Baba és macska, tényleg szívtelen vagyok?

Van két cicánk, egyiket a párom hozta, a másikat én.

Az én cicám egy sziámi, 24 órából 22-t alszik, este, ha már kapcsoljuk le a lámpákat, szalad a szobánkba. Megvan a helye, hang nélkül alszik velünk reggelig. Ha pl. nyávog is és szólok, abbahagyja.

Férjem cicája nem ilyen. Hisztis, öntörvényű, konkrétan a fejünkön táncol éjszaka. Akkor jön rá, hogy épp játszani akar, vagy simogassuk. Ha nem kelünk fel, elkezdi dagasztani a kezünket, hátunkat, vagy nyomogatja a szemgolyónkat, harapja az orrunkat. De az sem megoldás, hogy ölbe veszem és megsimogatom, mert kézben lenni utál és ha nem úgy nyúlok hozzá, ahogy épp akarja, visítva nyávog.

Ha magunkra csukjuk az ajtót vagy őt tesszük be a vendégszobába éjjelre, úgy ordít, mintha nyúznánk és kaparja az ajtót.

A babánk 3 hónapos, alapból nem sokat alszom éjjel. De mikor épp visszaalszom az etetés-pelenkázás-altatásból hajnalban, és 5 perc múlva hallom, hogy jön dorombolva, nyávogva a macska, akkor elszakad a cérna, mert tudom, hogy 20 percig a fejünknél fog körözni, ha nem kel fel valamelyikünk vele foglalkozni.

A férjem azt mondja, majd megoldódik valahogy, de én már nem bírom. Utcára, menhelyre nem tenném, viszont anyukám mondta, hogy vigyük el hozzájuk. Imádja a cicákat, van neki is 4 mentett. Háztartásbeli, otthon van. Barátaink, családtagjaink azzal viccelnek, hogy következő életükben ők anyukámnál szeretnének macskák lenni. Nem lenne rossz dolga, de a férjem erről hallani sem akar. Mert szerinte nem zavar senkit a cica, ez egy ilyen időszak... Oké, csak én nem alszom szinte semmit éjszakánként.

Szerintetek tényleg ennyire szörnyű ez az ötlet?

Tudnátok bármi mást javasolni?