Bele lehet fáradni férfiként is az örökös visszautasításba?

26 éves vagyok, diplomás, szakmámban jó fizetéssel rendelkező srác, de barátnőm még nem volt. Állandóan csak elutasítást kapok :(. Eddig egy randi meghívásra sem kaptam igent, túl felületesek a mai lányok nem hagynak ismerkedni / udvarolni először kedvesek de csak azért, hogy szépen rázzanak le. Ha beszélni akarnék újra valamelyikkel semmilyen kommunikációs eszközön nem elérhető, egyéb helyeken ha meglátnak azonnal fülükhöz teszik a telőt és gyors köszönéssel elsuhannak (most álljak elejükbe vagy mi ha beszélni akarok velük ?).

Nem siránkozni akarok csak a gőzt engedem ki, mer már egyszerre sértő és felháborító is, hogy azon eredmények ellenére is amiket elértem az életben így bánnak velem.

Úgy érzem, hogy én nem ezt érdemlem, de valahol mélyen már az egész egy álomszerű fikciónak tűnik... mintha nem is létezne az amire vágyom... csak mókuskerék taposás... kaja film / önfejlesztés ( szakmai téren ) / olvasás alvás és újra munka ... a csajok meg mintha csak díszletek lennének.

Már ott tartok, hogy szemét alaknak érzem magam ha nem értek egy két szóból, sőt néha még azt is szánalmasnak érzem hogy egyáltalán próbálkozom egyszerűen MEGALÁZTATÁSNAK ÉRZEM, hogy megszólítsak egy lányt nem beszélve az elutasításról vagy a többszöri próbálkozásról .

De mindezek ellenére nem szoktam kényen feladni, ha megkedvelni nem is de meggyűlölni meggyöngült...az mondják ettől már nem áll távol a szeretet... na jó nem az a célom , hogy megtestesülésem magamat... de ha nem hagyom magam lerázni a kitartásom miatti elismerés helyett fordított hatást váltok ki állandóan.

Ezert lassan már tényleg kezd elegem lenni az egészből.

Jól hangzik de az a baj, hogy egyesek elkezdenek fenyegetőzni és inkább, hagyom minthogy valami bajom legyen belőle mások pedig kérdőre vonnak, hogy miért nem fogom fel, hogy nem érdekelem őket..., hogy lehetek olyan hülye...

a kitartást semmire sem becsülik :(