Mit szóltok ehhez a levélhez?

Én még fiatal vagyok, 27 évesn, nincs gyerekem, de nagyon egyetértek a szavaiddal. Szerintem ez a kulcsmondat: "Ez kell egy kisgyereknek, egy magában isbizonytaln anyuka?"

Szerintem egy gyerek visszatükrözi a szülei viselkedését, hangulatát. Jellemzően az anyáét, mert nagy általánosságban az anya van a legtöbbet a kisgyerekkel kezdetben.

Alapvetően egyet értek, de a nadrágszíj azért nekem sok. Én is kaptam a fenekemre gyerekként, de nem rendszeresen, soha nem eszközzel, és teljesen egészséges felnőtt családos nő vagyok, a szüleimmel példaértékű a kapcsolatom. A férjemet gyakran verték papuccsal meg hasonlókkal, neki nagyon rossz a szüleivel a kapcsolata, bár állítása szerint nem ezért.

Az én környezetemben egyébként inkább túl szigorú, túlféltő szülők vannak (Ne menj a csaphoz, mert vizes leszel 40 fokban! Ne mássz fel a mászókára, mert leesel! Ne szaladj, mert elesel! stb.), a liberalizmus a mi környékünkön nem igazán jellemző.

Nehéz ügy. Engem anyukám hobbiból vert. Rajtunk vezette le a feszültséget. Nagyon hirtelen felkapta a vizet, és már csattant is a pofon. Meg persze ordibált, mint a sakál. Nem tudtuk komolyan venni. Bátyámmal egyik kedvenc szórakozásunk volt anya idegein zongorázni. Nem volt szép tőlünk, de direkt idegesítettük, és amikor megvert minket, képen röhögtük. Pedig volt, hogy felrepedt a szánk, vagy folyt a vér az orrunkból. Szóval nem simogatott minket.

Apa teljesen más volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor kaptam ki tőle (és egyszer se folyt a vérem). Mindről tudom, hogy megérdemeltem. Csírájában fojtotta el az óvodás kori hisztimet (tudod, amikor a gyerek földhöz vágja magát valamiért, és nem tudsz vele kezdeni semmit az ég világon, mert csak bömböl, nem lát és nem hall) két elég jól irányzott pofonnal, amitől úgy megszédültem, és úgy elszégyelltem magam, hogy le is tettem a hisztikről. Még én kértem tőle bocsánatot a otthon, hogy hát az utcán tényleg nem kellett volna olyan csúnyán viselkednem.

Tanárnak tanulok és azt kell mondanom, hogy nincs két egyforma gyerek. De egy dolog mindegyiknél beválik: a következetesség. Ha anya a gyerek kezére csap, mert az rosszat csinált, de utána elkezd sírni, ne adj isten, még a gyereket is megvigasztalja, vagy bocsánatot kér tőle, az semmit se ér. Tiszta szabályok kellenek a gyerekeknek, amik betarthatók, és nem szabad tőlük olyat követelni, amire mi sem vagyunk képesek, mert elássuk magunkat. Ha pedig megszegi a szabályokat, következetes büntetés kell. Szóval szerintem önmagában a verés nem megoldás. Én is kaptam anyámtól nadrágszíjjal. Bátyámmal azt méregettük, kinek lett hurkásabb a feneke, és megbeszéltük, hogy az összes szíjat elégetjük. Igen ám, de a szíjak nagy része apáé volt, ezért ezt elvetettük, inkább megkértük apát, hogy dugja el őket, mert szíjjal kapni nem annyira vicces. Apa eldugta azokat, amiket nem használt (a másik meg ugye rajta volt). A vasalót meg mi dugtuk el... (Mert ugye az se akkora poén, amikor a zsinórral kapsz.) És, amikor jött a mama vasalni, odaadtuk neki.

Szóval a lényeg, hogy anyám egy labilis személyiség, és képtelen érvényesíteni az akaratát mások felett, ezért ordít és agresszív. Apa teljesen más. 1-2 pofon után bőven elég volt, ha később csak csúnyán nézett, már húztunk is be a szobánkba. Az, hogy tőle kikaptunk, tényleg büntetés volt, mert tudtuk, hogy sárosak vagyunk. Mert apa mindig elmondta, hogy mit és miért vár el tőlünk. Nem azt mondta, hogy "mosogass el!", hanem megkért! Hogy legyek olyan kedves, mert nem lesz reggel bögréje, és nem tud kávét inni. És én mentem, és mosogattam, mert tudtam, hogy ez apának örömet okoz... Sose kellett velem veszekednie, hogy nem csináltam meg valamit, mert neki megcsináltam bármit. Anyukám sose kért meg semmire, nem is csináltam meg neki semmit. Nekem fontos volt, hogy normálisan beszéljenek velem, ő erre képtelen a mai napig. 23N

Én már az idősebb korosztályhoz tartozom a 44 évemmel, de teljesen egyetértek a fent írtakkal.

