Mi lehet az oka annak, hogy valaki szűz - azaz szexuálisan érintetlen - 25-30 év feletti életkorban? Mi a különbség nők és férfiak tekintetében?

En 30 evig voltam. Senki, azaz senki nem tetszett. Otthon, magyarok. Nem tudtam meg, hogy csak a magyar pasik fejformaja, arcberendezese taszit annyira, hogy egyszeruen nem talaltam egyet sem, akivel legalabb a szexualis nyomorusagomon segitek.

A szuzessegem olyannal vesztettem el, akitol szinten undorodtam, csak a harmincadik szuletesnapom elott ott volt elottem, es jo pasinak szamitott.

Most azert a harminc evert faj a szivem, mikor latom, hogy szinte minden nemzetnek sokkal harmonikusabb vonasu emberei vannak, albanok kivetelevel annyi emberrel atlagossal is olyan nyugodtan el tudnam kepzelni.

Én pont a kérdésben felvetett alsó határvonalon, 25 éves voltam, amikor megtörtént. Egész egyszerűen nem jártam társaságba előtte, meg amúgy is eléggé antiszoc voltam akkoriban még és nem is volt túl nagy önbizalmam, konkrétan úgy voltam mindig, hogy áhh, én biztos nem kellek senkinek. Iskolá(k)ba meg olyan helye(k)re jártam, ahol a diákság 99%-ka fiú volt... konkrétan az egyik suliban 1000 diákból 2 azaz kettő volt csak lány (ipari, műszaki vonal, akkoriban még ilyen sulikba nem nagyon jártak csajok). Azon kívül meg otthon voltam mindig és max. kockultam. Aztán elkezdtem dolgozni egy olyan helyen, ahol több százan dolgoztunk (jellemzően pont az én akkori korosztályom, 18-30 év közöttiek), rengeteg emberrel kerültem konktaktba, elkezdtem kinyílni, rájöttem nem is vagyok annyira antiszoc és szinte azonnal megkörnyékezett jobban 3 kollegina (meg is lepődtem, hogy jééé, nem is vagyok annyira reménytelen eset), az egyikkel végül össze is jöttem komolyabban és csakhamar össze is költöztünk. Ő azt mondta, hogy azért figyelt fel rám, mert titokzatos voltam és amolyan elérhetetlennek tűnő. Nem voltam harsány. Aztán gyakorlatilag ugyanezt mondta a másik 2 leányzó is (akiket végül "kikosaraztam", bár megtörténtek a dolgok) és egyik sem volt az a csúf kategória, sőt! A srácok pattogtak körülöttük. Szóval nemtudom, csajok, ez a jellem nektek tényleg bejön? :) Azt mondták, hogy a többi srác mind túl harsány volt, mindig feltűnően versenyeztek a lányok kegyeiért, én meg visszahúzódóan a háttérből figyeltem inkább, ám amikor valakit közelebb engedtem magamhoz, akkor kellő komolyság és egy kis távolságtartás mellett voltam humoros... magabiztosan, karakán módon kiállva. Állítólag. Persze, még több leányzó volt, akikkel kapcsolatba kerültem és talán lehetett is volna valami, de ez a 3 volt a komolyabb, akikre emlékszem is jobban. Továbbra sem vagyok az a társaság középpontja típus, de ezt azóta is többször mondták már csajok, hogy ugyan ritkábban szólalok meg, mint az átlag, de akkor jókat, meg pont azt, amit kell. Tudja fene.

Szóval, ami fontos és alapvető, hogy társaságba kell járni, én szerintem nagyon sok picit antiszoc jellemű srác amolyan várja a sültgalambot tévhitben él. Én is ilyen voltam. De ha az ember nem mozdul ki és nem él kellő társasági életet, akkor nemigen fog senki bekopogtatni az ajtón, hogy "hé, itt vagyok!".

És persze az sem hátrány, ha valaki nem egy Quasimodo... :D

Kedves előző, pont a lényeg hiányzik abból amit írtál. Jóképű vagy, de minimum helyes. Aki baromira nem vonzó, az mindegy mit csinál.

Megkörnyékeztek. Ezt írtad. A fajtámat meg inkább elkerülik.

Aki gondolkodik, annak számára egyértelmű, hogy a párkapcsolat nem viselkedés alapú.

Jóképű ismerős olyan zavarban volt a nők előtt, hogy csak a földet bámulta. A csajok odáig voltak érte, öntötték belé az önbizalmat. (a fajtámtól meg elvették) aztán a srác összejött a húga magyar tanárnőjével, és kúrógép lett, egymás után döntötte le a csajokat.

