Mit szóltok ehhez a levélhez?
"A menyem múltkor sírva fogadott minket. Rávert a két éves gyereke kezére mert az marokszámra szorta szét a sót a lakásban, és azóta rettenetes lelkiismeretfurdalása lett. A másik menyem azt mondta, ő sose tudná megütni a gyerekét, de hideg víz alá állítja, ha hisztizik.
67 éves nagypapa vagyok és elegem van ebből a mai, álszent világból. Nem verjük meg a gyerekeket, mert az bántalmazás, és beteg, aki ilyet tesz. De csap alá állítjuk és fröcsköljük hideg vízzel, meg bébiszittert fogadunk mert olyan elegünk van már belőle, hogy menekülnünk kell, meg ápolgatjuk a kis lelkét, aztán felnőtt korában eltartjuk 35 éves koráig, mert nem találta meg a helyét a világban.
Most figyeljetek, mai fiatal szülők!
5 fiú gyermeket neveltem fel! Az egyik orvos, a másik mérnök, a harmadik szintén orvos, a negyedik tanár, az ötödik pedig vállalkozó, mégpedig sikees. Keményen dolgoznak, nem nyavalyognak, és öten összesen 17 unokával ajándékoztak meg! Minden ünnepet, és majdnem minden vasárnapot együtt töltjük! Ez minősíti a kapcsolatunkat, annak ellenére, hogy nálunk bizony előkerült a nadrágszíj nem is egszer, ha fegyelmezésről volt szó. Pontosan tudta mindegyik gyerek, hol a határ, a büntetés előre kiszámítható volt, megkapták, kisírták magukat, megtörölték az orrukat és az élet ment tovább. Ha a feleségem rácsapott a két éves fenekére, sose jutott eszembe felelősségre vonni, és ő se omlott össze lelkileg, és nem mondogatta, hogy ez az ő gyengeségét tükrözi. Ez kell egy kisgyereknek, egy magában isbizonytaln anyuka? Nem, nem az ő gyengeségét tükrözi. Az ő következetességét a helytelen viselkedéssel szemben. Ha valamit elmondtunk egyszer, kétszer, százszor, és százegyedik alkalommal csakazértis megtette a dolgot, akkor talán az az én gyengeségem? A gyerekeim nem járnak pszichológushoz, nem kerülnek minket, nem önbizalomhiányosak és nem keresik az élet értelmét. Megtalálták, a munkájukban, a családjukban és a helyes értékrend szerint nevelt gyerekeikben.
A mai szülőknek pedig sok sikert kívánok, saját szememmel látom, milyen nagyszerű eredményeket érnek el a sok lelkizéssel meg könyörgéssel, ahogy nevelik a gyerekeiket. Tizenévesen már nem találják az élet értelmét és vodkás üveggel a kezükben lófrálnak az utcán. A pelenkás kislánybabákat nevelő anyukák, akik azt gondolják, hogy mindent tudnak már az életről és gyereknevelésről, könnyedén gondolják, és tanácsolják, az üljünk le és beszéljük meg verziót. Én már felnveltem az gyerekeimet, és azt hiszem joggal mondhatom, hogy az én nevelési módszerem is ért annyit, ha nem többet, mint a putyulgatás módszere. De nem is menekültünk az elviselhetetlenül hisztis gyerekeink elől, meg sem fordult a fejembe se a feleségem fejébe, hogy fáradtak vagyunk és többre vágyunk, ami szintén egy mai divathullám. Tettük a dolgokunkat, mindenki tudta, mi a szabály, nem volt vita, könyörgés, de volt olyan szoros családi összetartás, ami a mai napig megmaradt, Istennek legyen hála."
"Egy hétig szenvedtem a lelkiismeret furdalástól, hogy mit tettem."
Egy hét. :) Egy hétig szenvedett a lelkiismeretfurdalástól, nem évekig.
Az lett volna szörnyű, ha nem jelez a lelkiismerete: ez az én mondatom. Hol van itt a te szavad kiforgatva? Ez kizárólag az én véleményem.
Megértem, amit mondani próbál, csak nem értek vele egyet.
Az, hogy én itt megpróbáltam ügyetlenül felhozni egy pár sztorit abból, ami elhangzott délután, még nem jelenti azt, hogy le lehet vonni a konzekvenciát. Találkoztam ezekkel az emberekkel, nem csak egy történet után ítéltem, sőt, véglegesen nem is mernék kijelenteni semmit, azért ehhez több találkozás kellene. De van egy benyomása az embernek már első alkalommal arról, amit lát, tapasztal: látom az édesapjukhoz füzőtt megjegyzéseik hanghordozásából, a mimikájukból, a testbeszédükből, a saját feleségük és gyermekeikhez fűződő viszonyukat, a szituációhoz való viszonyukat, a testvérek egymás közötti és édesanyjukkal való kommunikációt, etc, és ez alapján én úgy ítéltem meg, hogy nem okozott nekik maradandó károsodást a gyermekkori verés, talán csak rossz emlék maradt, de az évek alatt még a rossz emlék is sokat kopott, át tudták adaptálni egy humoros történetté. Erre pedig elsődlegesen egészséges lelkű ember képes. Ez még egy benyomás. Egy rosszul elmesélt történetből (mea culpa!) levonni következtetést nem lehet, az pedig, hogy nekem elhiszik-e, amit láttam és tapasztaltam, szubjektív dolog. De volt egy pár hozzászólás, ami abban erősített meg, hogy a testi fenyítést (bizonyos határokig! lásd: Vekerdy) is fel lehet dolgozni támogató légkörben felnőve.
"A végén, amikor már nagyon furdalt a lelkiismeret furdalás, mezítláb mentem haza a hóban. Hááááát, nem volt jó élmény, fájt a lábam, mint fene. Jobban fájt, mint az az öt-hat ütés, amit apámtól kaptam volna, ha tudott volna a dologról. Én nem lettem beteg, de attól kezdve jobban aludtam éjszaka. "
Hol van itt, hogy a verésre áhítozott? Saját magát szigorúbban sikerült megbüntetnie, mint ahogy az apja büntette volna egy esetleges hülyeségéért. Ennyi. Nem vágyott rá. Gyerek volt, enyhíteni akart a lelkiismeretén, a mezítlábazást választotta, hogy osztozzon a lány szenvedésében. Butaság volt, de később, érettebb fejjel rájött, hogy a bocsánatkérés hatékonyabb lett volna, ezt is megtette.
Egészséges emberben is van késztetés arra, hogy a "bűneit" levezekelje, ez még nem jelent lelki sérülést. "Legszívesebben belevertem volna a fejem a falba, hogy hogy csinálhattam ilyen marhaságot...". Nem egyszer halljuk. Ez még messze nem az önvagdosás kategória. De gyerekről volt szó, nem is tudhatta, milyen mezítláb a hóban hazamenni, ezért eltúlozta a vezeklést. Egyszer egy életben, és ebben is fejlődött. Hát ezért az messze van az öncsonkítástól (mert a vagdosás is az).
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!