Mit szóltok ehhez a levélhez?
"A menyem múltkor sírva fogadott minket. Rávert a két éves gyereke kezére mert az marokszámra szorta szét a sót a lakásban, és azóta rettenetes lelkiismeretfurdalása lett. A másik menyem azt mondta, ő sose tudná megütni a gyerekét, de hideg víz alá állítja, ha hisztizik.
67 éves nagypapa vagyok és elegem van ebből a mai, álszent világból. Nem verjük meg a gyerekeket, mert az bántalmazás, és beteg, aki ilyet tesz. De csap alá állítjuk és fröcsköljük hideg vízzel, meg bébiszittert fogadunk mert olyan elegünk van már belőle, hogy menekülnünk kell, meg ápolgatjuk a kis lelkét, aztán felnőtt korában eltartjuk 35 éves koráig, mert nem találta meg a helyét a világban.
Most figyeljetek, mai fiatal szülők!
5 fiú gyermeket neveltem fel! Az egyik orvos, a másik mérnök, a harmadik szintén orvos, a negyedik tanár, az ötödik pedig vállalkozó, mégpedig sikees. Keményen dolgoznak, nem nyavalyognak, és öten összesen 17 unokával ajándékoztak meg! Minden ünnepet, és majdnem minden vasárnapot együtt töltjük! Ez minősíti a kapcsolatunkat, annak ellenére, hogy nálunk bizony előkerült a nadrágszíj nem is egszer, ha fegyelmezésről volt szó. Pontosan tudta mindegyik gyerek, hol a határ, a büntetés előre kiszámítható volt, megkapták, kisírták magukat, megtörölték az orrukat és az élet ment tovább. Ha a feleségem rácsapott a két éves fenekére, sose jutott eszembe felelősségre vonni, és ő se omlott össze lelkileg, és nem mondogatta, hogy ez az ő gyengeségét tükrözi. Ez kell egy kisgyereknek, egy magában isbizonytaln anyuka? Nem, nem az ő gyengeségét tükrözi. Az ő következetességét a helytelen viselkedéssel szemben. Ha valamit elmondtunk egyszer, kétszer, százszor, és százegyedik alkalommal csakazértis megtette a dolgot, akkor talán az az én gyengeségem? A gyerekeim nem járnak pszichológushoz, nem kerülnek minket, nem önbizalomhiányosak és nem keresik az élet értelmét. Megtalálták, a munkájukban, a családjukban és a helyes értékrend szerint nevelt gyerekeikben.
A mai szülőknek pedig sok sikert kívánok, saját szememmel látom, milyen nagyszerű eredményeket érnek el a sok lelkizéssel meg könyörgéssel, ahogy nevelik a gyerekeiket. Tizenévesen már nem találják az élet értelmét és vodkás üveggel a kezükben lófrálnak az utcán. A pelenkás kislánybabákat nevelő anyukák, akik azt gondolják, hogy mindent tudnak már az életről és gyereknevelésről, könnyedén gondolják, és tanácsolják, az üljünk le és beszéljük meg verziót. Én már felnveltem az gyerekeimet, és azt hiszem joggal mondhatom, hogy az én nevelési módszerem is ért annyit, ha nem többet, mint a putyulgatás módszere. De nem is menekültünk az elviselhetetlenül hisztis gyerekeink elől, meg sem fordult a fejembe se a feleségem fejébe, hogy fáradtak vagyunk és többre vágyunk, ami szintén egy mai divathullám. Tettük a dolgokunkat, mindenki tudta, mi a szabály, nem volt vita, könyörgés, de volt olyan szoros családi összetartás, ami a mai napig megmaradt, Istennek legyen hála."
válasza:A nagypapa inkább utólag próbálja helyére rakni a dolgokat. Nem ment le teljesen állatba, mint ami a verekedésből és agresszióból következik, hanem az évek alatt megszelídült.