A kapcsolat vonzalom, és nem viselkedés alapú.

Szívesen elmesélem az én történetemet.

35 éves férfi vagyok. Régen, fiatalabb koromban sokat próbálkoztam, barátokkal, szórakozóhelyeken, bálokon, ismeretségi körökben. Rengeteget csalódtam, és szinte majdnemhogy semmi sem alakulhatott nekem. Nem voltam az a típus, akire a csajok buktak. Kb. 15-20 éve volt azért 2-3 igen rövid kapcsolatom, amiknek aztán hamar vége is szakadt. Azóta, ha próbálkoztam, csak a csalódás keserű utóíze maradt, amiknek megvoltak a következményei az évek múlásával a folyamatos visszautasítások miatt: alvásproblémák, emberektől való félelem, pszichológusok, kedélyjavítók (amik többet ártottak, mint használtak), és egy tömény jó adag önbizalomhiány, ami kihatott a munkámra, a baráti kapcsolataimra és az egészségemre is. Többször megfordult a fejemben, hogyan vethetnék véget az életemnek, sokszor nem akartam élni. De hála égnek, nem mertem megtenni, a közeli családtagjaim és barátaim, akik felismerték a problémáimat, mellettem álltak és sokat segítettek, hogy felhozzanak engem abból a gödörből, amit én alakítottam ki.

Viszont 4-5 éve volt egy fordulópont, ami fokozatosan alakult ki bennem: hogy én azért se fogok senki miatt fölöslegesen szenvedni, miközben akik miatt szenvedtem, ők sose fognak szenvedni értem. Erősebb vagyok én ennél. Fokozatosan, de hoztam egy véglegesnek tűnő döntést, amihez tartottam magam és amire már nem is kell odafigyelnem, mert bennem működik: szívem mélyén, valamint fejben is teljes mértékben feladtam annak a gondolatát és reményét, hogy nekem egyszer lehet párom. Senkinél sem próbálkozom, és nem is érzem már azt, hogy szükségem is lenne rá, hogy legyen valakim. Telt az idő, és azt vettem észre magamon, hogy sokkal boldogabb és nyugodtabb vagyok azóta, amióta ezt elfogadtam és így is élem a napjaimat. Szabadnak érzem magam, és ha munka után haza is érek, azt csinálhatok itthon, amit csak szeretnék. Senki felé nem tartozom elszámolással, vagy felelősséggel senkinek sem kell megfelelnem. És őszintén szólva, eszméletlenül megszerettem ezt a fajta életet, amiből már nagyon nehezen tudnék áldozni bárki miatt is.

A kérdésre a válasz igen, én is szűz vagyok, az okait gondolom sikerült megérteni a leírtakból, ami 2 főbb szóból áll: önbizalomhiány és tapasztalatlanság. De nem érzem már azt, hogy szeretnék bármin is változtatni, mert megfelelő és nyugodt az életem, és ma már ezt nem keserűséggel élem meg, hanem sokkal inkább szabadsággal. Biztosan lesznek pillanatok, amikor hiányozni fog valaki nekem is, de mégis az elmúlt évek alatt az időm nagy részében örömmel töltött el az, hogy így alakult az életem.

73-as vagyok.

74-es: igazad van egyébként, a vonzalom a legfontosabb valószínűleg. Én továbbra is azért eléggé önbizalomhiányos vagyok, ami a külsőmet illeti, úgyhogy fogalmam sincs, hogy jóképű vagy helyes vagyok e. Feleségem van, nagyon nem is kacsintgatok félre, szóval nincsen tapasztalatom ezzel kapcsolatban, hogy vajon mennyire jövök be a csajoknak. Persze vannak azért visszajelzések, amikből úgy tapasztalom, hogy "nem vagyok kellemetlen" minden lány számára, de egy egészséges flörtölgetésen túl nemnagyon mentem azóta senkivel tovább, amióta házzasságban élek.

75-ös: simán lehet, hogy majd tök váratlanul, pont azért, mert nem keresel görcsösen társat, majd akkor fog lecsapni rád valaki, amikor abszolút nem számítasz rá :) Aztán persze majd vagy viszonzod a dolgot, vagy nem, simán lehet, hogy neked ez az állapot a megfelelő és lehet, hogy ez van "kijelölve" számodra. Sokféle út létezik.

