Jogosan vagyok dühös?

Férjem 8-17-ig dolgozik, 7-kor indul és este 6 mire hazaér. Én 8-15:30, nekem csak félóra az út. Én hozom-viszem a gyerekeket (3 és 4 évesek), mivel így elég csak fél8-ra bevinnem őket és délután 4-re ott vagyok értük.

Úgy volt, hogy a férjem munkát vált, ahol kevesebb az óraszám (nem kell ledolgozni az ebédidőt, nincs túlóra, a munkahely is közelebb van), de előléptették, így eszében sincs váltani. Részben megértem, mert így megugrott a fizetése, ami nyilván jól jön, viszont elegem van már a reggeli kapkodásból és hogy délután/este mindent egyedül csinálok.

Elegem van, hogy csak nekem lettek stresszesek a mindennapjaim, hogy reggel kiabálok a gyerekkel, hogy öltözzenek már, mert elkésünk, délután rohanok értük. Este is én vacsoráztatom, fürdetem (és legtöbbször én altatom) a gyerekeket, mert mire férjem hazajön, átöltözik, eszik stb addigra már ágyban vannak a gyerekek és csak az esti puszira jön be vagy mond egy rövid esti mesét nekik.

Férjemmel beszéltem már erről, de mindig azt mondja nem tud mit csinálni, a munkáját nem fogja otthagyni pont most, hogy abban a pozícióban van, ahol szeretett volna lenni. Mindig azt mondja, hogy szerinte nekem még sokkal jobb, hiszen hamarabb hazaérek és többet vagyok otthon, pihenhetek. Igen, mert 2 gyerekkel nagyon pihentető az otthonlét.

A legtöbb ismerősünknél váltva hozzák-viszik a szülők a gyereket.

Segítségünk sajnos nincs. Gondolkoztam már bébiszitteren, de nagyon rossz érzés lenne, hogy egy vadidegen vigyáz a gyerekekre az én kényelmem miatt. Imádom a gyerekeimet, csak ez a mókuskerék felőröl.