Anyukák! Mit élveztek a gyereknevelés első 3 évében?

Én megértem, amit írsz, mert bennem is rengeteg visszás érzés van, de rengeteg pozitív is.

Néhányat kiemelnék, ha gondolod.

Első gyerekes anya vagyok. Szerencsétlen helyzetben, mert messze laknak a szüleim és párom családjához lakok közelebb. Eddig amikor csak akartam kb. haza látogattam, na már most babával nem igazán tudok, mert sok-sok órát nem szenvedtetem. Ezáltal elvesztettem a rugalmasságom, az önállóságom. Hiányoznak néha az önálló vásárlások, a csak nézelődések, a hosszú séták, túrák. A 10kg-os babámmal, aki nem szereti a babakocsit és az én 47 kg-mal nem szeretném cipelni hosszas km-ket. Számomra nagyon nehéz otthon ülni, várni mindig a párom. Kevéy emberrel beszélni és találkozni. Hiányzik a munka, az hogy most hasznos vagyok, de még is így, hogy csak otthon ülök sokszor haszontalannak érzem magam. Mivel nem szeret babakocsizni így boltba se megyek vele, mert messze van. Autókázni se tudok vele, mert sír. Sokszor lassított felvétel vele az élet, mert már lassan 8 hónapja az utca végébe járok napmintnap és vissza és már nagyon unom.

Unom a mozgás szegény mindennapokat is, hisz még nem jár (bár tudom hofy az nehezebb lesz) de ez is nehéz, hogy ülök nagyon sokat mellette, hogy együtt legyünk.

Rossz érzés sokszor, hogy látom h a páromnak van énideje, hogy ő elmegy focizni vagy a hobbiját csinálja én meg otthon vagyok és sokszor a párom area vágyik, hogy hazaérjen én meg arra, hogy kimozdulhassak. Akár bevásárolni vagy bárhová csak emberek között legyek.

Szerintem később se lesz sokkal jobb, mert ha lesz kistesó újra kezdődik.

Előnye viszont hogy pl. Még nem érti amit mondok, bármit megbeszélhetek a párommal, jó érzés, hogy mindig megtudom nyugtatni egy szál cicivel, ez később nem lesz. Könnyű hogy sokáig elég volt a cici etetéshez, nincs válogatás, neki minden jó. Szeretem a mosolyát, a jó kedvét, a csodálkozó tekintetét. Csodálom a mindennapos akaratát, ahogy fejlődik egyre jobban.

Várni fogom hogy megölelhessem majd úgy rendesen. Mert most még marja a nyakam és tépi a hajam:)

Egyébként nem mindenki egyforma, ami nekem öröm pl. Szoptatást imádom, más nem is szoptat, neki más okoz örömöt.

Ha nem vagy babázós típus, fiatalon szültél, tanulmányaidat sem fejezted be és mindenki csak lebeszélni akart az élethelyzeted miatt, akkor 1. le a kalappal hogy bevállaltad 2. az lett volna a csoda ha még élvezed is. De azért egy átlagos gyerekvállalás nem így néz ki. Nálad egyértelmű, hogy minél nagyobb, annál jobb. Legalábbis valószínű hogy így folytatódik.

Biztosan vannak akik hasonlóan éreznek, de a te eseted specialis. Akik készülnek a gyerekvállalásra, általában akkor sem élik meg ilyen tragikusan, ha amúgy örülnek hogy túl vannak rajta.

Én személy szerint nem rajongok a babakorért, nem is lesz kistesó, de nincsenek rossz emlékeim. Minden nyugis volt, sétálgattunk, nem volt minden tele játékokkal, letisztult volt az egész lakás. Séta közben tudtam olvasgatni, 2-3x aludt egy nap, sokkal több volt a csend. Ez mondjuk az egy év alatt.. plusz fel voltam készulve rá, hogy 1-2 év "kiesik" az életemből, nem okozott lelki törést, bár én mondjuk eléggé kiéltem magam előtte.

De most, hogy már ovis korú, tudok aludni, tudunk beszélgetni, ez egészen új dimenziókat nyitott meg, és az első évekre úgy gondolok: szep volt, jó volt, de az is jó hogy vége van.

8-as tényleg szélsőségesen fogalmazott, én is lepontoztam, de azért én is láttam már nyugodt babát. Az enyém pl. fogzás előtt "gyakorlatilag" átaludta az éjszakát, pontosabban: az első 1-2 hét után beállt arra, hogy kb. éjféltől hajnali 5-ig aludt (meg 8-tól éjfélig, éjfél körül evett - én nem keltettem 3 óránként, mert nem kell), majd kicsit később már 11 és 5-6 között aludt. Ez teljesen viselhető volt, egészséges 1-2 hónapos csecsemőt én nem keltegetnék. Ha alszik, alszik. Később a fogzásnál már adódtak nehezebb éjjelek, de van aki meg az nem visel meg nagyon.

Ami meg a nyugalmat illeti: én 36 évesen szültem, és mindennel nagyon előkészültem. Anyagilag stabilan, közelben volt segítség, fél évig gyakorlatilag főznöm sem kellett, mert férjem vagy a nagymama főzött, esetleg rendeltünk, babának még nem kellett külön ennivaló. Utána már a gyereknek én főztem, addig anyatejes volt.

Az igaz, hogy az ég egy adta világon semmi mást nem csináltam (nem igen találkoztam barátnőkkel, nem tudtam elmenni meginni egy kávét csak úgy akármikor, nem buliztam, nem igen volt kapcsolatom a külvilággal, tehát igen, "24 órás szolgálat"), de az a helyzet, hogy nekem ez akkor jól is esett. Jó időben volt. Inkább később volt kicsit nehezebb, másfél-2 éves kora körül, amikor már untam a 4 falat. De akkor meg már közel volt az ovis kor, és abból is szabadultam. Ha huszonévesen kellett volna ugyanezt eljátszanom, egészen biztosan nem így élem meg!