Én speciel baromira nem terveztem komolyabb párkapcsolatot fiatalabb koromban (amikor még kockultam a PC előtt), családot meg még annyira sem, ehhez képest 4 gyermekem van. Mindenesetre 25 éves koromig megvoltam a csajok nélkül, aztán... valami beindult, nálam speciel tök váratlanul és hirtelen.

Kedves 75-ös: nem az önbizalomhiány és a tapasztalatlanság a bajod oka, hanem valószínűleg nem megfelelő a külsőd a nőknek.

A kapcsolat a megfelelő külső által kiváltott vonzalom.

Ha bejössz 1 adott nőnek, de nincs önbizalmad, ő adni fog neked, érezteti veled, hogy kellesz neki, keresi a társaságod, kitüntetett figyelmet kapsz tőle, s ezeket tapasztalva megjön az önbizalom.

A tapasztalatlanság sem számít, ha kellesz neki (nem ezért nem kellesz, ha nem kellesz)

Kedves 76-os és 78-as: köszönöm szépen nektek a válaszokat! Mind a két válasz elgondolkodtatott. 75-ös válaszoló vagyok.

Kedves 78-as: amit írtál, abban tuti, hogy van igazság. Valóban nem vagyok egy izmos testalkatú égi meszelő. Viszont úgy érzem, sose voltam úgymond egy ronda pasas sem, úgy a kettő között voltam valahol mindig is. Külsőleg átlagosnak mondanám inkább magam. Sose voltam elhízva, szeretek igényesen öltözködni, volt idő, amikor edzésekre is jártam évekig, szeretek adni magamra és sose elhagyni magamat, a mai napig. Viszont külsőleg a magasságom egy nagyobb hátrány, a 172 centimmel az alacsonyabb srácok közé tartoztam mindig is, ami miatt mindig hátránnyal indultam az ismerkedésnél, ez 100%. És úgy érzem, anno azért ez is lefaragott az önbizalmamból jócskán.

Viszont én sok olyan srácot is ismerek, akik szintén nem kigyúrtak, nem magasak, teljesen átlagosak, vagy kicsit csúnyán fogalmazva, de első ránézésre végképp nem a nők esete, de mégis szép párjuk van, valakinek már elég régóta. Jó pár ilyet ismerek. A különbség, amit én észrevettem, az az önbizalom és a tapasztalat mértéke. Az önbizalomhiányt a viselkedésben, a kommunikációban, higgadt, de gyors döntéseknél, hosszabb beszélgetéseknél rögtön észre lehet venni, ami szerintem a nőknek nem igazán vonzó a megfelelő külsővel megáldott pasiknál sem, ha nincs elég önbizalom. Persze a megfelelő külső is már egy óriási előny. De régen észrevettem magamon én is, ha valami komolyabbat szerettem volna egy lánytól, és próbáltam vele ismerkedni, akármennyire is próbáltam jófej lenni, éreztem, hogy nem sikerül, mert nincs elég önbizalmam felé, hogy ő meg élvezze a mi beszélgetésünket. És persze én sem élveztem. Nem tudtam ezen változtatni, és nem is tudtam teljes mértékben leplezni sem őelőtte. Bár az tény, hogy a magasság és hogy valaki ki van gyúrva, amik külső szempontok, már adhatnak sok önbizalmat saját magának, ami persze óriási előny.

Őszintén szólva, kíváncsi lennék néhány tapasztaltabb, érettebb hölgyek válaszára is, mit gondolhatnak erről a témáról. Tényleg nem számít annyira az önbizalom és a tapasztalat egy férfi részéről egy párkapcsolatban, ha annyira jól néz ki? Vagy pedig az önbizalom és a tapasztalat többet érhet egy párkapcsolatban a mindennapokhoz, és a kommunikációban, ha viszont a férfi első ránézésre épp nem a nők esete, csak esetleg átlagos? Persze sok fajta ember létezik, így sok vélemény is, valamint a külsőt és belsőt illetően is mindenki meghúz egy bizonyos határt, ezt lényeges leszögezni. De azért én mégis kíváncsi lennék több véleményre ezzel kapcsolatban, ki mit gondolhat, mik a tapasztalatok.

Továbbra is csak ismételni tudom magam: borzasztó, hogy mekkora mértékű kognitív disszonancia övezi az egész témát a női társadalom részéről.

Mindez csak és kizárólag abban gyökerezik, hogy a nők az olyan férfiakat, akik nem néznek ki elég jól, nem is veszik emberszámba.

Lehet, hihetetlennek hangzik, de az ilyen férfiakat kb. az állat szintjére gondolják még akkor is, ha ezt nyíltan nem mondják ki.