Aki megéri az idős kort, annál ez a jelenség teljesen természetes és gyakori. Egyfajta önigazolás.
A verést a gyermeknevelésben teljesen elítélem, ahogy minden normális embernek el kell ítélnie. A felnőtt emberek, bármilyen bűncselekményt követnek el, nem jár nekik testi fenyítést(hivatalosan).
Még az araboknál is inkább a bezárás, az elfogadott a gyerekek megbüntetésére. Bezárják őket egy szobába gondolkodni.
Én a következetes büntetés mellet vagyok. Sarokba állítás, eltiltás valami számára fontos dologtól, de a legtöbbször a normális megbeszélés is elegendő.
Engem nem vertek a szüleim és a testvéreimet sem mégis sikeresek vagyunk és jó a kapcsolat a szüleinkkel.
Tehát, kedves pszichológus nő! Inkább továbbra is használja a száját és az eszét, mint a kezét. Ez nem csak törvényes, de mindenképp hasznosabb. Ne menjünk már vissza a középkorba, ha nem muszáj.
válasza: válasza:Nem verik, ez kiderül a levélből is.
Nekem ebből az egészből nem a verés, mint elfogadható eljárás nevelési elv lett a tanulság, hanem a hitelesség, a feltétel nélküli szeretet és az a példaértékű odaadás, amit manapság nagyon keveset látok. Az, hogy ha ezek szerepelnek elsődlegesen a ranglétrán, akkor olyan egészséges lelkű embereket nevelhetünk, akik fel tudnak dolgozni olyan dolgokat is, amik velük méltánytalanul estek meg. Ellenben, ha ezek nincsenek meg, olyan dolgok feldolgozása is nehéz lesz, ami természetes velejárója az életnek. Nem értek egyet a veréssel, a megalázással, az erőszakkal, de szerintem ennek a nagypapának nem is ez volt a célja, sőt, utólag be is látja, hogy valóban lett volna jobb módszer is. És a gyerekek MERIK megmondani neki, hogy nem a legjobb módszert választotta, de túl tudták tenni magukat ezen.
Hadd írjam le az egyik fiú mit mondott:
- Az osztályunkban volt egy lány, akit nem nagyon kedveltünk. Kényes volt, nyafogós, áruldkodós, nem szerettük. Egyik nap elloptuk a csizmáját a szekrényből. Aznap épp nagy hó esett és váltócipőben kellett hazamennie. Másnap nem jött iskolába, a tanító néni mondta, hogy megfázott. Az apám nem tudott erről a dologról, soha nem is tudta meg. Egy hétig szenvedtem a lelkiismeret furdalástól, hogy mit tettem. De nem volt mentség, nem volt feloldozás. Hülyeséget csináltam, és őszintén szólva jól esett volna, ha valaki feloldoz végre, de mivel nem tudták, hogy én is benne voltam a dologban, ez nem történt meg. A végén, amikor már nagyon furdalt a lelkiismeret furdalás, mezítláb mentem haza a hóban. Hááááát, nem volt jó élmény, fájt a lábam, mint fene. Jobban fájt, mint az az öt-hat ütés, amit apámtól kaptam volna, ha tudott volna a dologról. Én nem lettem beteg, de attól kezdve jobban aludtam éjszaka. A lánytól pedig hosszú évek múlva mertem bocsánatot kérni."
Megoldás lett volna, ha ezt a fiút beküldik a szobában, hogy gondolkojon azon, hogy mit tett? Gondolkodott ő eleget, és tudta is, hogy csúnya dolgot csinált. Tudta ő nagyon jól, anélkül, hogy valaki leült volna beszélgetni vele erről...
