Most ez igaz, hogy akkor kezd el valaki élni igazán, amikor megszületik a gyereke, vagy nem?

16-os minden szavával egyetértek, akár én is írhattam volna. Van olyan gyerek, aki tényleg kompatibilis sok programmal, és van olyan szülő akinek ez az élet megfelel, sőt erre vágyik. Nálunk kevéssé találkoznak az igények, mert pont a gyerekek döbbentettek rá, hogy mennyire szabad ember vagyok, és mellé még olyan gyerekem van, aki nagyon nagyon nem összeférhetető a spontaneitással, utazással vagy egyáltalán az én igényeimmel. Nekem nem program a játszóterezés, unom a napi több óra mesekönyv olvasást, ugyanannak a 25 darabos puzzle-nek az újra kirakását, az egyórás hintázást, a fél nyolcas fekvést és társait. Nem jelenti ez azt, hogy ne lenne szépsége a gyereknevelésnek és ezt nem látom (akkor egyke marad), de vágom a centit és bizony várom, hogy újra meg tudjak nézni végre egy netflix sorozatot (és nem éjszaka fülessel a takaró alatt), nyugodtan nyomkodjam egy órát a youtube-ot anélkül hogy valaki éhen halnak vagy teljesen elhanyagoltnak érezné magát, elolvassak 40 oldalt akármilyen könyvből nyugalomban, elindulhassunk bárhová anélkül, hogy leltár készítsek a cuccokról és pontosan időzítsek, mert ha fél órát csúszunk, már nincs délutáni alvás és egy merő cirkusz a nap hátralévő része... Ne egész nap a munka és gyerekek napirendje körül forogjak, gyakorlatilag folyamatosan szolgálva őket.

Persze ez is egyfajta élet, de azért én örülök, hogy remélhetőleg pár év múlva kezd visszatérni legalább valamilyen formában a "régi" életem.