Mikor éreztétek azt, hogy könnyebb lett a babával? Amikor már tényleg jól éreztétek magatokat mellette?

Én a fiammal az első időszakot rosszul éltem meg, a mezdeteket is, aztán a mélypont 4-6,5honapos kora között volt. Azóta hónapról hónapra mindig egyre könnyebb lett, 9 hónapos korától érzel élvezhetőnek. Most 15 hónapos, és az utóbbi 3 hónap nagyon szuper.

Most várjuk a kistesót, na egy évvel ezelőtt ezt el se tudtam volna képzelni.

Kitartás kérdező, én se értettem, mikor mondták, hogy jobb lesz, meg majd változik, de bízz ebben és mantrazd, még ha nem is tudod épp ésszel felfogni.

Nálunk is volt valami hasfájás vagy más probléma, mert egy hónapos korától a délutánok elég nyűgösek voltak, talán az 5-6. hónap körül lett kicsit jobb a helyzet.

Igazán már a kúszás-mászással jött az áttörés, oda tudott menni ahhoz, ami érdekelte, nem volt annyira ránk szorulva, elkezdett játszani is.

Addig sem szenvedtem nagyon (szerencsére mindig jó alvó volt), de onnantól érezhetően újra rám ereszkedett a rózsaszín köd, mint a születése utáni napokban 😊

Ez az állapot tart még mindig, 13 hónapos múlt. Már mondja néha, hogy "annyannyany", hát attól is elolvadok, mondanom sem kell 😇

3 hónapos. Nem tudom, hogy ahhoz van-e köze, de mióta megkapta a 3 hónapos oltásokat, azóta van egy minőségi váltás.

Most csak arra kell figyelni, hogy minden nap történjen valami és akkor a többi időben alszik. Néha magától 🥰.

Ma 4 órán át nem evett, este sírás nélkül elaludt és aludt 4,5 majd, 3 órát, aztán délelőtt még 3-t, amíg a férjem tolta a babakocsiban.

Reggel 8-tól fél 12-ig azt csináltam, amit akartam.

Tegnap 6 órát vendégségben voltunk és nem sírt, tudták mások cipelni, mindenkire mosolygott én addig tudtam beszélgetni, utána elmentünk sétálni, azalatt hordozókendőben aludt.

Mostmár ha berakom a babakocsiba nem kell a füvön félórákat tolni, elalszik az úton is, nem kel fel minden autóra vagy kutyára.

Kb. 4 hónapos volt, amikor már néha úgy éreztem, hogy én erre képes vagyok. Előtte katasztrófa volt. Borzasztó kettős érzés cikazott bennem, nem jött a kötődés érzése, szabadságra vágytam, a régi életemre, iszonyatosan véglegesnek éltem meg a helyzetet, nem ment a szoptatás, nagyon sírós volt a kislányom, szóval fú... Én nagyon rosszul éltem meg és nagyon sokáig egyértelmű volt, hogy bár két gyerkőcöt szerettünk volna, biztosan nem lesz több. (Aztán 14-5 hónapos volt, amikor megjött a gondolat, hogy végülis lehetne mégis tesó.)

Nekem könnyebb lett azzal, hogy elfogadtam a helyzetet, hogy kialakult a kis ritmusunk, hogy kaptam énidőt, stb. És könnyebb lett, amikor abbahagytam a szoptatást 7 hónapos korában, amikor elkezdett mennyiségeket enni a normál kajákból, mászni, majd megmutatni mit szeretne. Könnyebb lett azzal, hogy jár és hogy a kaják egy részét megtudja enni önállóan, könnyebb azzal, hogy már szavakat mondani, stb. Szóval én fokozatosan éreztem azt, hogy szépen lassan visszanyerem önmagam azzal, hogy ő egyre önállóbb lesz. Mindig van egyéb nehézség. Most a dacolás, hogy sokszor mintha a falnak beszélnék, a földhözvágós hisztik, a fogzás, a beszédfejlődés miatti nem alvás, stb. De nekem ezek közel sem olyan összetettek és nehezk, mint az a kezdeti krízis és sokk, ami az elején megcsapott, amikor megszületett a kislányunk. Mai fejjel azt mondom keresnem kellett volna akkor egy gyermekágyas segítőt, aki ha kell ezerszer tudatosítja bennem, hogy minden természetes amit érzek és bizony JOBB LESZ. Ne szégyelld, hogy szarul érzed magad, ha vágyott baba volt, akkor előbb-utóbb meg fogsz érkezni az anyaszerepbe. Kitartás!

1 év 8 hónapos a kislányom és pont a napokban volt egy mélypontom.

Sokszor érzem úgy, hogy gyűlölöm az életemet.

Én extrém nem bírom a rossz alvást.

Ezt gyerek előtt is tudtam, de azt nem, hogy min. 2 évig nem fogok rendesen aludni.

Más kérdésnél már meséltem róla, hogy megbetegít engem a kialvatlanság. Hónapokig fel voltam fázva és nem vezethetek hosszabb távon (30+ km már komolyan veszélyes).

Bármit szeretnék csinálni, az a pihenőidőmből megy el, mert a gyerek mellett semmit nem lehet megcsinálni. Ő nem marad el szépen.

Sajnos nem passzolunk, hozzám egy nyugodt, jó alvó, bújós szeretetgombóc illene, nem egy dúvad.

Azt hiszem 11 éves kor előtt nem diagnosztizálják a hiperaktivitást, de nálunk nagyon erős a gyanú (a család tele van túlmozgásos emberekkel).

1 éves koráig kb semmilyen kötődést nem éreztem, csak a felelősséget és a kötelezettséget. (Folyamatosan az ordítás ment mindenért és nem lehetett letenni, különben hányásig ordította volna magát)

Felnőtt és gyerekpszichológushoz is jártunk.

Én nem élvezem a kínlódást, szenvedést, fájdalmat.

#26 vagyok

A mindent elsöprő szerelmet még most sem érzem.

Nekem pluszba még az a legnehezebb, hogy konkrétan mindenki azt mondja, hogy ahogy nő annál rosszabb lesz.

Ha az élet most is rettenetes, akkor mi lesz később, ami mindenki szerint sokkal de sokkal rosszabb lesz?

Minden nap letargiában vagyok, hogy soha nem lesz kiút ebből, sőt, egyre csak nehezebb lesz és még remény sincs arra, hogy öreg korom előtt jól érezzem magam újra.

Ha arra gondolok h már nagyobb, akkor eszembe jut h minek reménykedek.

2 gyermekem van. A nagyobbal nagyon jó volt minden. A kedvenc időszak az ovis korszak volt. Akkor már ki tudta fejezni magát, szót fogadott, de még cuki kisgyerek volt. Mostmár kiskamasz, de még így se panaszkodhatok.

Van egy 9 hónapos kisfiam...na nála minden reggel úgy kelek fel, hogy talán majd ma már jobb lesz :D

#28

Miért vagy letargiában?

Úgy értetted, hogy alig várod, hogy kirepüljön a gyereked?