Az én okos 2 éves kisfiamnál ma diagnosztizáltak autizmust, most az öngyilkosságon gondolkodom, hogyan tovább?

Nem, nem feltétlenül mutatja. A lányomtól az igen szót vagy bólogatást még nem hallottam/láttam.

A nem-et és a fejrázást igen. Ha megkérdezem, hogy éhes, akkor nem szól semmit. De tudja jelezni, mert vagy feltesz egy partedlit, vagy kijön a konyhába és mondja, hogy "hamm-hamm".

Ha szomjas, arra sem reagál, de ha ő kér inni, akkor mondogatja, hogy "víz". Vagy megkeresi és iszik. (Elérhető helyen tartjuk a cumisüveget.)

Kedves Kérdező,

kérlek, próbálj meg néhány dolgot helyére tenni magadban:

1. Az autizmusról nagyon sokaknak téves elképzelésük van. A közvélekedésben sokan azt hiszik, hogy ez egy súlyos állapot, egy tragédia. DE EZ NEM IGAZ, illetve csak az esetek nagyon-nagyon kicsi részére. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan "normális" embert ismersz, aki valójában enyhén autista, de nem veszed észre, és lehet, hogy ő maga sem, mert sosem diagnosztizálták, csak mondjuk visszahúzódóbb egy kicsit. (Felnőttekről beszélek, ma már jobban odafigyelnek ezekre a jelekre kicsi korban.)

2. Amiket leírsz, abból úgy tűnik, hogy a fiadnak valóban van valamilyen mértékű autizmus spektrumzavara, de az is nagyon valószínűnek tűnik, hogy ez nem súlyos.

3. A fejlesztések fontosságáról. Az én fiam más ok miatt szorult fejlesztésre, és két dologban nagyon biztos vagyok: egyrészt nem szabad csak egy-két szakértőre vagy gyógypedagógusra bízni a dolgokat. Addig kell menni, míg megtalálod a megfelelőt. Az enyémnél volt olyan gyógytornász, aki foglalkozott vele, de semmi eredménye nem volt, a másik pedig már egy foglalkozás után jelentős javulást ért el. Másrészt, amiben biztos vagyok, hogy te magad "szakértővé" kell, hogy válj a témában. Olvass róla el mindent, ami csak hozzáférhető. Beszélj minél több szakemberrel. Te ismered a legjobban, te vagy vele a legtöbbet - neked van a legtöbb lehetőséged foglalkozni vele. Menj el az említett Vadaskertbe, keresd meg mindig azokat a szakembereket, akik kicsit másként gondolkodnak a témáról. Tanulj tanulj tanulj.

4. Iskola és SNI státusz. Írták itt mások is, hogy ez nem bélyeg, hanem segítség! Persze, itt is érvényes, hogy te, mint szülője, figyelj oda. Ha nem vagy megelégedve a szakértő véleményével, a kapott fejlesztéssel, keress másikat! Tanulj tanulj tanulj. Mindeközben, ugyan nem egyszerű, sőt nagyon nehéz, de próbálj meg reálisan tekinteni a fiadra, a helyzetére. Van a családban olyan édesanya (ráadásul pedagógus), aki nem volt hajlandó szembesülni vele, hogy a gyereke különleges bánásmódot igényel (nem autista), és a kapcsolatait is kihasználva úgy nyomta be a gyereket "normál" iskolába, hogy ott nem kapott plusz támogatást. Ez nagyon visszaütött. Mára a gyerek felnőtt, és nem tud önállóan élni, és mivel a szülei betegek és idősek már, őrá intézet vár. Nem képes magát ellátni. Pedig ismerem kisgyerekkora óta, fejleszthető lett volna, jó lehetőségei lehettek volna. Az édesanyja vette el tőle ezeket azzal, hogy nem volt képes szembesülni vele.

