Egyes anyák miért mártírkodnak ha kell ha nem?

Szia!

Én nem érzéstelenítővel szültem, mégsem érzem magam mártírnak. Szerintem a szüléskor adott fájdalomcsillapítás nem más, mint beavatkozás a természet rendjébe. Arra nem gondolsz, hogy míg te megszabadulsz a fájdalomtól, a babád odabent ugyanúgy szenved???

Szerintem a szülés az első olyan állomás az életben, ahol egy nő, történetesen anya, alárendeli magát születendő gyermekének.

Úgy gondolom, hogy kicsit erős a megállapításod, miszerint "le kellene szállni a földre". Ahogyan te is írod, mindenki eldönti magának. Ne foglalkozz mással, de azért ne szóld le azt, aki NEM kér fájdalomcsillapítást! Ja, és nem azért nem kér érzéstelenítést, mert kevésbé fáj neki, hanem azért, mert a természetesség híve. Legalábbis esetemben ez így volt. (Jelzem, faros babát hoztam világra spontán szüléssel!)

Zita (34 hetes kislány anyukája)

Sziasztok!

Én valahol igazat adok mind a " két tábornak". Tény, hogy minden ember más, mindenki másképpen éli meg a fájdalmat.

Én nov. 12-én szültem, nem kértem fájdalomcsillapítót, illetve érzéstelenítőt, de nem is lett volna időm rá. Nekem vajúdással együtt összesen 30 perc volt a szülés, azt ki lehetett bírni.

De nem vagyok benne biztos, ha esetleg 10-12 órát vajúdtam volna, (ahogy a mellettem lévő szobában) akkor nem könyörögtem volna sírva érzéstelenítőért.

Mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mit lát jónak, az illető döntése kell hogy legyen.

Az anyaságot is mindenki másképpen éli meg, de ezért színes ez a világ: Mert nincs 2 egyforma ember

Utolsó válaszolónak üzenem!

Nagylányommal 9 órát vajúdtam, abból 2,5 órát szenvedtem át tolófájásokkal. Nem kértem fájdalomcsillapítót, se epit, mert én úgy voltam, vele, ne a doki mondja már meg, hogy mikor van fájásom...

Mellesleg hozzáteszem, baromi alacsony a fájdalomküszöböm, ezért párom még csodálkozott is, hogy ahhoz képest milyen jól bírom. Persze, azt aláírom, hogy ha már elviselhetetlen a fájdalom, akkr kérjen valaki, de egyébként én is azt vallom, hogy beleavatkozás a természet rendjébe...

A másodk babámmal 3.5 órát vajúdtam, ezután jött 2 hatalmas tolófájás, a másodiknál már kint volt a feje, épp hogy fel tudtam még "ugrani" a szülőszékre, még 2-t toltam és már kint volt. Úgyhogy nála idő se lett volna rá.

Persze, az elsőnél paráztam, meg nem is tágultam, úgyhogy arra kaptam valami koktélt, mire jöttek a tolófájások, már szinte totál kába voltam, a végére meg már úgy nyomta ki belőlem a doki a gyereket, mert tolni se volt erőm...

Ezen kívül semmire nem emlékszem az első szülésből. A másodikból minden pillanatára! És csodálatos érzés gondolatban újra átélni néha. Nem, nem vagyok mazohista, csak valahogy ezt az érzést az ember - ha jól áll hozzá - nem szenvedés és fájdalom formájában raktározza el magában, hanem egy valóságos csodának, amit a természet a nőknek megadott...

DE! Hogy ne érje szó a ház elejét: Én senkit nem ítélek el, csak azt, aki a saját érdekeit nézi a gyermek születésénél, és függetleníti attól, mi jó a babának...

Többek között az indokolatlan császározást. - De azt hiszem, ez már egy másik téma...

Én inkább csak irigylem azokat akiknek volt lehetőségük fájdalomcsillapítást kérni!

Nekem mindkét szülésemnél fájáserősítőt adtak, végig nyomatták belém az infúziót. Sajnos az első vége császár lett, mert nem tágultam, és a végén már hánytam is, pedig 2 napja nem ettem.

Tavaly szültem a kisfiamat, 3 napig nem indultak be rendesen a fájásaim, és csak 1 ujjnyira tágultam. Ezért amikor beindították, utánna adták az infúziót is, hogy gyorsabban menjen a dolog. 6 órából hármat végigordítottam, mert annyira fájt, de megszültem rendesen!

Én nem mártírkodok, inkább nagyon büszke vagyok magamra, amiért meg tudtam csinálni, és a mai napig nem tudom, hogy bírtam ki azt a fájdalmat. De utólag már nagyon szép emlék.

Csak halkan teszem hozzá, hogy 2 nagyon nehéz szülés után, biztosan tudom, hogy soha többet nem akarok szülni!