Hogy lehet ezt valaha is feldolgozni?

A hideg kirázott, ahogy olvastam a tragédiátokat.

Teljes mértékben át tudom érezni, amin most átmész.

Nálunk is fennállt az esélye, hogy beteg a baba, teljesen belebetegedtem a gondolatba is.

Nekem az afp is rossz lett, 1:35 a down-esély. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy egészséges a babánk.

Bár, mégcsak a 30. hétben járok és reménykedem, hogy egészséges.

Nekem is pont 21 hónapos volt akkor a fiam és én sem tartottam volna meg. Néztem videókat, olvastam blogokat és én képtelen lennék ennyi figyelmet nyújtani egy beteg gyereknek-sajnos.

Csak az együttérzésemet akartam kinyílvánítani Neked.

Itt a kérdésem, ha érdekel:

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__szules..

Kívánok Neked sok erőt, kitartást!!!!!!!

Az vagyok, aki arra biztatott, hogy tartsd meg:

ha tudnád, reggel óta hányszor jutottál az eszembe.

Könnyű nekem arra biztatni, hogy tartsd meg, hisz nem tudok belelátni, milyen lehet.

Azon gondolkodom, hogy ez a magzatvíz vizsgálat már totálbiztos eredményt ad? Nem lehet még mindig valamennyi esély hogy egészséges?

Nem értem, hogy miért írod mindig azt, hogy a másik gyerekedre is gondolnod kell. Nekem van olyan ismerősöm, akinek a nagyobbik fia D-kóros és utána született nekik még és nincs semmi baj. Tudom, hogy tökéletes életet szeretnél élni, egészséges gyerekekkel, de vannak dolgok amik csak úgy bejönnek és nincs mit tenni. Akár beteggé is válhat az ember, attól még nem kell elhagyni őt, hanem vele vagyunk továbbra is.

Viszont ezek a gyerekek gyakran szívbetegek és hamar halnak meg, ez szomorú. De ha már őt adta az élet?

Az fogalmazódott még meg bennem, hogy vajon miért írtál be ide? Valószínűleg ez egyik életed legnehezebb döntése, miért kéred ki idegenek tanácsát? Ez a te döntésed.Abban bíztál, hogy ők is arra bíztatnak, hogy vetesd el és így könnyebben fog menni?

Nem akarlak bántani, tényleg nem úgy írom ezeket a dolgokat, csak nemrég nálunk is volt hasonló a családban.

Az nst mutatta ki a bajt, majd jött a magzatvízvizsgálat, amire heteket kellett várni. Borzasztó volt. És megkérdeztem egyik családtagomat, hogy vajon mit fognak tenni, ha kiderül hogy beteg és amilyen hidegen és lelketlenül kimondta, hogy:el kell vetetni!! Az olyan szívfájdító volt. A baba nem tehet semmiről. Senki sem tehet róla.

Furcsállom, hogy a doki azt mondta, hogy lehet 4 napig fog tartani. Talán szándékosan nyújtják el? Hiszen lehetne császárral is túllenni rajta.

Szerintem az orvosok a megtartás mellett vannak elsősorban, ezért nem is próbálják megkönnyíteni az embernek.

Szia,

Nem akartam válaszolni, de néhány hozzászólást olvasva úgy döntöttem mindenképpen írok.

Elmesélem röviden a mi esetünket, hátha ebből erőt tudsz meríteni a jövőre vonatkozóan. Talán kicsit sem hasonlít az életünk, de ami velünk történt az mindenképpen tanulságos és elgondolkodtató a Te esetedre nézve is.

(elnézést, biztos tele lesz hibával, de sietek)

Három gyerekem van, Mindhárom lány, közülük az egyik sérült. De ez már a történet vége.

Két nagylányom ikrek ( 13 évesek). Koraszülöttek voltak, 30. hétre születtek normál szüléssel. Ennek eredményeképp a kisebbik lány súlyos mozgássérült és értelmi fogyatékos lett. Hosszú történet, nem részletezem, mert még holnap is itt ülhetnék.

Ahogy felfogtam a sérülést, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy a legmegfelelőbb fejlesztést kapja. Hordtam egész héten egyik helyről a másikra. Így utólag látva ennek az ikertestvére itta meg a levét. Korán be kellett adnom bölcsibe, hogy a sérült tesóval tudjak foglalkozni. Örültem, hogy az egészséges lánnyal nem kell foglalkozni, ő nő és okosodik magától. Ma már tudom, hogy közel sem lett volna szabad így hozzáállom. Egyedül voltam, a lányok apja nem nagyon segített lelkileg, sőt még meg is nehezítette a dolgomat, mert azt szajkózta, hogy nincs semmi baja, csak le van maradva. Tolókocsis, és kisegítő osztályba jár.