Három gyermekem van, 9, 13 és 16 évesek. Bizony előfordult kisebb korukban a fenékre csapás vagy nyakonverés, mikor az x-edik alkalommal szóltam árjuk valamiért.

A liberális nevelésnek szép példáját látom/láttam már én is elégszer. Egy szép példa: óvodában játszanak az udvaron a gyerekek délután, várják a szülőket. Anyuka megjelenik, szól a gyereknek "Kisfiam, megyünk." A gyerek tesz rá magasból (5 évesen!). A mondat még vagy tízszer elhangzik 15 percen belül, azonos eredménnyel. Anyuka végtelenül türelmes, mint egy birka. Mikor én megjelentem a gyerekért, szóltam neki: 10 perc múlva indulunk. (Persze nem tudta, az mennyi idő, de tisztában volt vele, hogy komolyabb játékba már nem érdemes belefognia.) Öt perc elmúltával figyelmeztettem, mikor letelt a 10 perc, ha tetszett neki, ha nem, mentünk, néha a visító gyerekkel a hónom alatt. Mindemellett úgy gondolom, hogy aki azt állítja, sohasem emelt kezet a gyerekére, az vagy hazudik, vagy az egész gyereknevelést traumának éli meg, nincs benne öröme, azt biztos.

Egyébként próbálom én is "normálisan" nevelni a gyerekeimet és igen, biztosan hibázom is, néha túl sokat engedtem meg talán nekik, de nyugodtan állíthatom, a 16 éves kamasz lányom nem iszik, nem dohányzik, viszont kiválóan teljesít a suliban. Viszont mindhárom tudja, hol a határ és - úgy látom - elfogadják a kissé régies értékrendemet.

Gratulálok a szép családodhoz!

Csak még egy, a veréssel kapcsolatban.

Kiskoromban már hallottam, de teljesen egyetértek vele:

"Indokolt esetben egy nyakonvágás kifejezetten nevelő hatású."

Hülyeség.

Nem kell erőszak a neveléshez.

Sosem kaptam ki,sosem voltam büntetve.Mindig életkoromnak megfelelően elmagyarázták mit szabad,mit nem,minek mi a következménye,ha tovább folytatom.

De sosem bántottak sem fizikailag,sem lelkileg.

Értelmes felnőtt lettem,lassan 40 éves.

15 a lányom,ugyanígy nevelem,sosem kapott ki,nincs büntetés.

És nem drogozik,nem jár az iskola mellé,nem felesel vissza,és el meri mondani,hogy milyen fiúval ismerkedik.

Tudja hogy megbizhat bennünk,mi vagyunk a háttérország.

Nem értek egyet. Engem is vertek kiskoromban, és bár emellett igencsak sikeres lettem az életben, NEM EZ AZ OKA! Hiába próbálja a nagypapa a verést sikeres nevelési módszerként feltüntetni, annak köze nincs ahhoz, hogy ki mit ér el az életben.

Felnőtt koromra én is megbocsátottam a szüleimnek, sok időt töltünk együtt, de ez továbbra sem igazolja a gyermekkori verést.

Rengeteg olyan nyoma van, amit mások nem látnak: tele vagyok fóbiákkal, félelmekkel, korlátokkal, sokszor még mindig rémálmaim vannak arról, hogy hidegvíz alá állítanak mert 2 perccel tovább akartam maradni a játszótéren. Remekül el tudom ezeket leplezni mások előtt, de ha magamban vagyok bizony előfordul, hogy tehetetlen vagyok és összeomlok, mert rettegtem gyerekkoromban, hogy valamit rosszul csinálok és kikapok érte, és ezt az érzést szinte lehetetlen elfelejteni. Sok ismerősöm van, akit hasonló stílusban neveltek, egytől-egyig küzdenek ennek a feldolgozásával. A verés sosem megoldás egy problémára, csak annyit érünk el vele, hogy a gyerekben frusztrációkat és kérdéseket halmozunk fel, hogy miért...

Úgy gondolom, hogy valószínűleg a nagypapa sincs tisztában vele, hogy a felszín alatt milyen súlyos sérüléseket okozhatott a saját gyerekeinek, amit valószínűleg csak nagy igyekezetek árán tudtak feldolgozni. Egy gyereknek az egy dolog, hogy erős, magabiztos szülőkre van szüksége, de ezt nem szíjjal és veréssel és hidegvízzel kell kimutatni, hanem összetartással és szeretettel.