pocaklakóm Dawn-kóros. Minden álmom odavan, fogalmam sincs mit kezdjek az életemmel. Férjemmel úgy döntöttünk, nem tartjuk meg, talán neki, és nekünk is így lesz a legjobb, bár amikor mozog a kicsi fiam, szemétnek érzem magam, hogy én döntök a kis élete fölött. Kicsit segít az, hogy van egy 21 hós kisfiam, bár most ez nem vígasztal. Náthám miatt jövő héten kell befeküdnöm, meg kell szülnöm, iszonyúan félek, az orvos azt mondta ez akár 4 napig is eltarthat, és utána csinálnak altatásban egy küretet. Félek a fájdalomtól, mi lesz, ha nem bírom ki? Teljes roncsnak érzem magam, csak sírni tudok, nem értem ez hogy történhetet meg, és mért velünk? Annyian nem érdemelnek gyereket, mi meg annyira vártuk... Ha voltatok már ilyen helyzetben, segítsetek, mit tegyek, hogy jobb legyen? Valaha elmúlik ez a végtelen szomorúság?