Vagy a másik történet:
- Apám mondta, hogy a Szilaj (ló) hátára nem ülhet fel senki rajtam kívül... Az én dolgom volt megfuttatni. A határban találkoztam egy oszálytársammal, kérdezte, felülhet-e... megengedtem neki, nem tudom, miért, büszkeséből, hogy lássa, hogy bezzeg én milyen jól megültem szőrén. Fel se tudott ülni rá. Még jó, hogy nem esett magasról és nem szorult be a kengyelbe a lába... A ló elrohant, nem tudtuk már megállítani. Kirohant a kocsiútra, a busz elé, a busz fékezett, a háta mögött jövő autó belerohant. Még jó, hogy nem halt meg senki. A ló okos volt, hazarohant, apám kapta el és kötötte be végül. Én úgy rohantam haza, mint akik az ördög üldöz. Na, akkor kaptam apámtól életem első és utolsó verését. De tudja mit? Megkönnyebültem tőle. Tizenegy éves voltam."
Be kellett volna küldeni gondolkodni? Micsodán? Az első pillanattól kezdve tudta, hogy butaságot csinált. Vagy csap alá állítani? Vagy leülni vele beszélgetni? Szerintetek ez életszerű lett volna?
válasza: válasza:Elnézést, de Ön nagyon kavarja a kását. Gyakorlatilag elbeszélnek egymás mellett, Ön és a válaszolók.
Próbálja feldolgozni az élményeket és a helyére rakni. Láthatólag kicsit megvan zavarodva, pedig nem történt semmi olyan különlegesség, ami erre okot adna. Lehet, hogy ritkán jár vendégségbe:-)))
válasza:+
A csap alá állítás is ugyan az a kínzás kategória, egyáltalán nem a verés ellentéte. Ezt a két dolgot nem kellene szétválasztani.
Most már nagyon belejöttem, szóval jöjjön még egy:
- A legkisebb öcsém két éves volt, én meg tizenkettő. Apám egy szekrénysoron dolgozott a műhelyben, az akkori Tanács rendelte meg tőle, nem kis munka volt. Pontosan kellett dolgoznia és határidőre. Gyönyörű munka lett. Apám elment szólni, hogy jöhetnek a bútorért, nem volt telefonunk, meg volt még egy-két elintéznivalója a faluban. Anyám meg a másik öcsémet vitte orvoshoz, mert csúnyán be volt gyulladva a szeme. Szóval rám bízták az öcsémet, egy-két óra lett volna az egész. De én hőbörögtem, kamasz voltam, menni akartam a dolgom után, dühös voltam az öcsémre, oda se figyeltem rá, átjött egy iskolatársam, azzal barkácsoltunk valamit. Aztán feltűnt, hogy nagy csend van. Megijedtem és elkezdtem keresni az öcsémet. A műhelyben találtam rá. Kifestette az összes bútort olajfestékkel. Meg egy kicsit meg is kalapálta, itt-ott vésővel is dolgozott, ahogy apámtól látta. Kicsi volt, de a kár nagy, amit tett. Apám több hónapos munkáját tette tönkre. Arról nem is beszélve, hogy nagyon kellett volna a pénzt. A tanács emberei csak hümmögtek, amikor meglátták. Apám falfehér lett. Az öcsém nem kapott semmit, ez nem az ő hibája volt. Ez az egész az én felelősségem volt, meg is kaptam érte a fizetséget. De soha többé nem vettem félválról semmit, amivel megbíztak.
válasza:"Be kellett volna küldeni gondolkodni? Micsodán? Az első pillanattól kezdve tudta, hogy butaságot csinált. Vagy csap alá állítani? Vagy leülni vele beszélgetni? Szerintetek ez életszerű lett volna?"
Nem. Én is lovas vagyok. Nem kellett volna odaadni neki egy ilyen lovat. Eleve felügyelet nélkül. Olyan hülye lettem volna, hogy odaadom a lovamat a gyereknek , ráadásul közterületen, akkor magamat rugóm seg@be.
Ezért van a fegyverszekrényen is kulcs, mert kedves pszichológus nő a gyerekek, mindent kipróbálnak és a mi felelősségünk, hogy mihez jutnak hozzá, mit adunk a kezükbe.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!