Én csak esélyt szeretnék kapni. Olyan nagy kérés ez?

Gondoljátok, ÉN nem adok esélyt a "csúnyább" lányoknak? Olyanokat húzok jobbra Tinderen, olyanokra írok rá Randivonalon (már csak a társkeresők maradtak nekem mint lehetőség, vaaalakinek jobb ötlet?), hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni. Le. Se. Szarnak. (Jajjjj, bocsánat, hogy elmertem ragadtatni magam egy trágár kifejezéssel, később kifejtem). De szerintetek nem csináltam semmit, nem próbáltam már meg mindent az elmúlt 20 évben, ha ezt a kérdést KI KELLETT ÍRNOM? Elképesztőek vagytok. Trollkodtok, belerúgtok a földön fekvőbe (ebben lelitek örömötöket, ugye?), beleköttök az élő fába is, például abba, hogy stilisztikailag jelezném írásban a frusztrációmat, kétségbeesettségemet ("...ha?")... Ja, bocs, úgy látszik, mindenkinek joga van kimutatni az érzelmeit, érzéseit, KIVÉVE NEKEM! Én csak nyeljem el, nyomjam el magamban az összes stresszt, frusztrációt, hadd őszüljek csak tovább (38 vagyok), hadd emésszen csak tovább minden szar (megint bocs) belülről, csak egyedül éjszaka az ágyamban szabad sírnom, mindegy, csak ti kívülállók ne lássátok.

Tudjátok mit? Elegem van. Ne is írjatok semmit, ha segíteni nem tudtok, akkor legalább ne bántsatok! Akkor inkább abban segítsetek, hogy hogyan vessek véget a szenvedéseimnek, hogyan vessek véget ennek az egésznek. Komolyan. Ha nekem nem jár, nincs jogom a boldogsághoz (annak ellenére, hogy a szenvedés részét már kimaxoltam), akkor nekem nem kell ez az élet nevű szar (megint bocs) sem (lehet, hogy másoknak az élet… „csodaszép”, de nekem az élet így, ebben a formában… nem jó). Kérlek, ha már az élet nevű dologban (hogyan legyek boldog, hogyan legyen részem szerelemben) nem segítetek, nem tudtok segíteni, nem AKARTOK segíteni, akkor legalább a halálban segítsetek! Mi a legjobb módszer? Amin én gondolkodom (évek óta… igen, évek óta) az az, hogy zacskót húzok a fejemre, a száját körbeszorítom a nyakamnál, és úgy fojtom meg magam. Vagy ott van az akasztás, ahhoz viszont kellene valami, ami megtartja a kötelet. Vagy gyógyszer, van itthon egy rakás fájdalomcsillapító, de nem tudom, milyen dózis lenne abból „hatásos”. Vagy nézek egy szimpatikus InterCityt, de nem akarok több száz embernek kellemetlenséget okozni. Esetleg, talán, ha valami csoda folytán kibírnám karácsonyig (akkor az általános hangulat miatt úgyis biztos hogy megteszem, számomra rettenetesen depresszív ünnep látni a sok szeretetet, szerelmet, amiben nekem soha nem lehet részem), akkor el tudom képzelni azt is, hogy egy üveg viszki elfogyasztása után kifekszem a mínuszokba, halálra fagyni.

Apropó, akik írnák, hogy szerelem, párkapcsolat nélkül is lehetnék boldog, csak keressek egy hobbit (ami eltereli a figyelmemet), üzenném, hogy pár évvel ezelőtt próbáltam, csúnyán belebuktam, pénzügyileg is, meg az önbizalmamat is jócskán rombolta csak. Pedig az a hobbi csak egy tárggyal, tárgyakkal volt kapcsolatos. De várakozásaimmal ellentétben nem hozta azt az örömöt, boldogságot, társaságot, barátokat, önbizalmat, amit vártam volna, nem sikerült elterelnie a figyelmemet a lányokról, csak a pénzemet vitte és csak stresszt okozott. Kiderült, hogy amibe belekezdek, abban elbukok, bármennyire is próbálom. Nem vagyok jó én semmihez, és semmiben, nem való nekem ez az élet nevű játék. Én nem is akartam, nem is kértem az életet, vissza szeretném adni…