Anyukák! Mit élveztek a gyereknevelés első 3 évében?

"Miért kell valamit tökéletesnek álcázva túlromantizálni a fiataloknak, ha egyszer nem az, és Ti magatok is látványosan belefásultok az első időszakba?"

Ez NEM kérdésfeltevés, hanem feltételezés, és a saját véleményed (gyengén) álcázott megosztása. Ami oké, csak akkor ne hívjuk kérdésnek. Az őszinte, tényleg választ váró kérdés, amire az ember nem érzi úgy, hogy felesleges energia válaszolni, így hangzik például: "nektek mi volt a legnagyobb nehézség / legszebb momentum a 0-3 éves időszakban?" Ez egy igazi kérdés. Amit te ideöntöttél, az színtiszta provokáció, ahogy az 1. válaszoló is írja.

A kérdésedre a válasz a leírásodban van:

Apróbb pillanatokat. Amikor olyan pici, hogy a mellkasodon elfér, kis szuszogásokat, ahogy markol az icipici kezével, ahogy o szájjal néz a világra csodálkozva, hozzádbújik, ilyesmik. Igen, értelemszerűen egy magatehetetlen csecsemő 24 órás kiszolgálása fizikailag és lelkileg is kimerítő, amihez képest valóban könnyebb egy 5 évessel mondjuk társasjátékozni, de ez van. Ezekbe kell kapaszkodni, hogy később mást is tudj értékelni.

Én is azt akartam írni, mint a 3-as, hogy ez nem is igazi kérdés, te egyértelműen eldöntötted, hogy az első 3 év mindenkinek sz*r és aki mást mond, az hazudik még önmagának is. De miért gondolod, hogy valaki nem érezheti másképp, mint te?

Amúgy nekem két gyerekem van, és szerintem egy 3 év alattival sokkal könnyebb (a kicsi még nincs annyi), mint egy 3+ évessel. Én szeretem, imádom a fiam, klassz, hogy lehet vele már beszélgetni és csinálni ezt-azt, viszont brutál leszív minden egyes nap az akaratossággal, nyávogással, hisztivel. Amikor oviban van, olyan, mintha a nyugalom szigetére csöppentem volna.

Amúgy nekem rossz alvó volt az első gyerekem, de attól még az alvást elketintve ténylrg olyan tipikis rózsaszín nyálasnak eltem meg az első 1-2 évet. Nem tudnám jelenleg azt mondani, hogy ez a 3 év jobb, mint az első 3 ev, engem most sokkal jobban leharcol idegileg, ez az igauság.

5-ös vagyok, lehagytam, hogy én például élveztem összebújni vele. Imádtam, hogy nagyokat sétáltunk, ő elvolt, nézelődőtt, csodálkozott. Szerettem, hogy bármit meg lehetett mellette/vele csinálni, mittudomen, ültettem a kertben a virágot, szedtem a borsót, ő meg ott volt velem.

Most meg kb. mindenen a hiszti megy.

Életem legnyugisabb időszaka volt. Azért, hogy otthon lehetsz 2 évig és lényegében semmi dolgod nincs a babázáson kívül nagy luxus.

Az enyémnek nem volt semmi baja, így elsőperctől átaludta az éjszakát.

1. cukik voltak

2. én imádtam azt a kort, amikor 2 éves koruk körül filozófiai mélységű társalgásokba tudtam velük bonyolódni :D

3. szerettem a "kisgyerekes család" státuszt a társadalmon belül

Ami a szép benne az a szimbiózis, minél kisebb, annál jobban rád van utalva, és ez egy egészen különleges élmény, amit más kapcsolatokban nem tudsz megtapasztalni, és óvodás kor felett sem.

És igen, durva fárasztó is egyben, nyilván azt a részét nem élvezi senki, de a kettő együtt jár.

Jelenleg 9 és 5 évesek a gyerekeim. Szeretem a jelenlegi korszakunkat, de imádtam a 3 év alatti időszakot.

Nem a kínlódva szoptatós szenvedést, meg a hasfájást, refluxot. A kedvencem az 1 és 2 éves koruk között volt.

Amikor elkezdtek beszélni, rácsodálkoztak a világra, minden nap egy új felfedezés volt, ugyanakkor egy nagyon lelassult, szemlélődő időszak volt számomra is. Szerettem, hogy ráérünk andalogni, hogy megvizsgálhatunk minden lehullott levelet, nem kell rohanni. Nem munka-gyerek-háztartás és az örökös robot van.

Soha olyan tiszta és rendezett nem volt a lakás, pedig nem törtem magam és milliószor inkább kint csavarogtunk, mégis volt időm mindenre. Most meg nem.

Ha felmondanék és háztartásbeliként lézenghetnék újra, akkor sokkal jobb lenne, csak épp megölne az unalom, mivel a gyerekek nem lennének velem.