Azt hittem jó anya leszek, de nem így lett. Csak én jártam így?

Egész életemben gyerekeket akartam. Imádom is őket nagyon és hálás vagyok értük, de nagyon nehéz velük... Az idősebbik is nagyon kifogott rajtam már amikor megszületett, azt hittem a kicsi biztosan könnyebb eset lesz. Hát nem, ő még durvább. Azt érzem, hogy elfogyott a türelmem, a naggyal játszani nincs idegzetem leülni, mert egész nap próbálom a körülöttünk lévő káoszt eloszlatni. Ha van is esetleg egy kis időm nagy ritkán azt jól esne egy kis énidővel tölteni, de arra nem igazán kerül sor. Töröm magam, hogy legyen normális napirend, de ők az Istennek nem úgy alszanak ahogy én akarom vagy éppen egész nap az etetéssel kínlódunk. Sokkal egészsegesebben kéne ennie a nagynak, de nem akar és őszintén bevallom kicsit ebbe az evési cirkuszba már bele is fáradtam és többször kap cukrozott gabonapelyhet vagy péksütit, mint amennyit régebben jónak láttam volna. A nagyobbik egyszerűen 1 db rokonának nem fogad szót, az oviban meg eddig jól viselkedett, de itthon... Visszafelé fejlődik, az egész napos energiám arra megy el többek között, hogy könyörgöm neki, hogy ne nyúzza szét az 5 hós hugát. Türelmetlenül is beszélek vele sokszor. Mindig megbánom és bocsánatot kérek tőle, de ez akkor sincs rendjén.

Vannak anyukák, akik nagy vigyorral 2 évente szülik a gyerekeket és látni a szemükben a ragyogást a játszótéren. Gondolom nekik a gyerekek szófogadóak, alszanak és esznek + eljárnak gyerek nélkül kikapcsolódni vagy nem tudom.. Vagy nem? Csak én vagyok ilyen elb*szott?

Nem azért írom ki, hogy savazzatok, mert tudom jogosan tennétek. Csak valamiért megnyugtatba, hogy nem vagyok egyedül.