Miért ennyire nehéz csajozni?

Amíg így állsz hozzá és ennyire kiégtél ebben az egészben, ez csak lefelé vezet. Megértem, ha bánt téged és megértem a felháborodottságodat, de neked is meg kell értened, hogy ez nem annak a dolga, és nem is rajta kell leverned, akivel aktuálisan ismerkedsz. Folyamatosan azt kapom a férfiaktól, akikkel ismerkedek, hogy állandóan gyanakodnak rám, mikor lépek le és mikor hazudok, mindig megy a hiszti, hogy biztos x másikkal beszélek, biztos nem tetszik nekem, biztos ez-az-amaz, meg miért nem vagyok képes találkozni kétnaponta és miért nem akarom magam elkötelezni magam mellette, holott nem is beszélgettünk igazán, csak épphogy átestünk a kötelező sablonkérdéseken.

Én is mondjam, mennyire mélységesen elegem van a frusztrált férfiakból, akik pokollá teszik a társkeresést, mert egy nyomorék, válogatós k urva vagy, ha kicsit lassabban szeretsz haladni, és nem tudod eldönteni az első randi után, hogy akarsz-e vele járni, vagy sem? Egyáltalán nem képesek élvezni a társaságom, érzem végig rajtuk, hogy csak a "végeredményt" várják, azt, hogy összehozzanak egy jó szexet, vagy egy kapcsolatot. Baromi nyomasztó.

Ahogy az is, hogy válogatós, pénzéhes, felszínes, anyámkínja szemét vagyok, mert nehezen leszek szerelmes és nem mindenkibe. Ha nem érzem magam biztonságban a másik mellett és veszélyeztetve érzem a szabadságom, a jövőm, a nyugalmam, nem megyek bele egy kapcsolatba, mert szingliként ezek adottak az életemben, ergo csak vesztenék vele. Mikor valaki idegileg ki van készülve és nekem panaszkodik, meg csapong, meg görcsösködik, elbizonytalanodom, mert volt már olyan párkapcsolatom, hogy szerettem-imádtam a másikat és éjszakákat bőgtem át emiatt, mert tehetetlen voltam (és egy hajszálon múlt, hogy nem ment rá az egyetemi felvételim). Tudom, hogy erről nem a jövendőbelim tehet, de egyszerűen nekem az az érzés nem hiányzik, hogy aggódva kelek és azt sem tudom, mi van velünk, mit akar a másik, mikor hagy ott, mert képtelen kezelni a stresszt, vagy felfogni, hogy épp az álmaimért hajtok, azért találkozunk épp olyan ritkán, vagy azért alszom el mellette ahelyett, hogy rámozdulnék. Nekem nem támasz kell, csak az, hogy ne húzza ki a másik alólam a talajt, mikor van elég bajom, és ha megérzem, hogy valaki ehhez idegileg gyenge és berántana, nem közelítek felé. Nem azért, mert szemét vagyok, hanem mert nem akarok fontos dolgokat feltenni erre még egyszer, vagy bizalmatlankodni a kapcsolatban, mert a másik nem beszámítható. És mert nem érezném magam jól egy olyan kapcsolatban, ami ilyen szinten veszélyezteti azt a nyugalmat, amit most élek egyedülállóként. Hány férfi, hány ember tud kezelni egy konfliktust normálisan és nem hisztis r ibanc módjára otthagyni a másikat? Hány ember képes megérteni, hogy van rajta kívül a másik életében fontos dolog? Nem érdekel, hogy frusztrált, vagy "szeret", ha szeretne, nem arra figyelne, hogy neki mi a jó, hanem a kompromisszumot keresné számonkérések és elvárások helyett.

Ha ezt jelenti válogatósnak lenni, akkor igen, az vagyok, és nem, nem kérek érte elnézést, mert ez az én életem, az én jövőm, nekem is csak egy van, és nem fogok ideengedni akárkit, aki fenekestől felforgathatja és elcseszheti, ha hagyom. Márpedig, akivel az ember párkapcsolatban él, attól nem szigetelődhet el annyira, hogy ne kockáztassa meg azt, hogy tulajdonképp bármikor megteheti, hogy padlóra küldi érzelmileg és idegileg a hülyeségeivel, utána meg próbálj koncentrálni a többi dolgodra.

Nem arról van szó, hogy az ember megkaphatatlan, én sem vagyok az. Hanem arról (és ezt nem csak én mondom, hanem minden második nő, akit ismerek), hogy az embernél nem az a fő életcél, hogy legyen egy kapcsolata. Lehet, hogy van, akinél igen, de nekem sok más sokkal fontosabb, és ha azt érzem, hogy közben bárki ezt sürgeti nálam, vagy erre erőltet, vagy nem haladhatok a magam kényelmes, természetes tempójában vele, kiszórom a fenébe és keresek olyat, aki nem stresszel fölöslegesen. Egy induló kapcsolatról, ismerkedésről beszélünk, itt átkozottul nem kötelessége senkinek szemet hunyni a másik pattogása felett, mert ha most ez megy, mi lesz később? Ha egy ideje együtt vagyunk, és látom, hogy van értelme, mert működik és alapvetően jó, akkor meg akarom javítani, energiát fektetek abba, hogy helyretegyünk dolgokat, és figyelek a másikra. De mikor egy idegen rázendít a baromságaira és elkezdi nyomatni a depressziós/agresszív szöveget, nekem nem kell. És ezt annyian nem képesek felfogni, hogy mikor ismerkedsz, ugyan magadat kell adnod, de abból a tőled telhető legjobbat, mert senki sem fog csak úgy választani. És mikor arról van szó, hogy ismerkedünk és jól akarjuk érezni magunkat, ez a nyomás, ami csaknem mindenkin érződik, a burkolt elvárással, hogy valaminek *történnie kell*, ez nem hiányzik nekem.