5. Te magad. Te magad is fontos vagy, bizonyos szempontból fontosabb, mint a fiad, mert ő csak akkor kaphatja meg maximálisan azt, ami önálló életre nevelheti, ha te "jó" állapotban vagy, ha te bízol, ha stabil vagy lelkileg, ha el tudod fogadni, ha tanult vagy a témában. Pontosabban TI, a gyerek apjával együtt. Most egy ugyan olyan gyászfolyamatban vagy, mintha meghalt volna a gyereked. Ez normális. Félsz, siratod őt is, magadat is, talán a párkapcsolatot is. Ez normális. Ez le fog zajlani, de idő kell hozzá. Idő kell hozzá, míg meglátod, hogy ugyan lezárult egy szakasz, de valami teljesen új elkezdődött, AMI NEM ROSSZABB. És a gyereked most is ölel, szeret téged, mosolyog rád, bújik hozzád :) (ami szintén azt mutatja, hogy az állapota nem súlyos). Tudod, én elveszítettem a kislányom, meghalt. Akkor azt hittem, meghalok, meg akartam halni. De nem így történt, sok segítséget kaptam, ismét nevetek, és van azóta egy kisfiam, akivel megnézegetjük a nővére fényképeit. Egy ajtó bezárult, egy másik kinyílt. A kisfiad még mindig ott van, még mindig önmaga, ugyanaz, akit tegnapelőtt, akit az elmúlt másfél évben szerettél. Most kaptál egy lehetőséget, hogy jobban megértsd őt, és úgy szerethesd, ami jobban megfelel neki. Tekintheted ezt ajándéknak is :).

Ezért talán az első, és legfontosabb lépés kellene, hogy legyen, hogy magadnak keress pszichológiai szaksegítséget - még sokkal inkább családterapeutát, mert ahogy kiveszem, a férjeddel is nagyon kellene foglalkozni, hogy visszataláljon a családhoz, az élethez. Most neki is fel kell építenie magát. Ez ügyben beszélj először a háziorvossal, hátha TB finanszírozottan is elérhető jó terapeuta (egyáltalán nem biztos, lehet, hogy fizetősen kellene majd valakit keresni, de nekem például szerencsém volt a kislányom halála után, a körzeti pszichoterapeuta nagyon jó volt, hátha nálatok is sikerül).

És ne ostorozd magad azzal, hogy mi volt az oka. Ma azt lehet tudni, hogy nem lehet biztosat tudni. Akár oka vagy, akár nem, SEMMIKÉPP SEM VAGY HIBÁS. Nem vagy hibás. Nem vagy hibás. A terhességed alatt és az arra való felkészülésnél az akkori legjobb tudásod szerint készültél, tettél mindent. Jobban nem tudja csinálni az ember, mint amire képes. Ahogy majd egyre többet olvasol a témában, egyre többet tudsz róla, úgy fognak ezek a dolgok is helyrekerülni benned. Természetes, hogy félsz az öröklődés lehetőségétől. Valamelyik hozzászóló javasolta, hogy ne vesd el teljesen a második gyerek gondolatát, de adj a döntésre időt magatoknak, innen 5-6 évet.

És plusz egy gondolat :).

Ha nagyon alaposan körülnézel, azt láthatod, hogy szinte NINCS olyan ember, aki a klasszikus értelemben, minden tekintetben "normális" lenne. Van, aki iszik egy kicsit, más depressziós, van, aki kényszeresen takarít, van, aki sokat pletykál és vájkál mások életében, és hát nézd meg az 56 %-os válaszolót: ha valóban nem ő az, aki máshova is írogatni szokott, akkor is valami nagyon nem stimmel vele, mélyen meg van bántva, keserű. Nagyon-nagyon kevés az olyan ember, aki tartósan, hosszú távon, egész életében "normális". (Szerintem nincs is.) Épp ezért én úgy vélem, hogy az is a "normálisság" része, hogy nem vagyunk teljesen azok.

Egyre biztosabb például, hogy Einstein is enyhe autista volt, aspergeres. Nem csak a viselkedésének elemzése alapján, hanem az ő agyát a mai napig vizsgálják (eltették, nem temették el vele). Olyan agyi struktúrái vannak, olyan összeköttetések benne, amik ezt mutatják. Szorosabb kapcsolatok bizonyos agyterületek között. Úgy tűnik, a zsenialitásnak, a sajátos összefüggések felismerési képességének feltétele, hogy az ember egy kicsit "ne legyen normális". Az egyik hozzászóló is írta, hogy az autista férje és gyereke is kiemelkedő intelligenciával rendelkezik. Ha a fiad fejlesztése során sikerül megtalálni azokat a területeket, amiben kiemelkedően jó, egyidejűleg megtanítani az alapvető viselkedési normákra, még az sincs kizárva, hogy szép karriert fut be. Éppen azért, mert máshogy tekint dolgokra, másfajta összefüggéseket vesz észre. Ennek érdekében: fejlesztés, fejlesztés, fejlesztés. Tanulj, tanulj, tanulj.