A kapcsolatunk tönkrement, a lányok 6 éves korában eljöttünk az apjuktól. Szerencsémre meg tudtam állni a saját lábamon is, nem volt könnyű, de sikerült.

5 évvel ezelőtt megismerkedtem a férjemmel, 3 éve élünk együtt.

Én hallani sem akartam az újabb gyerekvállalásról, mert féltem, hogy ismét beteg lesz a gyerek. Párom sem erőltette, nála is van egy kis lelki sérülés ezzel kapcsolatban. Fél a sérültektől, pontosan tudja ő is, hogy mivel jár. A nagybátyja ugyanis Down kóros volt. Mivel kis korkülönbség volt köztük, a nyarakat mindig együtt töltötték vidéken. Rossz emlékei vannak, be voltak zárva a kertbe, mert a Down kóros fiú elcsatangolt volna. Az volt az álláspont, hogy ha az egyiknek nem szabad akkor a másik se mehet ki a többi fiúval az utcában játszani. Párom mindig kiszökött, erre büntetést kapott. A Down kóros fiú teljes felügyeletet igényelt a nap 24 órájában. Mikor az anyukája meghalt, a fiú intézetbe került, mert nem volt ki nevelje tovább és 40 évesen az intézetben halt meg.

Nálunk rengeteg lemondással jár az, hogy van egy sérült gyerek a családban. Szinte sehova nem tudunk menni, a másik 2 gyerek issza meg ennek a levét.

Persze nekem nem volt választásom, nem dönthettem, hogy akarok e sérült gyereket nevelni vagy sem. Kész tények elé állított az élet. De ha meg lehetne változtani az életet, a múltat egy varázspálcával, biztos, hogy nem ilyen életet kívánnék magunknak.

Örülj, hogy megadatott a lehetőséged a döntésre, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól döntöttél.

Sok válaszoló azt írta, hogy tartsd meg, mert milyen nagy a lelkük, stb. Persze ez igaz, de egyiknek sem hiszem, hogy van némi fogalma is a mindennapok borzalmairól.

Biztos, hogy le fognak pontozni, mert én is csak azt mondom, hogy ne tartsátok meg, de ez nem érdekel. Inkább az, hogy kis erőt adjak a jövőre.

Ha rossz hangulatod támad, gondolj arra, hogy micsoda szerencse, hogy elmentél genetikai vizsgálatra.

Majd a következő baba egészséges lesz, és boldogan éltek tövább.

Az, hogy fel lehet e dolgozni valaha is azt ami veled történt annyit tudok mondani, hogy igen, hamar túl leszel rajta, hisz az idő mindent begyógyít.

Én nap mint nap szembesülők a sérült gyermek nevelésének nehézségeivel, én a mai napig nem tudtam ezt feldolgozni.

Ha megtartanátok, Te is ugyanezt gondolnád, ha nehezebb napod lenne, mindig arra gondolnál, hogy rosszul döntöttél. Így nem lesz mihez viszonyítanod, hisz nem lesz ott veletek.

A társadalom azt mondja, hogy toleráns. Dehogy az! A folyamatos bámulás, a kérdezősködés, hogy mi baja van, a hátam mögött való összesúgás rosszul esik, nehéz elviselni. És ez csak egy a több ezer dolog közül.

Azt nem írtam, hogy van egy 10 hónapos lányunk a férjemmel. 10 évig gondolkodtam, hogy bele merjek e vágni, de jól döntöttem. Kár lett volna kihagyni. Igaz, neki is volt-van valami mozgásproblémája, de ez aprócska a nagylányhoz képest. Úgy látszik a sors ezt szánta nekem. De ügyeske, már áll, oldalazva lépeget,stb. Az ülés és a forgás nem tökéletes, de majd lesz ez jobb is.

Lehet, hogy kicsit csapongtam, igyekeztem egyértelműen leírni, hogy mit gondolok.

Még annyit. Nem tudnád az orvossal megbeszélni, hogy legyen inkább császármetszés? mert a normál szülést valóban nem fogod tudni életed végéig elfelejteni és nem biztos, hogy erre az élményre valóban szükséged van.

