Egy órán át hagytam sírni. Jól tettem?

Én írtam tegnap egyszer már. Hát szégyellheti magát itt egy-két válaszoló.

Azt hiszem, itt néhányan súlyos fogalomzavarban szenvednek. Az anyaság ugyanis nem egyenlő saját magunk megszűnésével. Nem az a normális, hogy ha nemeszek-nemalszok-nemszexelek-nemalszokaférjemmel BEZZEGANYU vagyok. Az a néhány ember, aki így gondolja, az pedig tipikus bezzeganyu megnyilvánulásokat produkált. Abba ők bele sem gondoltak, hogy 1967 előtt, mielőtt bevezették volna a három évet otthon szülés után, minden anya ment vissza dolgozni a gyárba néhány hét múlva, a babákat meg hordták a gyár bölcsijébe, és mindenki vonult három óránként szoptatni. És ott valószínűleg sírtak, mert nem volt ott az anyukájuk. 5 percnél többet (gondolom a bezzeganyuk most felszisszennek és kardjukba dőlnek). Ezek szerint az előző generáció lelki sérült úgy, ahogy van?

A kérdezőnek pedig: örülök, hogy jól sült el az este. Egy ekkora baba, mint a tiéd, már elég okos ahhoz, hogy értse, mi a csízió. Tudja, hogy van egy szerető anyukája, akire számíthat ha BAJ van. És aki nem enged a hisztinek.

Ma 20.40, de szépen beszélsz a saját gyerekedről:(

Nekem is hisztis, magában 1 percig sem ellévő a fiam, és rohan utánam, mintha örökre el akarnám hagyni, pedig én nem hagytam sírni sosem (persze nekem szerencsém van, az alvás sima ügy). Mégsem tartom szörnyetegnek, és nem gondolom, hogy amíg nem volt "hozzám nőve", addig okosabb, és tökéletesebb volt. Utánanéztem a szeparációs stressznek, talán te is megtehetnéd, mielőtt szörnyetegnek nevezed a saját babádat:(

Szia!

Ma találtam Neked valamit:

"Sajnos mindig vannak olyan „csodamódszerek”, amelyek azt hirdetik, hogy a babákat igenis meg kell tanítani elaludni és az éjszakát átaludni. E módszerek lényege, hogy a babát külön szobában, külön ágyban kell altatni, egy bizonyos kor után pedig semmiképp sem szabad sem mellen elaludni hagyni, sem éjjel megszoptatni. Sírni kell hagyni (egyes szerzők szerint bizonyos időközönként nézzünk rá, mások szerint nem szükséges ez sem), amíg meg nem tanulja, hogy aludjon. Bár a módszer egyes babáknál (még csak nem is mindenkinél) hatásosnak tűnhet, az igazság az, hogy a sírni hagyott csecsemők nem elaludni tanulnak meg, hanem reményvesztetten pszichésen visszahúzódnak, az úgynevezett tanult tehetetlenség állapotába kerülnek. Soha, soha nem szabadna sírni hagyni egy kisbabát, mert komoly és visszafordíthatatlan testi és lelki károsodást okozhatunk ezzel. Sérül az önmagába és a világba vetett bizalma, a külvilággal való kapcsolata. Ráadásul az így „edzett” babáknál a hatás legtöbbször nem tartós, bármilyen változás kizökkenti őket, és sokszor később, két-három-négy éves korban valódi alvászavarok jelentkeznek náluk."

Innen vettem:

[link]

Jajistenem... Bár az én kisfiam még csak két hónapos, és sose hagytam sokáig sírni, édesanyám azt mesélte, hogy a nyolcvanas években azt tanították, hogy a gyereknek 6 hetes korától át kell aludnia az éjszakát. Így aztán amikor elértem ezt a kort, egyszerűen nem jöttek be hozzám éjszaka és kész.

Nekem erre nem lenne szívem, de lám, felnőttem, a szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, mindig is az volt, a világba vetett bizalmam sem rendült meg. A Kismama újság pedig szerintem egy meglehetősen szélsőséges álláspontot képvisel ebből a szempontból, ami könnyen elbizonytalaníthatja a kezdő szülőket. Akinek tetszik, az csinálja, nem árt vele, de tudni kell, hogy nem lesz a gyerek lelki sérült, ha a szüleinek máshogy jó.

És igen, itt van szerintem a kulcsszó. Fontos, hogy a szülőnek is jó legyen! Persze, alkalmazkodni kell a kisbabához, de szerintem egy család attól lesz boldog, ha olyan körülményeket teremtünk benne, ami minden egyes tagjának megfelel. A gyereknek, az anyának és az apának is. Róla sajnos sokszor feledkezünk meg. A felesége kiköltözik mellőle a hitevesi ágyból, a nőiességét a szoptatásra korlátozza, folyamatosan érezteti a férjével, hogy ő itt felesleges, nem ért a gyerekhez, mindent rosszul csinál, aztán ha a férj ettől besokall, még ő a gonosz.