És igen, volt, hogy lemondtam én is a találkozót, mert vagy volt valami, ami aktuálisan fontosabb volt, vagy mert elbizonytalanodtam a másik viselkedése miatt, hogy "tényleg kell ez nekem?"... "tényleg megéri nekem elmenni oda és nem úgy jövök haza, hogy fáradt vagyok, nyűgös vagyok és megint levittek az életről, hisz a beszélgetésünkről szinte lerí, hogy ez lesz?" ... "tényleg megint csalódást okozok majd, ha nem akarom megcsókolni és nem is képes élvezni a társaságom, ha nem történik köztünk semmi ilyen?"...

A szórakozóhelyre a lányok nem azért járnak csapatosan, mert félnek, hogy a fiú erőszakos lesz. Egyedül éjjel lemegyek futni, mert annyira nem érdekel ez az erőszakolós téma és biztonságban érzem magam. És vágtam már le egy hatalmas pofont szórakozóhelyen, mikor a srác szabályosan letépte rólam a felsőt (a gombokat). Azért megyek másokkal szórakozóhelyre, mert mint mondtam, nekem nem fő prioritás a pártalálás, ha abban az életszakaszban élek, mikor a jövőm más részét is építeni kell és szívesebben vagyok azokkal (a barátaimmal), akiket ismerek és akikről tudom, hogy beszámíthatóak és jók velem. És nem szívesen cseszem el az estém részegen lötyögésre, hanem értük megyek, csak velük és csak rájuk figyelek. Soha életemben nem fordult meg a fejemben, hogy lemegyek pasizni egy ilyen helyre, mert egyrészt, nem az a célközönségem, aki ott fel akar szedni bárkit (ők általában egymás szájában vannak az este végére), másrészt meg hülyén érezném magam és kidobott időnek. Akkor megyek, ha megbeszéltük másokkal, és ha hívnak. Félévente-háromhavonta kb.

És minden valamire való kapcsolatom úgy alakult ki, hogy úgy ismertem meg a srácot, és kezdtük el a beszélgetést, hogy elfogadtuk, hogy ez akkor is király lesz, ha nem lesz köztünk senki: ártatlan beszélgetés egy fórumon, ahol nagyon sokáig csak eszmecseréztünk és senki sem mozdult senkire, meg nyomult egyből, hogy "küldjéképetgyererandiravegyélfelfaszbúkon", hanem csak a gondolataimra és a véleményemre volt kíváncsi, és élvezte a társaságom. Vagy szimplán elhívta valaki velünk iszogatni a baráti körömben, vagy az osztálytársamat várta a suli előtt és beszélgetni kezdtünk, vagy társkeresőn ismertük meg ugyan egymást, de sokáig szóba sem jött, hogy ki milyen szexi meg mit keres ott, hanem valahogy kialakult egy véget nem érőnek tűnő beszélgetés köztünk, és ilyenek. És nem volt ott a nyomorult kényszer, hogy valaminek történnie kell, különben szart sem érsz és igazából nem is érdekel, mit gondolsz mondjuk a világról, mert nekem az a fontos, hogy legyen csajom. Ezt így nem lehet.

21L

Pardon, "ez akkor is király lesz, ha nem lesz köztünk semmi".

Egyébként én is életre keresek párt, de minimum évekre. És ha azt látom, hogy az apró kis "csintalanságai" később oda vezetnek, hogy megint megy majd az idegtépés és nem találom megint a helyem, nem megyek bele.

Nekem férj kell, apajelölt, társ. És egy ilyen "szerepnél" másak az elvárások, sokkal konkrétabbak. Hihetetlen, mennyi nő és férfi nem képes ennek eleget tenni, egyáltalán gondolni erre. Lehet, hogy kedves vagy, jófej vagy, el lehet veled éldegélni, de az kevés. Fiatal vagyok, de én is a biztonságot keresem és azt, amibe energiát és időt fektetni kifizetődő. Nem nézem a másik pénzét és papírját, de nézem a motivációját, az igényességét (önkritikáját, magával szembeni elvárásait), a hozzáállását, a jövőről való elképzelését és azt, ami az én életemre is hatással lesz, adott esetben széppé is teheti, de meg is keserítheti. Inkább most válogassak és mondjak ezredszerre is nemet, minthogy akkor bánjam, és lépjek ki, mikor már rég abban kellene gondolkodnom, hogy rózsaszín vagy kék lesz a gyerekszoba fala. Sokat kitesz az ember életében egy kapcsolat és nagyon nem mindegy, milyen emberrel tölt éveket. Párhónapos szarakodásnak semmi értelme. És mióta kikerültem középiskolából, úgy rohan az idő, hogy észre sem veszi az ember. Nem mindegy, mire (kire) cseszed el a legszebb éveidet és mi marad utána.

Maximálisan egyet értek a #14-es véleményével.

A legnehezebb talán az amikor rájön valaki, hogy lehet azért nem kell senkinek mert nem "elég".

Ezt beismerni nem egyszerű.

Igaz, nőként nem tudok gondolkozni, de teljesen megértem és el tudom fogadni azt a gondolatmenetet, miszerint azért nem kezd valakivel párkapcsolatba, mert nem lát rá esélyt, hogy családod lehessen alapítani az illetővel.

14 Most akkor te keresel normális párkapcsolatra valakit vagy sem?

Olyan mintha nem keresnél, de kicsit mégis vagy inkább csak dugócimbit.