Én császárral szültem a pici lányt, pont ezért. Az első vizsgálaton megbeszéltem az orvossal, hogy csak akkor választom őt, ha megcsinálja a császárt. Igaz, hogy a terhesség végére elbizonytalanodtam, és rendes szülést akartam, de a köldökzsinór bezavart, mégis császár lett. Nem kellett volna meginognom, az első döntésem volt helyes, akkor ez a pici mozgásprobléma sem lett volna.

Most mennem kell, sok erőt és kitartást. Gondpolj arra, hogy sokaknak sokkal rosszabb a sorsuk. Nektek teljes és boldog családotok lesz!

Az utolsó vagyok.

Nem akarom az előttem szólót bántani, de pont az ilyen hozzászólások miatt válaszoltam!

Szerintem nem okos dolog az alapján dönteni, hogy meghallgatod az egyének véleményét, mert ez alapján nem lehet dönteni. Mert nincsenek azonos sorsok és bizony vannak, akik boldogak sérült gyerekükkel és nem kínlódásként élik meg a mindennapokat. Úgy valóban nagyon nehéz lehet, ha az embernek nem segít a párja.

Te úgyis döntesz, döntöttél már szerintem. Ne számítson hogy más mit gondol.

Szia!

Sajnálom, nagyon sajnállak Benneteket!!!

Én átéltem ilyet, igaz nem Down kóros volt a baba, de nagyon beteg, ami miatt meg kellett szülnöm a 21. héten.

Ő volt a 2. terhességem, az első pedig elment magától. Gondolhatod, hogy min mentünk keresztül:(

A testi fájdalom nudli volt ahhoz képest, ami utána következett a lelkünkben:( Nem kívánom senkinek!!!

Nem is tudom mit tudnék írni, vígasztalás képpen, mert igazán nincsenek szavak ilyenkor. Nehéz feldolgozni, az tény, de nézzetek előre! Ott van a kisfiad, ő erőt fog adni, hidd el!

Nekem akkor volt nagyon nehéz, amikor olyan dátum következett, amihez a babát köthettem (névnap, kiírás időpontja, karácsony). Rengeteget sírtam, sírtunk! Aztán eltelt 1 év és a sors furcsa fintora, hogy a "szülés" napjának 1 éves fordulóján teszteltem pozitívat.

Azóta eltelt már 4.5 év és van 2 egészséges kisfiam.

Persze, a meg nem született fiúcska sokszor eszembe jut, de már nem fáj annyira, mint akkor.

Elfelejteni sosem lehet, csak a fájdalom múlik.

Kitartást, és sok erőt!

Bármi kérdésed lenne, keress meg privátban!

11:24-es vagyok.

Én sok történetet olvastam, ahol meg kellett szülni a babát természetes úton. Nem kellett volna elolvasnom a történeteiket.

Valóban több nap, hiszen a szervezet nincs felkészülve a szülésre és mindenféle fájdalmas dolgot tesznek, hogy beinduljon a szülés.

Én linkeltem a kérdést.

Valóban valahogy intézd el a császárt, mert elképesztő történetek vannak a szülés lelki és fizikai fájdalmáról.

Azt megértem, hogy az ember elvetetheti a gyermekét, ha a gyermek a születés után életképtelen és úgyis meghalna. Én az eutanázia mellett is állok, mert emberségesnek tartom és megadja a tiszteletet a haldoklónak akkor is, amikor már teljesen kiszolgáltatott.

De egy Dawn-kórral születő gyermek nincs életveszélyben, csak lehet esetleg valamilyen betegsége, ami nem biztos hogy lesz. Értelmileg sérült, de attól lehet boldog. A szüleinek nehéz lesz biztosan őt nevelni, de ez sem mindenkinél van így. Rövidebb lesz az élete, de még ez sem elfogadható indok arra, hogy az embernek jogában álljon őt elvetetni. Nem értem ezt a törvényesen hogyan lehet megengedni?

Nem bántásból írok, én is pánikban lennék és nekem is átmenne a fejemben az elvetetés gondolata, de nekem fura ilyen szempontból. Nem lesz tökéletes, de attól még szeretne élni. Ha mondjuk még pár hetes lenne, akkor az még kicsit más, de 20 hetesen már eléggé fejlett.

Én nem teszek különbséget a között, hogy az anyaméhben szüntetik meg az életét, vagy itt kint. A kettő közt csak pár hónap különbség van. Mi lenne ha megszületne és akkor derülne ki a baj? Akkor már nem tennénk semmit. A méhben is ember már.