Mi a bajotok a káromkodással?

Szerintem csak a beszéde alapján - hogy hányszor használ trágár szavakat - nem szabad megítélni embert. Az efajta minősítés ugyanolyan sekélyes gondolkodásmódra utal, mint amit feltételeznek egyesek a káromkodó emberről.

Persze megvan, hogy hol és mikor illik, vagy lehet használni trágár szavakat. A barátaimmal szemben nem fogom magamat vissza, és ha valaki itt a jó öreg "csak be akarsz illeszkedni" szöveget próbálja pajzsként használni, annak mondanám, hogy többek között én sem a beilleszkedésért beszélek csúnyán. A gyerek nevelés módjaiba nem szólok bele...21 éves fiatalként nincs jogom, de nem az fogja elrontani a gyereket, ha a szülő neadj isten káromkodós.

A fiatalabbaknál (általános iskolásokra gondolok) a csúnya beszéd még lehet eszköze a beilleszkedésnek, de ez később átváltozik egy megszokássá, és egy olyan nyelvhasználattá, amivel esetleg kifejezik, hogy az adott társaság összetartozik. Az idegenekkel, vagy "magasabb tisztségű" emberekkel (tanárok például) való csúnya beszéd valóban undorító tud lenni, és ha megismerek egy lányt annál is ellenszenves lehet a káromkodás (persze ez igaz a srácokra is, nem azért lesznek a barátaim, mert undorítóan beszél, sőt...ne indítson "Ba**d meg"-gel).

Én személy szerint sokat káromkodok, de ha nem megfelelő környezetben használom, figyelek rá és legközelebb igyekszem nem elvéteni a hasonló hibát. Anyámékkal nem beszélek rondán, csak lazán, mint emberekkel, akikben tökéletesen megbízok. Persze van annyi tisztelet bennem, hogy ne kezdjem apámnak a sztorimat trágár szóval.

Engem egyáltalán nem érdekel, hogy valaki káromkodik-e vagy sem, nem ez alapján ítélem meg az embereket. Lehet, hogy az a neveltetésről árulkodik, de az engem meg nem különösebben érdekel, hogy a szülei hogy nevelték.

A maradi öregasszonyok tipikus jellemvonása külső alapján megítélni az embert, de ma már tudjuk, hogy a látszat mindig csal.

Én nagyon sokat káromkodom, szinte minden mondatomban ott van, de tudom, hogy hol kell használnom. Tanáraimmal, vagy idegenekkel sosem használnám, ameddig nem tudom, hogy ő hogy viszonyul az ilyen dolgokhoz.

Anyával szinte sportot űzünk ebből, mondhatni „versenyezni" szoktunk. És milyen érdekes, míg kicsi voltam, egyetlen csúnya szót nem hallottam a környezetemből, de amint iskolába kerültem, és én is elkezdtem használni ezeket a szavakat „miért ne" alapon, anyáék, mikor meghallották, először kaptam egy nagy pofont, de aztán már megszokták, és ők is használják előttem, sőt, ma már anya nekem azt szokta mondani poénból, hogy a „qrva anyádat". (De persze, én nem mondhatok neki semmit, nem is akarok, mert ő azért mégis csak az anyám.)

Szerintem nagyon jó feszültséglevezető, sokkal jobb, mint az, hogy magamban tartsam az összes stresszt.

Ezek után, hogy elolvastam a válaszokat, az egyik felem le akar szokni a trágár beszédről, mert ennyien mondták, hogy gusztustalan, és hogy magamat minősítem vele, viszont a másik felemet meg toszottul nem érdekli, mert leszärom, hogy mit gondolnak rólam az idegenek.

Ha már a közeli barátaim is azt mondják, hogy ez túl sok, akkor majd visszaveszek.

És amúgy is, a magyar rendelkezik az egyik legbőségesebb csúnya szavakból álló szókinccsel, amit egyes országokban is használnak, mert nekik meg nincs. (Valamilyen muszlin országban, már nem emlékszem.)

Tudom, tudom, erre a többség azt mondja majd, hogy gusztustalan vagyok, meg mit tudom én, hogy még mi, de az, hogy most szépen fejezzem ki magam, a barátaim előtt egyrészt fölösleges, mert nem vagyunk sem sznobok, sem elitek; másrészt meg, idő kell ahhoz, hogy felidézzek oda illő szavakat, legalább is nekem, mert hát nem működünk egyformán. (Igen, lusta vagyok gondolkodni rajta, csak ha a szükség úgy kívánja, pl. esszé, dolgozat, vagy ilyesmi.)